A folyosón egy idő óta megszűnt a mozgás, csak valami távoli beszélgetés zaja hallatszik ki az egyik bezárt ajtó mögül.
Egy férfi odaszól a mellette ülőnek.
– Gyakran látom itt. Mi a baja?
– Semmi.
– De látom, hogy mindig jön.
Az ifjú hölgy erre nem válaszol. Kezével a hajába túr, majd előhalássza a telefonját, s elkezdi nyomkodni. Föl-le húzogatja ujját, s szeme a mozgást követi.
– Én a sérvemmel járok ide kezelésre, és a vesém sincs rendben. De én már benne vagyok a korban. Maga ellenben még nagyon fiatal. És látom, hogy mégis sűrűn jár ide.
A kérdezett most megnyit egy oldalt, s mutatóujjával vízszintes irányú mozgást végez. Szeme cikáz, ide-oda, majd fél perc múlva abbahagyja.
– Nincs sikerélményem…
Hangosan sóhajt. A telefon az ölébe hull.
– Pontosabban, csak itt van sikerélményem – emeli fel a fejét. Tekintete elgyötört, fátyolos, a távolba néz.
A mellette ülő – pirospozsgás, ötvenes ember, a nyakkendője kék – most így szól.
– De mintha letört lenne a kisasszony…
A hangjából szinte sugárzik a jóindulat.
– Hát, igen – sóhajt ismét a kérdezett, s lobogtatja a papírokat. – Megjött a foglalkozás-egészségügyi vizsgálatom eredménye.
– És?
– Inkább ezt hallgassa meg – mondja, s a szeme csillog. – Ez itt a múlt havi értékelés.
„Általános vizsgálat:
Közepesen fejlett, táplált. Cyanosis, oedema nincs.
Nyálkahártyák: közepesen vérteltek. Bőrön kóros eltérés nem látható.
Garatképletek: vizsg. nem történt.
Pajzsmirigy: nem nagyobb, mirigyes, benne göb nem tapintható.
Mellkas: részarányos. Tüdő: puha sejtes alaplégzés, légzési zörej nem hallható.
Szív: Ritmusos szívműködés, kellőn ékelt, tiszta szívhangok, zörej nem hallható.”
– Ez a kedvenc részem – néz fel büszkén a fiatal hölgy. Alkarját kissé felemeli, mellmagasságba, s úgy szavalja.
– Ritmusos szívműködés, kellőn ékelt, tiszta szívhangok, zörej nem hallható. Érzi? Érzi benne az erőt? A dinamizmust? A sikert? Ritmusos, kellően ékelt, zörej nem hallható!
A férfi kissé furán feszeng, de azért csak bólint.
– Érzem, persze. Folytassa, kérem…
„EKG: közép tengelyállás, sinus ritmus, frekvencia: 63/min., PQ: 140ms., QRS: 90ms., normális pitvar-kamrai.
Átvezetési idő: szabályos depolarizáció és repolarizáció.
Artériák: perifériás verőerek jól tapintható. Vénák: varicositas nem észlelhető.
Transzfúziót nem kapott. Balesete, eszméletvesztése nem volt. Epilepsziáról nem tud.
Gyógyszerérzékenység: nem tud róla.
Jelen panaszok: panaszmentes.”
Leejti a papírt. Csak rövidke szünet után szólal meg ismét.
– Régen a gimnáziumban még fizikaversenyeken indultam. Kémiaversenyen is. Első voltam az egész évfolyamban biológiából. Több ízben kaptam dicséretet. A tiszta, helyes beszéd országos versenyen az én csoportomat küldte ki az iskola, és meg is nyertük, legfőképp nekem köszönhetően, és a tudásomat külön oklevélben ismerte el az iskola igazgatója. Színjeles volt az érettségim! De most…
Sóhajtás. Egy karcsú, törékeny kéz lemondón legyint.
– De most, amióta az egyetemre járok, valahogy semmi nem megy már nekem. Nincs sikerélményem. Sorra halasztom a vizsgáimat. Nem járok be az órákra. Félek bemenni is. Nincsenek barátaim. Ezért akarok mellette dolgozni is. Csak ez, csak ez maradt nekem: kiváló szívhangok.
– Viszont most rosszkedvű…
– Hát, igen. Most van egy-két olyan értékem, ami határértéken kívüli. A koleszterinszintem egy kicsit alacsony. A bilirubinértékem ellenben magas. Nem, ez még nem rossz, csak zavar, hogy nem tökéletes. Nem csillagos ötös, csak ötös.
A hangja egy kicsit megcsuklik.
– A laboreredményemre rá van írva, hogy „Mérsékelt eltérést tartalmaz”, és a végső kiértékelésre azt írták, hogy „Laboratóriumi eredményében klinikai beavatkozást igénylő eltérés nincs”. De ez nem annyira tetszik. Kicsit szomorú is vagyok emiatt. Mert ez olyan, hogy „a vizsgája sikerült”. Tisztára, mint az egyetemen…
A férfi – akinek a nyakkendője kék – lassan feláll a helyéről. Elrendezgeti az iratait, majd a kalapjáért nyúl.
– Nem vagy te egy kicsit hipochonder? – vált át tegezésre, s a hangjában érezhetően csökken az atyai jóindulat.
– Hát ezt nem hiszem el! – pattan fel erre az ifjú hölgy. – A gimnáziumban folyton azzal szekáltak, hogy hé, nem vagy te egy kicsit stréber? Most meg erre ez!
A szeme villog, arca piros, lábával alig észrevehetően toppant egy kicsit, s idegesen összehajtogatja a papírjait.
– Holott nem erről van szó! Pusztán csak arról van szó, hogy mindenben törekszem a tökéletességre!
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.