Első Európa-bajnokságom a 2004-es Portugáliában megrendezett torna volt. (2002-ben már néztük a vébét, fehér atlétatrikókból gyártottunk német és török mezeket. Jeremies 16 és Hasan Sas 11 voltak az én választásaim.) Egy hónapon át a futballról szólt az élet, fivéreimmel a fellegekben jártunk. Nem mintha egyébként létezett volna bármi a labdán, a betonon és a gombfocin kívül, ez mégiscsak a futball csúcsa volt.
Ahogy az ifjú és ellenállhatatlan Wayne Rooney lövése visszajön a kapufáról, majd Jörg Stiel tarkójáról a kapuba pattan; Ricardo kesztyű nélkül a negyeddöntőben – Becks égbe lövi a labdát és a büntetőpontra néz; Milán Baros sötétkék stoplisának színe, Jan Koller rusztikus koponyája; Zagorakisz esernyője Lizarazu fölött; egy fülbevalós fiatal portugál sírva fakad az elveszített döntő után; Angelosz Hariszteasz emelkedik, aki talán soha többé nem szerzett gólt. Alapélményeim a futballt illetően.
Aztán a hórihorgas Wanchope spiccel Jens Lehmann kapujába; a Fenomén kései bringája Japán ellen; Beckham gólöröme lassított felvételen; Zizou a brazilok ellen, majd Zizou bólint; Zizou és az arany Predator; Podolski feltartja kezeit a lengyeleknek lőtt dupla után; a mágikus Hakan Yakin is duplázik – a törökök bánják; Panucci a pályán kívül fekszik, Ruud a partjelzőre néz; Semih Sentürk a semmiből hozza vissza – kétszer; Andrej Arsavin létezik; Fernando Torres lobogó szőke haja, miközben a Kölyök feltartóztathatatlanul halad a kapu felé; Nigel de Jong mellmagasságban talpal; az angyali Diego Forlán kitárja karjait; Super Mario megfeszült felsőteste a varsói éjszakában.
Apánk szkeptikusan figyelte, mennyi baromságot tudunk a futballról. Sportot űztünk abból, ki látott az aktuális világesemény mérkőzései közül többet. 2010-ben kihagytad a szlovén–algériai csoportmeccset? Vesztettél. (Egyébként láttam, talán Egerben, egy osztálykiránduláson.)
És végeláthatatlan várakozás után jött a ’16-os csodacsapat, Dárdai sajátos dumái, hogy várjunk a nyolcvanadik a percig, hogy van egy zsenink, tiszteljük és szeressük őt (a jó Balázs), Bödedani, Priska bombája, Herr Storck bátor húzásai. Be lehet azt piszkálni, pöckölni, tuszkolni. Gera gólöröme. Nem kell sorolnom. Egyszer előfordul, gondoltuk akkor.
Az idei Eb-n valami más történt, valami elszakadt. A magyar válogatott két pontját lehet így is, úgy is nézni, végül nem sikerült továbbmenni a halálcsoportból. Ugyanakkor a csapat büszkévé tette a magyar szurkolókat, megrendítő alázattal és akarattal játszva megszorongatta a világ legjobb csapatait. De most nem a csapatot akarom méltatni, nem ez a fontos. Június 23-án véget ért a torna. Schäfer Andris sírva fakad, Rossi mosolyogva átöleli.
Aztán nem tudom, mi történt. Néha elsétálok egy-egy kocsma előtt vagy a Szabadság téri kivetítőknél meccsidőben. Fél szemmel látom az eredményt. Xherdan Shaqiri gólt szerez. Jé, ezek még játszanak?
A válogatott megadta, hogy úgy szerethessem a futballt, ahogy azt érdemes. Kaptam egy csapatot, megszabadultam egy mániától. Mégis, kit érdekel egy olasz–angol a Wembley-ben?
(A PIÜ KMI szerzőinek sorozata a labdarúgó Eb alatt)
Nemrég megtaláltam az egyik videómegosztón az 1960-as Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjéről készült teljes filmfelvételt. Ez volt az a meccs, amelyen Puskás négy, Di Stefano pedig három gólt szerzett. A kupadöntőben rúgott négygólos rekord máig felülmúlhatatlan, és valószínűleg még hosszú ideig az is marad.
− No, ez egy szép gól volt – állapította meg Brautigam, az egyszeres válogatott, és nem is akarta tovább cizellálni.
− Azok az arcok viszont röhejesek – jegyezte meg Ferike, a labdaszedő, a lassításra mutatva.
A sorfalat álló angolok valóban komikusan hatottak. Kivált kimerevítve.
Ha már egyszer ideköltöztünk a Kis-Duna mellé, illik kiügyeskedni valamit a vízből, mondta egyszer csak apu, és vett nekünk két lepkefogó hálót.
Azt is mondta, hogy ha jó idő lesz, akkor majd mutat nekünk olyat, de olyat! Csak korán kell hozzá kelni. Nagyon korán.
– De mégis, milyen korán? – nyaggattam.
Miroslav Krleža írja remek kis Goya-esszéjében, hogy a spanyol Habsburg V. Károly úgy tartotta kezében a földgolyót, akár egy ajándékba kapott koronázási almát. Ha nekem kéne ma hasonlattal élnem, azt mondanám, úgy látom magam előtt az 1500-as évek első felében regnáló uralkodót, hogy úgy tarja kezében a földgolyót, mint egy futball-labdát.
Ha jól emlékszem, az 1982-es spanyolországi vb után történt, hogy az FC Barcelona ötmillió fontot fizetett Maradonáért. A tranzakció után a Vatikán fontosnak érezte sajtóközleményben tiltakozni az ember áruvá silányítása ellen. Ha hiszünk abban, hogy a Vatikán a Szentlélek külképviselete, akkor azt is mondhatnánk, hogy a Jóisten szólalt meg 39 évvel ezelőtt.