Nehéz kérdés! …de igen, először én is jelmezkölcsönzővel kezdtem, teszteltem az óriás csirkét, a majmot meg halloweenre tökvámpírt és a gumimúmiát, hogy elszakadnak-e, és ha el, akkor hol, varrásmentén, könyöknél vagy a csőrénél, de azt is meg lehet unni. Tudtam, hogy tovább kell lépnem a maskaráktól, egyéb irányba. És csináltam. Pénzt már nem kaptam érte, de csináltam. A szájba vehető dolgok kezdtek foglalkoztatni. Megérkeztem. Nem hívott senki, nem is érti senki, de itt vagyok, megérkezett a kíváncsi ítélőszáj. Ha nincs harapnivaló, akkor a haraphatatlan dolgokra is rámegyek. Egyszer, csak egyszer jártam könyvkóstolón, egy felolvasóesttel összekötött könyvesboltban. Elkezdtem lapozgatni, falni a sorokat, de mindenki nagyon nézett, túl ahhoz, hogy folytassam. Mentem sorba, a polcok között, de nem engedték, hogy a térképeket is megkóstoljam, onnan uccu a lufihajtogatásra, amit a neves író a saját kezével végzett. De amint a számba vettem, mind kipukkant. Ez a tökéletes hiba. Mármint a nem ehető dolgokat szájba próbálni.
Ekkor vált világossá számomra, hogy immár mindent kóstoló lettem. Sajnos a mindenfélék szájba jöhetésének határozott árnyoldala is van: például bélfájdalmakra panaszkodtam a budavári borecet fesztiválon, amikor legóból kirakott ecetesüveget nyeltem. Drága pénzért enyhítettem a mardosó belső kockaságon a lóhússzendvicsesnél, a sikló mellett. Lókóstoló lettem pár medicinafalatnyira. Begyömöszöltem a hátast, hogy kinyihaházza belőlem a sok legót.
Szakmám ezen szakaszán egy rövid időre kiugrottam a szent légneműk irányába, és pár hónapig a megfoghatatlan, de boldogító dolgok kóstolója lettem. Vallás- és felekezetkóstoló, hivatalosan így hívják. Az volt a dolgom, hogy nyitott szemmel kellett hirtelen elhinnem bármit. Azt mondta a valamilyen pap, hogy „tessék háromra hinni, 1, 2, 3…” és fejből az alaptézist. Aztán átmentem a hovatartozásilag másik oldalra, buddhistákat kóstolni. Ott az volt a bajom, mármint a nirvánával, a semmivel és az én ellobbanásával, hogy már túlságosan megszoktam, hogy vagyok valami. A vallások jók, majdnem az összes, hiszen a remény ünneplőbe öltözteti a lelket.
Sokat kérdeztem magamtól, mit tegyek, hogy szeressenek az emberek? És rájöttem. A személyi szimpátiának az a titka, hogy folyton beszélni kell, mindegy miről, és akkor azt hiszi majd a közönség, hogy tényleg vagy. Méghozzá bőven vagy. Tehát, nem is akárhogyan. Sűrű a jelenléted. És máris kevesebbszer vagyok öngyilkos… Nem jutott helyem a Nagy Kóstolók között, például itt van mindjárt az a szemét Konrádné. Na, róla mesélek egy kicsit. 2012 valahány volt, Szerda volt, akkor láttam először azt a csámpás szájú, hangos, cifra asszonyt, amikor a portás beigazította. Konrádné az egyetlen rivális konkurenciakóstolóm. Nem szeretem, ha a változatos gondolataival masszíroz.
Felveszi az elmenős ruháját és megy mindent kóstolni, frekventált helyeken egyenesíti ki a kondícióit. Megtudtam róla – mert elég hangosan beszél, nekem meg két fülem van – hogy annak idején cimbalomkóstoló volt a szociban, napi négy órát. Ült és hallgatta a hangszert, később ő is ráment a szájra. Így lett mára mindent kóstoló, mint én, csak ő régebbről kezdte. Szóval, ahogy dumált ott mindenkinek, lesztorizva a társaságot, ad hoc beszólogattam neki, amit egy ideig mosolyogva tűrt, majd robbant. És csak lestem az elképesztő lelki domborzatát, s bár kosztalan az én szándékom, mégis a számra kívánkozott pár kurva anyád.
