Hej, a kiskonyhában mily víg volt az élet, hej, a kisszobában mekkora a kacagás, hej, a kisszíveket betöltötte az öröm, béke, gondtalanság. Hej, azóta sok év eltelt már.
Nem jók már a lábakra a kiscipők, dobozban a kisautó, játékbaba, a pufók arcok is megnyúltak. Van, aki vizsgára készül, a másik épp munkát keres, a legnagyobbat messzi földről várják haza.
S hol egykoron ilyenkor már javában rotyogott a töltött káposzta, most üresen szomorkodik a fazék, a bejgli illata sem lengi be a kis teret, pedig milyen csodás, amikor a bőséges dióra, mákra göngyölt tészta sütés közben csendes megadással megreped. Tán még karácsonyfát sem hoz idén az angyal, ha nincs pénz, hát nem lehet, de itt vagyunk együtt és ez a lényeg – gondolta az anya, s a könnye eleredt. Nem így tervezte ezt az évet, nem így az ünnepet.
Este, mikor már mind összegyűltek, felidézték a régmúlt éveket, hogy ki hogyan leplezte le az angyalt, és elkacagták a csínytevéseket, hogy hogyan dőlt fel többször a karácsonyfa, maga alá temetve az üvegdíszeket, ki lopkodta le a szaloncukrot, majd tömte ki krétával házszentelés előtt a sztaniolt, bizonygatva, hogy ő biza nem evett. Kint hópelyhek szálingóztak, s a kórusok felcsendültek: Megváltó született.
Csengő szólt. Mintha angyal szállt volna el felettük, egyszerre hallgattak el. Majd egyikük kinyitotta az ajtót, egy régi ismerős állt ott, kabátjáról rázta a havat, épp erre járt, mondta, csak átadja a kis csomagot, amit hozott. Még a lépcsőházban is van valami – suttogta sietősen, majd távozott. Alig csukódott be az ajtó mögötte, ismét kopogtattak, egy távoli rokon gyümölcsökkel megpakolt kosarat nyújtott át, kis kóstoló is van az alján, kacsintott. Majd újabb látogatók érkeztek, egymásnak adták át a kilincset, volt kolléganők, barátok, osztálytársak, de még olyan is, akit alig ismertek.
Az ajándékdobozok a kisszobában sorakoztak, az asztal roskadozott a sok finomságtól, a család csendben ült mellette. Kint egyre sűrűbben havazott. A lépcsőházi szűk folyósón pedig tizenhét fenyőfa sorakozott. Egyiken még üvegdíszek is voltak.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.