Nem tudok feltenni lopásálló rúzst… Nem tudom kivédeni a faragatlan és szemmel lopós kuncsaftokat. Hát, elmondom, mitől van jövedelmem. Férfiaknak okozok kedvet, élvezetet, de nem ám úgy. Pénzért villantom meg magamat, az alakomat, de közben nem lehetséges ám magunkhoz nyúlkálni, he, a vendég hagyja csak a szemmel legelészés alatt a nemi szervét gusztustalanul békén. Csak a kukkolás mehet.
Pályám elején sajnos engem is átvágtak, nem egyszer: megyek be a bokorba a kuncsafttal, villantok, ő gyorsan lenéz, majd kereket old, sietősen köddé válik, elszalad előlem, nehogy fizetésre kerüljön sor. Kirabolt a tekintetével. Pedig észre kellett volna vennie, hogy az elszaladásával megbánt engem. Én meg hova szaladjak utána, bokámon a kombinéval? Meg amúgy is késő, ő már látott mindent, nem vehetem vissza az árut. Vagy piszkáljam ki kötőtűvel az agyából nemes aktomat?? Azóta azt csinálom, hogy egy padhoz bilincselem a bokájukat, és amikor kérdezik, miért, azt mondom, hogy erotikus pajkosságból, játékból, érted? Még tetszik is nekik, az elinalásban pedig jelentősen meg lettek gátolva, vaspad által. Na, onnan nézhetnek.
„– Maga kis enyvesszemű! Ne nézdegéljen az én kontómra ilyen szabad szemmel, de tüstént!” – kiabálom, ha valaki ingyen lenéz. Nálam semmi nem free. Persze bevihetném őket a konyhába, ott nincs ajtó, de mi van, ha pont akkor jön le a gyerek neszkvikkért? Na! Mit meséljek még a vendégekről…? Ja, leginkább idősebb korosztályok meg nyiladozó kölykök járnak hozzám, olyanok, akik még épp hogy csak ismerkednének, aktív szex előtt, a női vonulatokkal. A 15–18 éves korosztály körülbelül. Tőlük mindég félek kicsit, mert láttam a Spektrumon egy filmet a gonosz brit gyerekekről, akik felgyújtják a hontalanokat, meg azt mondják az édesanyjuknak, hogy fuck yeah! meg egész nap ledrogozzák magukat a csavargási idő alatt… és félek, hogyha körüláll, mondjuk négy ilyen, és túlizgulnak, aztán egyszer csak a látványnál már többet is követelnének tőlem... Aztán én kiabálhatok, hogy „Öcsi, teljesen kipurcansz, ha merészeled”, de ha betömik a számat?!
Az öregekkel nincs baj. Csak ne kérnének egyfolytában kedvezményt – meg azzal jönnek, hogy legyek nekik ingyen… Mit kezdjek az ingyennel? Ez okoz nálam stroke-ot, meg az idő, ahogy jár, telik, a számlák meg jönnek, nekem meg mutogatnom kell, hogy legyen este Barátok közt meg fasírt.
Beszélik rólam az utcában, hogy a Marika valamiféle kurva… ez oké, aláírom, persze, hogy kurva, de milyen? Esztétikai prostituált, művésznő, kívánatos akt, vizuális, tiszta és rendezett körülmény, semmi testnedv vagy ágaskodó férfihímvessző! Van egy kedvenc ügyfelem, aki esetenként hajlandó megnyílni nekem, akkor is, ha nem kérem. Ő módos, de randa ember, és azért szeret inkább feleannyiért hozzám járni, mert ő érzi, hogy a hagyományos szexkurva, tehát az a prosti, akivel mindent lehet, meztelenül, nedvesen… szóval, ha normál meztelen prostival csinálja, akkor valahogy érzi, hogy a nő igazából gyűlöli őt, undorodik tőle, és az, ahogy eljátsszák neki, hogy „á, nem… nem is undorító az úr”, na, az lohasztja le nagyon.
Az árakról is mesélek. Egységes tarifa van nálam, korra-nemre tekintet nélkül: három perc meztelen engem bámulás 800 forint. 800 darabja. Ez azért barátnői ár. Fotó tilos. Kártyából nem tudok visszaadni.
A magammutogatás valamilyen szinten nekem is jót tesz, mert azóta teljesen ki vagyok simulva. A kevélység sminkje feszül rám, az esztétikai önteltség, hogy azért, még 49 évesen is kíváncsiak rám az emberek, és van az érdeklődés – sűrűn, de pénzért. Szóval lehet dumálni rólam a hátam mögött, én is tudnék más háta mögött, csak nem vagyok olyan. Egyszer láttam a Pilinkszkinét, ahogy a szelektívnél a színesbe dobta a fehér üveget… Úgyhogy hagyjuk.
Na, mondok egy viccet is, figyelj, röhögni fogsz: a francia, a német, meg a… nem tudom, ki, ja, a magyar, utazik a vonaton… Nem várj, jaj… belesültem… tehát, ezek így négyen egy lakatlan szigetre vetődnek, és a görög megszólal… Nem is ezt akarom mesélni… inkább a sapkásat. Na, megy az anyuka a Dunán… ja, nem… a férfi megy a Duna-parton és kiszól neki egy gyerek a vízből, hogy fuldoklik. Na, a pasas kiszedi, megtalálja az anyját… És. Izé… Mondja, hogy kimentette. Mire az anyja meg: „És hol a gyerek sapkája?” Kurva jó szerintem.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.