Hej, a kiskonyhában mily víg volt az élet, hej, a kisszobában mekkora a kacagás, hej, a kisszíveket betöltötte az öröm, béke, gondtalanság. Hej, azóta sok év eltelt már.
Nem jók már a lábakra a kiscipők, dobozban a kisautó, játékbaba, a pufók arcok is megnyúltak. Van, aki vizsgára készül, a másik épp munkát keres, a legnagyobbat messzi földről várják haza.
S hol egykoron ilyenkor már javában rotyogott a töltött káposzta, most üresen szomorkodik a fazék, a bejgli illata sem lengi be a kis teret, pedig milyen csodás, amikor a bőséges dióra, mákra göngyölt tészta sütés közben csendes megadással megreped. Tán még karácsonyfát sem hoz idén az angyal, ha nincs pénz, hát nem lehet, de itt vagyunk együtt és ez a lényeg – gondolta az anya, s a könnye eleredt. Nem így tervezte ezt az évet, nem így az ünnepet.
Este, mikor már mind összegyűltek, felidézték a régmúlt éveket, hogy ki hogyan leplezte le az angyalt, és elkacagták a csínytevéseket, hogy hogyan dőlt fel többször a karácsonyfa, maga alá temetve az üvegdíszeket, ki lopkodta le a szaloncukrot, majd tömte ki krétával házszentelés előtt a sztaniolt, bizonygatva, hogy ő biza nem evett. Kint hópelyhek szálingóztak, s a kórusok felcsendültek: Megváltó született.
Csengő szólt. Mintha angyal szállt volna el felettük, egyszerre hallgattak el. Majd egyikük kinyitotta az ajtót, egy régi ismerős állt ott, kabátjáról rázta a havat, épp erre járt, mondta, csak átadja a kis csomagot, amit hozott. Még a lépcsőházban is van valami – suttogta sietősen, majd távozott. Alig csukódott be az ajtó mögötte, ismét kopogtattak, egy távoli rokon gyümölcsökkel megpakolt kosarat nyújtott át, kis kóstoló is van az alján, kacsintott. Majd újabb látogatók érkeztek, egymásnak adták át a kilincset, volt kolléganők, barátok, osztálytársak, de még olyan is, akit alig ismertek.
Az ajándékdobozok a kisszobában sorakoztak, az asztal roskadozott a sok finomságtól, a család csendben ült mellette. Kint egyre sűrűbben havazott. A lépcsőházi szűk folyósón pedig tizenhét fenyőfa sorakozott. Egyiken még üvegdíszek is voltak.
Gyermekkoromban a Jézuska hozta a karácsonyfát. Mi, gyerekek, abban az időben a templomban voltunk édesapánkkal, énekeltünk, szavaltunk és fáztunk, mert a templomban volt a leghidegebb. Főleg akkor, amikor teli voltunk izgalommal, jók voltunk-e, kapunk-e fát, mert a rosszaknak nem jár, na meg, ha sokan voltak jók, nehogy a Jézuska elfeledkezzen rólunk. Szegénynek ilyenkor nagyon sok a dolga, mi meg imádkoztunk, így kellett neki segíteni. Bevallom, én azért is szoktam imádkozni, hogy a lelkész bácsi mihamarabb ossza ki az isteni áldást, és mehessünk már haza.
Az illető, akiről szó van, késő délután ért fel a hegyre, az üresen álló menedékházhoz. Előtte órákig gyúrta lábával a térdig érő szűz havat, megizzadt rendesen. Mégsem bánta, hogy nem vertek ösvényt előtte mások. Így biztosra veheti, hogy egyedül lesz. Amint megérkezett, tüzet rakott, kipakolta hátizsákjából az elemózsiát, elterítette az ágyon a hálózsákot. Komótosan csinálta, nem sietett. Nem tartott attól, hogy megzavarják. Kedvenc helye volt ez a ház a hegy félreeső részén, nem sokan jártak arra.
Azóta hazafias kötelességemnek tartom úgy írni, hogy a szippantós bácsi is elsőre értse. Legalább néha. De most már nem kerül több Helyőrség gyújtós mellé, macska alá, nem csomagolnak bele zsírszalonnát fejkendős nénikék, hogy legalább néha megakadjon szemük egy-egy versen vagy képen.
A remény szerintem északi jelenség.
Nem csodálkozom, hogy az a világhit, mely tényként fogadja el a megváltást, a Földközi-tengertől északra tudott igazán gyökeret ereszteni és meglombosodni. A megváltás csak ott lehetséges, ahol van reá belső igény. Ahol mélyen átélték már, hogy milyen a megváltatlan világ, ott erős a remény és ennek testvére, a várakozás.
Múlt este arról beszélgettünk néhányan, hogy a mesterséges intelligencia miként fog beszüremkedni az irodalomba, és ha már beszüremkedik, kinek és mire lesz ez jó. A beszélgetésen egy szerkesztőségi ötletelést gondoltunk tovább, amelynek az volt a kiindulópontja, hogy az interneten fellelhetők olyan programok, amelyek – kellő beállításokat követően – képesek különböző híres költők stílusát is imitálva verset írni.
A lényeg az, hogy a román nép nagyobbik fele (alacsony Hargita és Kovászna megyei részvétellel) ma „csont nélkül” újraválasztaná Ceauşescut vezetőjének. Az Európai Unióban pedig kétségkívül a legprogresszívebb politikusok közé tartozna. Nézzük csak a programját!
Azzal, hogy az élelmiszerek árusítását ismét „racionalizálná”, azaz csak jegyre lehetne kapni (napi 30 deka kenyér, havi 1 kg cukor, 1 liter olaj, fél vaj, 1 csirke/ család), határozottan fellépne az elhízás, az egyre többeket érintő cukorbetegség, továbbá az élelemkidobás és pazarlás ellen. Ma már nem kellene „tudományos étkezésnek”
Mindezek után érzem, méghozzá vallom, hogy két, sőt egy boszorkánymester létezik. Balgaság lenne végletekben gondolkodni, mert ahogy megkülönböztetünk fényt a sötétségtől, úgy tér el egymástól jó és rossz, és olyan vékony a határ egyik-másik között, mint ahogy a jó szándék képes a kételyt bűnné formálni, hiszen ugyanabban az univerzumban létezik.
Tudni kell mindenekelőtt: két-, sőt háromféle boszorkányok vannak, s közöttük igen nagyok a különbségek – s ahogyan az emberek között megkülönböztetjük a nemeslelkűt és a pokolra születettet, éppúgy a boszorkányokról is dőreség lenne egy s ugyanazon-féleképpen beszélni. Mert ámbátor hasonlatosak egymáshoz, úgy aspektusok mint természetök szerént, cselekvéseikben és szándékokban, mégiscsak egy családnak különféle ivadékai.
– Inceu elvtárs, nekem Nyugaton semmiféle rokonom nincs.
Ő hímez, én meg hámozom az ügyemet. Zavartan, sietve elmondja, megkapom a szerkesztői fizetésemet a Megyei Művelődési és Szocialista Nevelési Bizottságnál, ahová átpakolnak…
– Hogyne, kedves Czegő elvtárs, magának Izraelben van a testvére és a család…
– De Inceu elvtárs, Izrael nem nyugaton, hanem délkeleten van!