Azt írja egyik ismerősöm Facebook-üzenetben, hogy ha az általa ajánlott csodaszert kezdem használni, megváltozik az életem. Egy másik azt, ha az általa forgalmazott csodacseppet kezdem használni, magamra sem fogok ismerni, úgy megfiatalodom. Egy harmadik pedig azzal biztat, ha kipróbálom a kiolvashatatlan nevű életmódguru harmincnapos életmódváltó programját, csak jó dolgok fognak velem történni ezentúl, csudamód boldog leszek feszt. Sőt, ha még további ismerősöknek is ajánlom, pontosabban, ha mást is beavatok és megosztom vele az egyelőre kevesek számára elérhető, nagyszerű lehetőséget, még boldogabb leszek, mert pénzt is kereshetek vele.
A másik kedvencem a „mindenre gyógyír” kence. Aztán még vannak, akik a különböző gyökerektől kezdve – a világ másik részéről idehajóztatott gyümölcsök magjából préselt cseppeken át – a hurukuru bokor friss hajtásának kivonatára esküsznek, és kínálják azt csillagászati áron. Persze megéri befektetni, hisz megváltozik az életünk tőle, ugyebár.
Ezek szerint tehát eddig nem is tudtam, hogyan kell élni, tudják, úgy igazán, egyáltalán hogyan is élhettem túl ilyen tudatlanságban az eddigi éveimet. Hogyan lehettek boldog pillanataim anélkül, hogy mantráztam volna reggelenként, jól vagyok, jól vagyok, szép vagyok, szép vagyok, mindenki szeret, mindenki szeret, miközben körkörösen dörzsöltem a kézfejemre valamelyik méregdrága szert, hogy utána kötelező módon egy külön erre a célra létrehozott online csoportban közzétett motivációs idézeteket olvassak?
Lehet, komolyan fontolóra kellene vegyem, és elszánhatnám végre magam valamelyik „megváltozik az életed” használatára. De valamiért csak a Törlés gombot nyomom meg.
Mert végignézek a családomon, eszembe jutnak a barátaim, azok az ismerősök, akik nem ajánlgatnak csodaszereket, nem akarnak megváltani, nem azért keresnek meg, hogy valamit rám sózzanak, csak beszélgetünk egyet, úgy régimódiasan, meghallgatjuk egymást, és nagyokat kacagunk. Vagy fellapozok egy könyvet, zenét hallgatok, előadást nézek, teszem a dolgom, és azt, amit szeretek. Mert ezektől fiatalodik a lélek, és még ha adódnak is nehézségek: ilyenkor úgy érzem, helyén van a világ. Ajánlanám mindenkinek, de ki-ki döntse el maga, hogy milyen csodára vágyik.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.