Antal Béláné minden reggel megöntözte a gyönyörű virágait. Irigykedtek is a szomszédasszonyok. Hát hogyne irigykedtek volna, amikor Antalné mind egy szálig ajándékba kapta ezeket. Ráadásul az urától! Ki látott még ilyen drága embert, aki különösebb alkalom nélkül virágot visz a feleségének? Csak úgy. Van, hogy havonta, sőt, hetente! Ők nőnapra egy szál szegfűt ha kapnak, esetleg egy csokor hóvirágot. Szegfű, eh, halotti koszorúk virága. Hóvirág, eh, utcai árusok olcsó kínálata. Jólesik, persze, hogy legalább ilyenkor felköszöntik őket. De bezzeg Antalné! Bezzeg Antalné mindig szépeket, a legszebbeket, a különlegeseket, a legkülönlegesebb virágokat kapja.
Az utcára néző egyik ablakában kimondottan csak lepkeorchideákat tart, fehéreket, lilákat, halvány rózsaszíneket, ciklámeneket, sárgákat, tigrismintásakat. A másik ablakában az évszaknak megfelelő virágkülönlegességeket. A szobában, konyhában az újonnan kapott növények díszelegnek, cserepesek és vágottak, az üvegablakos veranda pedig kész botanikus kert. Jácintok, nárciszok, krókuszok, tulipánok, jázminok, primulák, vízifuksziák, szakállbroméliák, koszorúfutókák, buzogányvirágok, dracénák, többféle fikusz és pálma, flamingóvirág, sárga nyalókavirág, fokföldi kankalin, rózsamályva, amarillisz, szobapáfrány, csodacserje, kála, cserepes harangvirág, hortenzia, nebáncsvirág, fokföldi ibolya, gloxínia, szobarózsa, gerbera, korallvirág, ciklámen sorakozik itt az egyéb ismeretlen és kimondhatatlan nevű növénnyel együtt.
Olyan, mint a Paradicsom! – sóhajtottak fel a szomszédasszonyok, amikor kávézás közben szóba kerültek Antalné, és a virágai. És általában szóba került. „Kértem a múltkor, hogy adjon egy hajtást a buzogányvirágból, de azt mondta: nem való az neked! Még ilyent! Igen nagyra van magával!” – méltatlankodott a társaságnak egyikük. „Az Dieffenbachia, ha nem tudnád. Az a rendes neve” – oktatta ki emezt egy másik szomszédasszony. „Bánom is én, hogy hívják, de bár egy fiókát adhatott volna! De nem, ő soha senkinek! Úgy őrzi őket, mint a szeme fényét!” – lovalta bele a témába magát az előző. „Na, de szinte meg is járta, mert mesélte, hogy a múltkor egy cserép a szekrény tetején megbillent, de nem tudta kifogni, épp a szeme között kapta el. Be is volt kékülve jól a szeme alatt, épp borogatta, amikor vittem a tejet neki” – mondta kárörvendve egy harmadik. „Ez lesz a veszte, meglátjátok. A múltkor is megcsúszott a vizes padlón, miközben locsolgatta a drágalátos burjánjait. Csupa kék-zöld volt a karja az eséstől” – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy negyedik. Néhány napja pedig a derekát fájlalta a sok virágöntözéstől, aztán hogy valamelyik növényre allergiás, mert néha nagy piros foltok lesznek az arcán tőle – vágtak egymás szavába az asszonyok. „Csak azt nem értem, miért olyan szomorú mindig” – hangzott el halkan a fiatal szomszédasszonytól egy félve kimondott gondolat. „Ej, hát a kutya is jódógába vesz meg! Ha nekem ilyen szép virágokat hozna az uram, én egész nap dalolnék, kacagnék” – harsogta egy tenyeres-talpas menyecske.
Antalné ma reggel is megöntözte a gyönyörű virágait, a tegnap kapott azáleával együtt. Irigykedtek is a szomszédasszonyok.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Az asszonyok rózsafüzéréből először könyörgő ima szállt, mert csak Istenben látták a kiutat a szorult helyzetből, de aztán határozottabban adtak hangot kívánságuknak, amikor a közvetlen megoldásra rátaláltak:
– Nándi bácsi, dobja már le neki a malacot!