Nem tagadom, hogy Konrádné néha szórakoztat: egyszer mesélt egy viccet, de én csak otthon voltam hajlandó nevetni rajta, ne lássa.
Étteremkóstolón voltunk együtt a Ződ Pagonyban, Budán, a Hersche Tivadar 16. szám alatt. Szép, rusztikus, hangulatos faberakásos, kis fenyőétterem volt, telt házig pincérrel. És volt ingyen ebédminta. Tokányos krumpli. Én nem néztem nagyon, de láttam, hogy Konrádné egész tányérral evett. Kétszer! A lelki szegény.
Végül szóltam a szervezőknek, és úgy lett megoldva, hogy külön teszteltük a kényeztető hétvégéket, ő szombatra esett én meg vasárnapra. Mert a kényeztető hétvégében együtt kellene aludnunk, és nem biztos, hogy nem fojtom meg őt éjszaka, ha pöcskölődik velem. De ami nem kényeztető hétvége, azt továbbra is együtt végeztük.
Konrádné rendetlen járású asszony. Évekkel ezelőtt volt egy csípőműtétje, akkor még normális volt, majd utána magától elromlott. Agyilag. Aztán a férje művelt valamit, valami törvénybe ütközőt, és két évre eltiltották a közügyek gyakorlásától. Na, Konrádné ekkor hibbant meg véglegesen. Egyre sűrűbben járt el kóstolni, úgymond az otthoni gondok elől belemenekült a saját szájába. Hiszen a mindent kóstoló azért mégse csak a mindent, mert a minden mellett főleg a stresszevést szereti. A múltkor együtt voltunk a főpolgármesterség által szervezett új villamoskóstolón, hogy milyen rajta utazni. Konrádné csak áll, kapaszkodik… Egyszer csak nézem, mit csinál. Úgy néztem, majd’ elpattant a csarnokvizem. Hát a nem normális Konrádné elkezd énekelni: „sej a mi lobogónkat, de fújja a szél”… vagy mi, nem tudom tovább. De kurva hangosan. Aztán az egyik sajtófotós rászólt, hogy ne égessen minket.
Szóval, az a véleményem, hogy szegény Konrádnénak levitte az isten a dolgát, köntörfal nélkül. Én nem vagyok kedves a Konrádnéval, miért tagadjam? Ő kezdte a pöcsködést, különben is! Szépen kértem. Tájékoztattam, hogy mennyire elpáholom, ha kell, nem hagyom magam tovább prejudikálni. Neki van szüksége paradigmaváltásra. Én sajnáljam, mint a karitászos asszonyok? Sajnálnám, ha hagyná, mert van rajta mit.
Hogy van-e pasim? Nem vagyok benne biztos… csak a férjem van, ő biztosan. Sűrített asszony vagyok, aki egy üres tehenet fej. A férjem egyre kevesebb hozzám, adagolja magát. A férjem rendkívül alacsony ember. Aranyos, de alacsony.
Kóstolok továbbra is, egyre kóstolok, bármi terül-terül az asztalkán elém: testápoló, Ariel, sauvignon blanc, Maggi kocka, erdélyi fonott füstölt sajt, ablaktörlőlapát, Darling macskakonzerv, francia krémes, abonett, teherlift, afrikai harcsafilé, illatgyertya, csirkemellsonka, szögletes sütőtál, gélkapszula, acéllétra, D-vitamin, fénymásolópapír, Bonduelle Gold kukorica, brindza túró, icetea, tőkehalmáj, pinot noir, classic salátamix, Coca-Cola light, Eduscho wiener extra őrölt kávé, teamécses, füstölt hátsó csülök, Gösser alkoholmentes, Dove hajbalzsam, csabai csípős kolbász, Pomace olívaolaj, Delikát ételízesítő, Delma szendvicskrém, edami sajt, üdülési jog, lakásbiztosítás, női bőr biopapucs, hosszú ujjú kerek nyakú póló, Powerball mosogatógép-tabletta, flanel ágyneműhuzat-garnitúra, frankfurti virsli, főzőtasakos rizs, somlói galuska, kolozsvári szalonna, Dallas, Barátok közt, Garrone rosso, álomhétvége, szomorúság, ígéretesség, krizantémtál, bólogatós kerti dísz, laminált padlólap, pinawellness, diszperzit falfesték, kártyafüggetlen okostelefon, sertéslapocka, lédig darálthús, vöröshagyma családi kiszerelés, Red Bull.
