Az éjjel eshetett, mert a tócsák még nem száradtak fel. Ahogy tettem egymás után a lábam, figyelnem kellett, nehogy belelépjek valamelyikbe.
Nem volt könnyű dolgom, mert Keskeny Károly nem lassította lépteit, haladt céltudatosan, s közben szünet nélkül beszélt, teljes mértékben figyelmen kívül hagyva, hogy mellette haladok-e, mögötte, vagy épp a cipőmet rázva halkan szitkozódom.
Különös volt most a környék. Amikor a mellékutcából befordultunk, olyan házakat pillantottam meg, amikre nem is emlékeztem. Ott, ahonnan jöttünk, minden ismerős volt. Az a nagy, lombos fa, a kisállat-kereskedés, meg a kereszteződés a folyton üzemen kívüli lámpával, minden porcikáját betéve tudtam, ahogy az ember a kabátja zsebét ismeri, de most elvesztettem a fonalat.
A lámpa után nem ebbe az utcába kellett volna kilukadnunk. Ez itt egy tök ismeretlen utca. Vagy tán én emlékszem rosszul?
De nem csak ez volt a különös.
Az egyik épület ódon kapubejárata mintha a XVIII. század végéről maradt volna itt, mellette meg egy ház falán festékszóróval felvitt felirat. Zenekarnév a 80-es évekből. Furcsa volt így egymás mellett, de láttam, Keskeny nem lepődik meg semmin.
Az idő nem létezik – mondotta egyszer, s hirtelen megértettem, mennyire igaza van.
Miközben nyugtáztam, hogy a tócsák eltűntek, egy hirdetőoszlop állta el az utat. Rápillantottam, és egy színházi plakátra döbbentem rá, mely a Macbeth 1936-os előadását reklámozta – főszerepben Márkus Emília, a szőke csoda –, mellette pedig egy dühösen zöld fecni éktelenkedett, mint frakk gomblyukában a békejelvény: „Zöld akcióegység”. A hirdetményen egy lógó bajszú ember képe volt látható, s alatta hosszas kiáltvány a vizek és árterek megmentéséről, és hogy mit kéne sürgősen cselekedni.
Keskeny silabizálta egy darabig, majd intett.
– Menjünk, mert ez az ember még lejön itt a plakátról, s baj lesz. Amúgy is kerülöm az efféle alakokat.
– Miért?
Keskeny nem válaszolt rögtön. Tett pár lépést, emlékei közt matatott, mint mikor az ember a lábasok fedőit emelgeti, hogy melyikben van ehető étel, majd így szólt.
– A nagy ügyekkel foglalkozó, nagy-nagy segítő és mentőakciókat rendszerint lelki sérültek vagy gazemberek szervezik. Az átlagember a saját életével foglalkozik, ami kisszerű, de az a természetes. Ha valaki a világbékével, a kiszáradt folyókkal, meg az állatok jogával, az mindig az illető egójáról szól. Nézzünk csak körül – emelte kezét a levegőbe, mintha egy katedrán ülne, s hallgatóságát szólítaná meg –, van-e körülöttünk ilyen. Figyeljük meg őt! Figyeljük meg alaposan! Előbb bedobja a szent ügyet, majd az erre ráharapókat elkezdi dolgoztatni, felhasználni, hasznosíthatóság szempontjából rangsorolni, s idő után az egész semmi másról nem szól, mint őróla. Póló, amin ő szerepel, interjú, amit ő ad, mozgalom, ami a nevét viseli, meg az ügy ellenségei, akik voltaképp neki vannak útban. A szent cél rendszerint csak akkor kerül ismét elő, ha a nagy tervekből nem lesz semmi, s az illető előmászik a morális mocsokból, a semmivé lett álmok roncsai alól, s elkezdi ismét hirdetni az igét a Bodri jogáról meg a kiszáradt folyókról. A másik eset, amikor valaki a traumáit kezeli így, s ez egyfajta terápia nála. És ezért foglalkozik a Bükk erdejében lévő madárfészekkel, s nem a felesége kedvenc sorozatával. De ez is őróla szól. Nem, barátom – rázta meg a fejét. – Nem létezik ilyen ember. Mármint, olyan, aki világot ment, s akivel nincs valami gond, s akivel nem árt vigyázni.
Egy darabig hallgattam, majd megkockáztattam.
– És Jézus?
Keskeny hirtelen megállt, majd fürkészőn rám nézett.
– Látta Jézust sorban állni a kisboltban? Vagy a postán, sárga csekkel a kezében, ami a negyedéves víz- és csatornadíjat tartalmazta?
Megráztam a fejem.
