Első Európa-bajnokságom a 2004-es Portugáliában megrendezett torna volt. (2002-ben már néztük a vébét, fehér atlétatrikókból gyártottunk német és török mezeket. Jeremies 16 és Hasan Sas 11 voltak az én választásaim.) Egy hónapon át a futballról szólt az élet, fivéreimmel a fellegekben jártunk. Nem mintha egyébként létezett volna bármi a labdán, a betonon és a gombfocin kívül, ez mégiscsak a futball csúcsa volt.
Ahogy az ifjú és ellenállhatatlan Wayne Rooney lövése visszajön a kapufáról, majd Jörg Stiel tarkójáról a kapuba pattan; Ricardo kesztyű nélkül a negyeddöntőben – Becks égbe lövi a labdát és a büntetőpontra néz; Milán Baros sötétkék stoplisának színe, Jan Koller rusztikus koponyája; Zagorakisz esernyője Lizarazu fölött; egy fülbevalós fiatal portugál sírva fakad az elveszített döntő után; Angelosz Hariszteasz emelkedik, aki talán soha többé nem szerzett gólt. Alapélményeim a futballt illetően.
Aztán a hórihorgas Wanchope spiccel Jens Lehmann kapujába; a Fenomén kései bringája Japán ellen; Beckham gólöröme lassított felvételen; Zizou a brazilok ellen, majd Zizou bólint; Zizou és az arany Predator; Podolski feltartja kezeit a lengyeleknek lőtt dupla után; a mágikus Hakan Yakin is duplázik – a törökök bánják; Panucci a pályán kívül fekszik, Ruud a partjelzőre néz; Semih Sentürk a semmiből hozza vissza – kétszer; Andrej Arsavin létezik; Fernando Torres lobogó szőke haja, miközben a Kölyök feltartóztathatatlanul halad a kapu felé; Nigel de Jong mellmagasságban talpal; az angyali Diego Forlán kitárja karjait; Super Mario megfeszült felsőteste a varsói éjszakában.
Apánk szkeptikusan figyelte, mennyi baromságot tudunk a futballról. Sportot űztünk abból, ki látott az aktuális világesemény mérkőzései közül többet. 2010-ben kihagytad a szlovén–algériai csoportmeccset? Vesztettél. (Egyébként láttam, talán Egerben, egy osztálykiránduláson.)
És végeláthatatlan várakozás után jött a ’16-os csodacsapat, Dárdai sajátos dumái, hogy várjunk a nyolcvanadik a percig, hogy van egy zsenink, tiszteljük és szeressük őt (a jó Balázs), Bödedani, Priska bombája, Herr Storck bátor húzásai. Be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni. Gera gólöröme. Nem kell sorolnom. Egyszer előfordul, gondoltuk akkor.
Az idei Eb-n valami más történt, valami elszakadt. A magyar válogatott két pontját lehet így is, úgy is nézni, végül nem sikerült továbbmenni a halálcsoportból. Ugyanakkor a csapat büszkévé tette a magyar szurkolókat, megrendítő alázattal és akarattal játszva megszorongatta a világ legjobb csapatait. De most nem a csapatot akarom méltatni, nem ez a fontos. Június 23-án véget ért a torna. Schäfer Andris sírva fakad, Rossi mosolyogva átöleli.
Aztán nem tudom, mi történt. Néha elsétálok egy-egy kocsma előtt vagy a Szabadság téri kivetítőknél meccsidőben. Fél szemmel látom az eredményt. Xherdan Shaqiri gólt szerez. Jé, ezek még játszanak?
A válogatott megadta, hogy úgy szerethessem a futballt, ahogy azt érdemes. Kaptam egy csapatot, megszabadultam egy mániától. Mégis, kit érdekel egy olasz–angol a Wembley-ben?
(A PIÜ KMI szerzőinek sorozata a labdarúgó Eb alatt)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.