Történt egyszer, hogy mindenki képes volt már tökéletes képeket készíteni a tömegméretekben gyártott, digitális szórakoztatóelektronikai cikkével, okostelefonjával, okosórájával, okosszemüvegével. Az ételfotót okostányérral, az italfotót okospohárral, a természetfotót okosfával készítették, a portrét és aktot meg okostükörrel. Ha valaki a saját belsőségeit akarta fotózni, hipp-hopp, lenyelt egy C-vitaminos okos nanokamerát. Ezt mondjuk kicsit kínos volt megkeresni, mikor kijött, de aztán készültek ebből is olcsó, egyszer használatos változatok, és azok is éppolyan gazdag felbontású bélfotókat készítettek, mint a
Szörnyű álom valóságára ébredt a szolgálatos démon. Hogy ő köznapi. És ló. És most ügetve húzza a szánkót, amin kacagó gyermekek ülnek, míg nyakában kis kolomp csilingel. Nehogy már sárga is lennék, uzsedáré, uzsedom, gondolta magában. Én erős férfiakba meg a végzet gyönyörű asszonyaiba szállok általában. És akibe én szállok, annak egyenes az útja a végzetig. És így tarják majd számon: a szent őrült, a megszállott. Vagy egyszerűen csak odadobják neki az én nevem. Mit keresek itt, egy sárga csikóban, apró és gyönge embereket vinni, csilingelni téli utak hosszán… Mégis ott volt. A sárga csikóban.
Mariska nénéméket „koholt vádak” alapján, a hírhedt Tájékoztatási Irodával való patkóösszerúgás után családjával együtt internálták. A vád szerint az ellenséggel való kollaborálás, a magyar kémhatóságokkal való együttműködés bűntette volt a fő indok, voltaképpen a frissen felálló hatalom számára – később derült ki – nem ez bizonyult az elsőrendű szempontnak, hanem a tisztes vagyon, illetve az ingatlanok ideiglenes elkobzása, másodsorban pedig az ily módon megüresített háznak a közösségi házzá való átminősítése meghatározott időre, a helyi tinta- és seggnyalóknak a
Pócsmegyer, húsz március tizenhét, kedd. A férfi nem törődik azzal, hogy naplót ír. Nagyon gyakran úgy folytatódnak a férfival kezdődő mondatok, hogy feladja. A férfi szokott hibázni, időnként felcseréli a kezdetet a folytatással. Megfigyeltétek, mennyi hasonlóság van az én születésem és Sámson születése között, kérdezte Jézus a bolt előtt. Ezt az egész koronavírust a gyógyszergyárak találták ki, mondta Laci. Gyula azt írta, gyülekezzünk az udvaron. Mindenki fél, élni akar és hazudik.
November végén egyedül buszoztam a nagyváros felé. Az utóbbi években egészen megszoktam, egy ideje már nem kap el az idegesség, hogyha ismerős nélkül kell utaznom valahová. Kellemes nyugalma van az üldögélésnek. Mint két történés köztes ideje, ami ürügyet ad arra, hogy megállj, és egy óráig ne tegyél semmi fontosat. Bizalommal vagyok a sofőr iránt, és olyannak látom, mint egy felnőttet a gyerekek között. Hogyha bántani akarnak, neki kiáltok, ha zavargás történik, ő majd rendet tesz.
Van, aki nokedlivel, van, aki virslivel, van, aki füstölt kolbásszal és van, aki szűzen szereti. Istene a jóféle piros paprika. Dukál melléje karéj friss kenyér és házi savanyúság, lett légyen az uborka, paprika, cékla, káposzta vagy csalamádé. Kezdő szakácsoknak is ajánlott, mert eme egyszerű, de fenséges étek nem követel különösebb gasztronómiai bravúrokat. Nálunk, székelyeknél pityókatokány néven dicsérik, de ha az anya(nyelv)országban vagyunk, jó, ha eme tájnyelvi megnevezés helyett krumplipaprikásként dicsérjük. Lényeg, hogy semmiképp, egyetlen évszakban, egyetlen napon se vessük meg...
De a legeslegtitkosabb varázsló, akit ismerek a világon, az bizony Ogir, a csodatévő dobos. Nem tudom, gyerekek, láttatok-e már igazi dobost? Persze az igazi dobost nem kell látni, hallani is elég. A dobos, tudjátok, olyasvalaki, aki ritmusokban és ütemekben él. Ezek sokfélék lehetnek, de a legkedvesebb ritmusok és ütemek mindig azok, amik úgy kopognak, konganak, dönögnek, katakolnak, ahogyan a teremtett világ forog. Bumm-bumm, jön a tél! Csitt-csatt, jön a tavasz! Tikití-takatá, jön a nyár! Kipikopi-kippkopp, jön az ősz! Rattata-kattata, fordulnak a csillagok! Dönndörö-dömmdömm, perdülnek a bolygók! Bimm, hajnal, bumm, reggel, csitt, dél, csatt, délután, csörr, este, csett, éjszaka.