– Dührohamot kapok – indult meg újra Keskeny Károly –, amikor bárki valakit Jézus Krisztushoz mér. Van valami lehetetlen dolog, amire senki nem képes, csakis egy Isten, erre jön Horváth úr, s elvárja a munkatársától, a lányától vagy a 6-os villamos vezetőjétől. S ha azt mondják, ez nem életszerű, diadalittasan rábök: Ott volt Jézus!
Mindenkit szeretni és gondját-baját nyakunkba venni olyan, mint vízen járni. Ha valaki azt állítja, hogy őneki megy, az hazudik, tehát sötét szándékai vannak.
Eltöprengtem barátom szavain, talán el is méláztam kissé. Mikor újra tudatomhoz ért a hangja, hirtelen nem is tudtam, mióta megyünk, amit legutóbb mondott, azt voltaképp mikor is mondta. Öt perce, húsz, vagy tán már háromszáz éve.
Végül is bármikor mondhatta. S bármikor mondhatja a jövőben is.
A sarkon kis trafikosbódé állt. Mikor elhaladtunk mellette, Keskeny futólag benézett az üvegen, továbbment, majd hirtelen összerezzent.
Azután visszafordult, s meredten bámult be az ablakon.
Követtem a pillantását.
Bent egy negyvenes, kissé lelakott, de még mindig csinos arcú nő ült.
Keskeny hátrébb lépett az ablaktól, majd fojtott hangon így szólt.
– Ide most bemegyünk…
Azzal választ sem várva a kilincsre tette a kezét.
Odabent szórakozottan nézelődött, tanulmányozta az árukészletet. Járkált fel-alá a szűk kis helyiségben. Én némán lecövekeltem egy sarokban.
– Mit teszik parancsolni? – kérdezte udvariasan a nő. – Segíthetek valamiben?
Keskeny úgy tett, mintha mindezt nem is hallotta volna. Hümmögött, sokáig turkált a holmik közt, végül vett egy doboz cigarettát.
– 1490 forint – mondta az asszony.
Keskeny letett a pultra egy kétezrest, majd ennyit mondott:
- A többi a magáé.
Mikor kiléptünk, szinte ösztönösen fölhördültem. Egy sétapálcás úr oda is kapta rá a fejét.
– Hát ez meg mi volt?
Barátom rám nézett, majd elnevette magát.
– Annak idején egyszer volt vele kalandom. Lehet tán húsz éve is. Nem tartott soká, épp ezért nem hiszem, hogy megismert volna. Főleg, hogy megittunk két Éva vermutot. Mindkettőnknek jó volt, el kell ismerni. De hát nem is ez a lényeg. Azért, hogy egy férfi egy nőtől örömet kap, miközben ő ugyanazt nyújtja, nem jár sem ajándék, sem borravaló. De hogy valaki ebben a piszkos, lebontásra rég megérett trafikosbódéban üljön, miközben kint dalolnak a madarak és tombol a nyár, nos, ez azért megérdemel némi ellenszolgáltatást.
– Meg hát az Éva vermut felével amúgy is tartoztam szegénynek – nézett a távolba Keskeny, s lassú léptekkel megindult előttem az utcán.
– Azt mondják, erősebbik nem – folytatta töprengő hangon. – Mi férfiak, sajnos néha a kelleténél gyengébbek vagyunk. Van olyan pillanat, amikor akármelyikünkből előtör az ostoba gavallér! – tette még hozzá, majd ismét rám nézett, kissé cinkosan, s megtörtént valami, ami eddig sosem rövid ismeretségünk alatt, s nem hittem volna, hogy egyszer majd bekövetkezik.
Keskeny Károly a szemem közé nézett, majd kacsintott egyet.
– Tudja, barátom, a kiszáradt legelőket nem mentettem meg, és a világbéke se ezen a mai délelőttön múlt, de ez az asszony ma jobb kedvvel megy haza, és talán kevésbé lesz undok azzal a szerencsétlennel, aki összekötötte vele az életét. Jó voltam? Tehetnénk fel a kérdést. Igazából nem. Csak azt tettem, amit úgy éreztem, hogy jár. Jó ember-e, aki visszaadja a kölcsönvett kerékpárt vagy kifizeti a sörét? Létezik-e jóság egyáltalán? Vagy pusztán az ember a saját lelkiismeretének adózik, s az önképét óvja, a legbenső énjét? Tehát itt is saját magával foglalkozik? S az, hogy ő jó, tehát nem aljas, az olyan őnála, mint amikor a tudatos ember óvja a fogát, tisztítja selyemmel, s nem engedi lerongyolódni az ágyneműjét? A becsület mélyén is a puszta önzés lakozik?
Imbolyogva feltűnt egy fiáker – a paták kopogásától alig értettem barátom szavát –, majd csikorogva megelőzte egy BMV, s eltűnt a sarkon.
– Létezik-e jóság a világban? – suttogta maga elé Keskeny. – Erre válaszoljon, drága barátom. Erre válaszoljon, ha tud…