A kortárs orosz irodalom jelese, Ljudmila Ulickaja írja: „Erős kötődésem a tárgyakhoz – életükhöz, lokális vonatkozásukhoz, születésükhöz és halálukhoz – ahhoz vezetett, hogy egy régi cipősdobozba bepakoltam mindent, amitől nehéz volt megválnom…” Az idézetben kimondatlanul is benne van, hogy a más szemében csak kacatnak minősülő tárgyak azért fontosak, mert emlékeztetnek hajdanvoltakra, élethelyzetekre.
Jaj, már megint ez a buta test! Ez az átmenetiségével kérkedő porhüvely, kocsonyásodó tetemtemető, izgő-mozgó trágyatár, komposztra való kukacfészek, ösztöntől és vágytól mart, szélcsöndben is lobogó fátyol! Ez az önmagát kétségbeesve fölemésztő és reprodukáló, önző, görcsös sárruha! Gerincvelő létpöcegödre! Homokba írt homok, romba dőlő rom, petéjét és magvát konokul szertehintő, vérkönyvektől roskadozó, csillagtalan csontpolc!
– Pályaőr ám az ángyuk térde! – szokott háborogni az öreg, ha az újságban véletlenül a szakmáját emlegetik. – Miket össze nem firkálnak ezek! Bakter annak a becsületes neve! De ebben a mai világban akkora a flanc, hogy borzasztó! Itt van mindjárt a feleségem, aki takarítónő az iskolában. Én legalábbis így gondoltam buta fejjel. De nem! Kisült, hogy ő a technikai személyzet. Az árgyélusát az ilyen körmönfont szószaporításnak!
Tudod-e, hogy sokáig azt hitték, minden árnyék fekete? Nézd csak meg a régi nagy mesterek képeit. A szín, melyre árnyék vetül, pillanatok alatt homályos szürkévé fakul, majd elnyeli a mindent elborító sötétség, mely néha nem is csak a fény hiányának tűnik, de kézzelfogható, tömör, már-már eleven dolognak.
Érdekes megfigyelni, hogy az elkezdett erkélyt viszont sosem fejezik be. Ez alighanem az asszonyok romboló hatása miatt van így, mert minap a következőket hallottam a Dedemanban egy házaspártól:
– Vagy én, vagy a ház! Meguntam, hogy csak a házzal foglalkozol! Erkély sem kell már, mert úgysem olyan lesz, amilyent szeretnék! Dézsát akarok! Egy naaaagy fürdődézsát!
A priuszos beköti középső gyermekét, illetve nem a középsőt, a legkisebbet, illetve a legkisebb a középső, mert a kocsi hátsó ülésén a legkisebb a középső és a legnagyobb között ül. A legnagyobbat is beköti, mert magát bekötni egyedül a középső tudja. Az van a priuszos fejében, hogy a kocsiban három ülés van, az anyósülés meg az apósülés elöl, a hátsó ülés meg hátul.
A közösségi média megjelenésével következett be ugyanis az, amitől minden hivatását felelősséggel gyakorló cenzor joggal tartott: bárki bármit megoszthatott bárkivel. Cenzor felmenőim zavartan meredtek a számítógépek, okostelefonok és laptopok kajánul világító képernyőire, s fogalmuk sem volt, miképpen akadályozhatnák meg az információk szabad áramlását.
Most olvasom, hogy az egész emberiség beleférne egy Badacsony-méretű hegybe. Egy jó nagy kősziklába. Nem mindegy, ki mellé kerülsz: leprás vénasszony hegyes könyöke nyomakodik az oldaladba, vagy valami csinos és egészséges fiatal. Vagy a feleségem. Az már negyvenkét éve. Vele vagyok a legszívesebben, vagy úgy is mondhatnám, hogy őt viselem el a legjobban. Ő simuljon az oldalamba. Mert kezdek hasonlóvá válni egy kősziklához, de sajnos nem Szent Péter-i értelemben.