(Szív)elégtelen
– Te elolvastad a szakdolgozatomat? – kérdeztem a feketeruhás alakot. – Visszadobták.
– Te elolvastad a fájdalomcsillapító lehetséges mellékhatásait? És az ajánlott dózist?
Megfogta a kezem, a nyaki artériámra tette. A bőrömnek hideg latexérzete volt.
– Elviszlek magammal – közölte finom hangján.
Kecsesen átlépett habzó szájú holttestemen. Én követtem. Nem botlottam meg magamban.
Hysteria
Kívül-belül undorítónak éreztem magam. Nem volt már se hajam, se szaglásom, se méltóságom. Az amputáció utáni mellkasi sebek is gennyesedtek, mégsem szedik ki belőlem szó nélkül a nyolcadik utast.
Az orvos meglepetten közölte, hogy a babának nincs szívhangja.
– Szerinted miért jöttem ide? – tettem fel a számomra is visszataszító kérdést.
„Nem látjuk, ezért tiszteljük” – Tite Kubo
Megkereszteltek. Szolgáltam az oltárnál gyerekkoromban. Magamhoz vettem az ostyát és a bort. Megtanultam minden imádságot és Mária-himnuszt. Lemondtam a test szépségéről. Tonzúrát vágtam a hajamba. Rosszabb ruhákban jártam, mint bárki más. Fájt a lábam és a derekam a hegyi zarándokutaktól. Fáztam a kőágyon. Hideg kásán éltem. Mégsem láttam meg Istent.
Vesta-szűz
Végignéztem merev, mégis fiatalos nyakának pehelyszőrén. Megcsodáltam szétterülő, dús hajfátylát. Selyemfedte, bemocskolt, tökéletesen szerkesztett testét. Ugyan mindenki vonzónak tartotta, mégsem értettük, miért nem maradt szeplőtlen. Fájt a szívem, amikor lezártam a koporsófedőt, mert tudtam, a krematóriumba kell tolnom. Sikított, amikor csattant a koporsófedél. Én mégis elindítottam a kemencét.
Így írok regényt
Láttam operát, putrit, sírboltot, márványból szőtt izmokat. Hallottam Lisztet, Wagnert, dark technót, szintipopot, méltatlan embereket, madárcsicsergést, virágnyílást. Megszagoltam kedvesem keblét, az epertortát, az epét, a formalint, a sült sármánybőrt, a gyümölcsragut. Megérintettem a tiltott, kétszáz éves bársonyt és a sírköveket. Megkóstoltam a japán kerti algát, a vérlekvárt. Kapcsolatot láttam köztük.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.