Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell? Már nem emlékszem pontosan, hogy most hat vagy hét hónapos, de az is lehet, hogy már nyolc. És ha mosható pelenkát használnak? Vihetnénk egyénre szabott ajándékot, amire rá van írva a baba neve. Csak jutna eszembe, hogy hívják, D-vel kezdődik, de nem Dezső, nem Dénes, nem Dávid, se nem Dániel vagy Dömötör.
Babalátogatóba készültünk, ideje már, szégyen is, hogy még nem jutottunk el, pedig illene, ők is voltak nálunk, ma is megvan az éneklő kutya valahol, amit hoztak, három nyelven is énekelt, igaz, a fél füle odalett az évek során, és az elemek is lemerültek.
Szóval, készültünk már egy ideje meglátogatni az újszülöttet, aki közben betöltötte a hat hónapot is, vagy talán a hetet, de az is lehet, hogy már a nyolcat is.
Miután megvásároltam és szépen becsomagoltam az ajándékot, végre kitűztünk egy szombati napot, amikor a családban mindannyian ráérünk a babalátogatásra. A házigazdáknak nem szóltunk, gondoltuk, meglepjük őket, hisz már régóta várnak, mert ugye számítottak ránk, illene visszalátogassuk, ők is voltak nálunk, szégyen is, hogy még nem jutottunk el hozzájuk.
Miután éjjel fél kettőig sütit és tortát sütöttem, mert azt is illik ilyenkor vinni, korán reggel keltünk, hogy idejében elkészüljünk. Megreggeliztünk, majd inget, ruhát vasaltunk, cipőt fényesítettünk, beléptem a fodrásznőmhöz, hogy szárítsa be a hajamat, adjuk meg a módját, ha már végre összejön ez a rég tervezett látogatás. Szégyen is, hogy még nem jutottunk el.
Gyorsan elküldök néhány levelet, és indulhatunk – mondtam a családnak, akik már toporogva vártak az előszobában. Aztán még befejeztem a határidős cikket, interjúkat egyeztettem telefonon, benyújtottam egy pályázatot és hozzászóltam néhány bejegyzéshez a Facebookon.
Most már igazán indulnunk kéne, ne legyen túl késő, már vettük is magunkra a kabátokat, amikor jött a szomszéd, hogy segítenénk felcipelni egy mosógépet a hatodikra. Segítünk, persze, ő is segített, amikor húsz éve ideköltöztünk, illik tehát visszasegíteni. Elindultunk, de útközben még beléptünk elintézni ezt-azt, a piacon még virágot is vettünk az újdonsült anyának. Végre aztán, amikor már a hab is kezdett lefolyni a torta tetejéről, az újszülött (vagy hat-hét-nyolc hónapos) meglátogatása következett.
Kicsit más volt az udvar, mint amikor legutóbb itt jártunk, mintha a fák hirtelen megnőttek volna, a duplagarázsra sem emlékeztem, és arra sem, hogy a lakóház első felét födött terasszal toldották meg. Nagy izgalommal kopogtatunk be, igaz, kicsit szégyen, hogy ilyenkor stb., de csakhogy eljutottunk. Lépteket hallunk, kinyílik az ajtó. „Ki az, Dzsúlió?” – kiált ki egy nő a konyhából. Mi pedig némán állunk a kivasalt ingben és ruhában, kisuvickolt cipőben, beszárított hajjal, kezünkben a tortával, virággal és ajándékkal. Ahogy végignéztem a húszas éveiben járó fiatalemberen, felötlik bennem, hogy talán már kicsi lesz rá az oly nagy gonddal kiválasztott rugdalózó.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. januári számában)
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette
A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.
Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, nem akarja megváltoztatni, de meghallgatja érveit s ő is érvel. Egyszer.
Ha egy ötvenes nő szeret egy férfit, aki elhívja egy Kordakoncertre, csak annyit kérdez tőle felhúzott szemöldökkel: miii? Ebből a férfi rögtön helyesbít, hogy Cohen, és a nő boldogan rábólint.
A mentősök nekilökték a vállát az ajtófélfának.
– Szűk ez az ajtó – mondta a nagyobbik.
– Azért csak kiférünk – jegyezte meg a másik.
A Lipótra vitték, mert stroke-ot kapott. Régebben agyvérzésnek hívták. Ma meg: stroke.
Én meg szórtam az ezreseket. Nem mintha sok lett volna belőlük. És egy idő után meg is mondta az egyik nővér:
– Ne adjon már nekünk pénzt. Úgyis megteszünk mindent.
Soha nem értettem, és nem tudtam elfogadni, miért vannak notórius késők. Trixi barátnőm az egyetemi évek alatt mindig mindenhonnan elkésett. Meg volt beszélve, hogy találkozunk a téren, az épület (ami akkori szóhasználatunkban mindenkor az ELTE Jogi Karának impozáns épületét jelentette) előtt, már mindenki ott volt, ő nem. Aztán húsz-huszonöt perc késéssel megérkezett, könnyedén és vidáman. És nem izzadt. A homloka se, a bajusza se.
De az egyáltalán nem akar elcsitulni, a főzés napjának közeledtével már-már hurrikánná változik, az asszony ki nem fogy a részegdisznózásból. Csoda-e, hogy ezek után az ember alig várja, hogy elmehessen, csak essünk túl a pálinkafőzésen, legyen már egyszer vége. Ezt nem akarják az asszonyok soha megérteni: a férfiak nem azért mennek pálinkafőzni, mert szeretik, hanem azért, hogy legyenek túl rajta. S ne hallják az asszony száját.