Ő itt Etus mama, ő pedig Matild nénje – mutatom a lányomnak, amint egy régi családi fényképalbumot nézegetünk. A két testvér egyforma ruhában, a kornak megfelelő, divatos, fejtetőre fésült frizurával, egymást átölelve mosolyog ránk a több mint hetven éve készült fotóról. Szépek – mondja a lányom, és mosolygunk mi is rájuk. Milyen fiatalok itt – mondom én, és titkon hol a lányomra, hol nagymamám arcára pillantok, hogy felfedezzem a közös vonásokat.
Majd továbbforgatom az albumot: korabeli szobabelsők, fotóműhelyek díszlete előtt készült esküvői fotók, csoportkép az udvaron, háttérben virágzó almafa. Már rég elhullatta a virágait, a termését betakarították szorgos kezek. Talán már ki is vágták.
Nem csak mi lapozzuk a régi albumokat. Az egyik internetes közösségi felület egy tematikus oldalán Erdélyben készült korabeli fotókat, képeslapokat osztanak meg egymással a csoport tagjai. Többnyire családi fotókat tesznek közkinccsé, régmúlt idők történeteit, régmúlt emberekről. Van, hogy egymásra találnak itt az utódok, akik felmenőjüket vélik felismerni egy-egy fotográfián, segítenek beazonosítani egymásnak a fotón szereplőket, helyszíneket. És emlékeznek azokra, akik már nincsenek közöttünk.
De olyan fotók is fel- és előkerülnek, amelyeket csak úgy talált valahol a közzétevője, gyűjtőktől vásárolta, ócskapiacon látta, netán hátrahagyott, gazdátlan régiségek közül bányászta elő. Kikerültek a családi albumból, talán már nincs, aki összehasonlítsa a köztük és unokák közötti hasonló vonásokat. Talán unokák sincsenek.
Fiatal hölgy ül egy háttámlás széken, elegáns kosztümben, kis retiküljét a kezében tartja, lábán fehér, magas szárú cipő, bájosan néz a kamerába. A kép hátoldalán kézzel írva: Ágnes (1954). Régiségpiacon vásárolta a közzétevője. Egy másik fotográfia hátoldalán nyomtatva: Joánovics testvérek Cs. és Kir. udvari fényképészek. Kolozsvár, Mátyás király tér 32. A kolozsvári ócskapiacon találták. A képen festett háttér előtt ül egy vőlegény, a mellette álló menyasszonya kezét fogja. Küldjünk egy mosolyt feléjük, ha ilyet látunk.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. októberi lapszámában)
Születésnap, fülledt meleg a teraszra szorulva, a stoki szinte úri a kempingszékekhez képest. Gabi mellett Márton, belesimul a sarokba, mintha mindig is az övé lett volna. Ki szereti, lába csak kettő van! Eszem a zúzáját. Szerintem téged átvertek azzal a kocsival, de ti tudjátok. Gizi szerint a vejének egészen mást mondtak, úgyhogy jobb, ha tudjátok, bár ezen már nincs mit szépíteni.
A X. kerületben egy körfolyosós régi bérház ajtajának kilincsét egymásnak adták a modelljelöltek. Gábor nem volt nagyon válogatós fajta, de most egy kicsit elbizonytalanodva érezte magát, sőt, letörtnek is: reggeltől estig jöttek a modellek, és egy alkalommal érezte csak, hogy talán rátalált az igazira. Aztán őt is kihúzta a listájáról.
„A diktatúra azzal is gyilkol, hogy belélegzed, hogy élsz” – fogalmazta meg plasztikusan e létállapotot Orbán Ottó költő A létező szocializmusról című versében. Vajon mit gondolt a fizikaversenyre tartó kamasz fiú, miért megy velük a tartótiszt? Tudta-e felhőtlen örömmel olvasni a Ketten az úton című könyvet az ügynök?