Ő itt Etus mama, ő pedig Matild nénje – mutatom a lányomnak, amint egy régi családi fényképalbumot nézegetünk. A két testvér egyforma ruhában, a kornak megfelelő, divatos, fejtetőre fésült frizurával, egymást átölelve mosolyog ránk a több mint hetven éve készült fotóról. Szépek – mondja a lányom, és mosolygunk mi is rájuk. Milyen fiatalok itt – mondom én, és titkon hol a lányomra, hol nagymamám arcára pillantok, hogy felfedezzem a közös vonásokat.
Majd továbbforgatom az albumot: korabeli szobabelsők, fotóműhelyek díszlete előtt készült esküvői fotók, csoportkép az udvaron, háttérben virágzó almafa. Már rég elhullatta a virágait, a termését betakarították szorgos kezek. Talán már ki is vágták.
Nem csak mi lapozzuk a régi albumokat. Az egyik internetes közösségi felület egy tematikus oldalán Erdélyben készült korabeli fotókat, képeslapokat osztanak meg egymással a csoport tagjai. Többnyire családi fotókat tesznek közkinccsé, régmúlt idők történeteit, régmúlt emberekről. Van, hogy egymásra találnak itt az utódok, akik felmenőjüket vélik felismerni egy-egy fotográfián, segítenek beazonosítani egymásnak a fotón szereplőket, helyszíneket. És emlékeznek azokra, akik már nincsenek közöttünk.
De olyan fotók is fel- és előkerülnek, amelyeket csak úgy talált valahol a közzétevője, gyűjtőktől vásárolta, ócskapiacon látta, netán hátrahagyott, gazdátlan régiségek közül bányászta elő. Kikerültek a családi albumból, talán már nincs, aki összehasonlítsa a köztük és unokák közötti hasonló vonásokat. Talán unokák sincsenek.
Fiatal hölgy ül egy háttámlás széken, elegáns kosztümben, kis retiküljét a kezében tartja, lábán fehér, magas szárú cipő, bájosan néz a kamerába. A kép hátoldalán kézzel írva: Ágnes (1954). Régiségpiacon vásárolta a közzétevője. Egy másik fotográfia hátoldalán nyomtatva: Joánovics testvérek Cs. és Kir. udvari fényképészek. Kolozsvár, Mátyás király tér 32. A kolozsvári ócskapiacon találták. A képen festett háttér előtt ül egy vőlegény, a mellette álló menyasszonya kezét fogja. Küldjünk egy mosolyt feléjük, ha ilyet látunk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.