Kehidakusstány egy Isten háta mögötti, meghatóan kietlen kis tanyáján Józsi néni egy szál szalmakalapban feji a tehenét a pajtában, miközben azon morfondírozik magában, hogy ha majd egyszer meghal – tán nem is oly sokára –, legfeljebb háromezer év múlva szeretne csak reinkarnálódni, amikorra már a teljesen felesleges fajok zöme biztosan kihalt e bolygón. Mondjuk az emberi faj, konkrétan és egészen, úgy, ahogy van. Mert az emberiség valamennyi problémája az ember miatt van. Mert az ember különböző nyugtalankodásai miatt támad minden zaj és baj, bűn és bűnhődés, rossz és rossz e földön. Józsi néni majd akkor születne legszívesebben újra, ha beköszönt egy valódi űrkorszak derekán az embertelenség, s mindenki a legmodernebbül békés, ám aki mégis gyűlölködne meg szívesen buzgálkodna forradalmilag, azt az Űristen tüstént elpárologtatja lézerszemével mindenféle teketória és hosszas tárgyalás meg zugügyvéd nélkül.
Abban a világban nincs több bús szürkeség, se gyűlöletbeszéd, se véget nem érő polémia, csak hosszan elterülő smaragdzöld legelők, csilingelő nyerítések és lucernapuding. Nincs több penész, se pénzmosás, se megalázó zabla, se sarkantyú. Nincs pocsék túlfogyasztás, pazarlás, se hulladékgyár. Nincs több faji zavargás, se fundamentalista lázongás, nincs több osztályharc, a rasszizmus pedig okafogyottá válik, mert mindössze egyetlen hibrid faj népesíteni be a földet, a Lóemberek. Vagy Emberlovak. Félig emberek, alulról meg paripák. Az ember és ló közös génjeiből klónozással összegyúrt mutáns sokkal rentábilisabb, mint a ma élő ember, aki fizikailag kicsi, lassú, ruha nélkül fázik, örökké törékeny, nincs sörénye és nehezen viseli, ha a hátára ülnek. Ez a fenntartható, környezettudatos és vegetáriánus lónép egy stabil létforma – habár a ménesben járók elfoglalják az egész sétányt, ám a spontán itt-ott elpotyogtatott, nagy mennyiségű végtermékük társadalmi vonatkozásait ugyanúgy nem érdemes túlgondolni, mint azt, hogy ki a telivérebb.
Szóval egy merőben új civilizáció ragyogja be a bolygót. Ám a régieket nem irtották gorombán ki, hiszen még maga az emberiség is beismerte anno saját fajának elavultságát, hiábavalóságát, így hát a lónép békés csendben hagyta elfogyni őket, kihalni, elmúlni, hiszen a tervezett evolúció nem lóverseny.
E lónemzedék igen összetartó, mindössze a Vénuszon élő murénaközösséggel és az enyhén túlnépesedett busakolóniákkal áll diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatban, mert a földi tévécsatornákat ők szolgáltatják (köztudott, „hogy ha a murénák összeállnak a busákkal, ott szem nem marad szárazon”, híresek az igényes szórakoztató műsorok gyártásáról), de más tekintetben amúgy nem járnak össze a lóemberekkel.
Ilyen ez a szép új világ. Nincs többé abraktalanság, és a legális kockacukormezők oly könnyedén hozzáférhetők a lónép számára, akár a biodiverz gazdaságokban termelt sárgarépa-állomány. Persze még ebben az idilli ökoszisztémába is könnyedén beköszönthet a szar, nincs mit tenni, ilyen a teremtés és pusztulás örökké lüktető tánca, a védikus teremtéselmélet szerinti ritmikus ciklikusság. Tegyük fel, hogy eme utópisztikus kentaurtársadalom csúcsán áll egy királynő, aki félig kanca, félig királynő, s egy szép nap unatkozni kezd, mert minden túl kerek és túl jól megy. És akkor szájával rút mulatozásba fog, szívében az eretnekség igényének bősz lángja lobban, s felrúgva a rendet, hatalmával öncélúan visszaélve, elüget egy Időlyukhoz, mert retrográd érzelmei támadnak. Tudja, hogy az Időlyukban előre, a jövő irányába nem lehet haladni, csak visszafelé. És ő vissza is vágyódik valahova… nem tudja konkrétan és képszerűen, hova, mert a régiek összes vívmánya, emléke, tudása és kulturális miegyebe központilag törölve lett, hogy tisztán indulhasson az új faj – csupán egyetlen zenei műfajt tartottak meg az Ősöktől, a techno-klezmert, mert négy lábon is jól lehet rá ropni. Szóval, a királynő megáll az Időlyuk előtt, maga se tudja, hová tartana, csak valahova visszafelé… aztán felnyerít, majd fejest ugrik a fodrozódó időhullámokba. Fogalma sincs róla, hogy az idő örvénylő mélységéből a szingularitás szubatomi szellői az 1930-as évek Észak-Walesében vetik partra őt. Érkezése után, hogy a múltban senki ne rémüljön tőle, új testet kalibrál magának sebesen, ami immár teljesen hagyományos régiemberes, kicsit se lószerű. Új és korhű lábaival aztán besétál egy közeli városkába, s a kultúrsokk sem marad el. Talán a szíve vágyát hallották meg az idő istenei, mert a primitív izgalom, a nyers rögvalóság és a züllött elmaradottság egyik aktív korszakába és helyszínére toppant be. A királynő mélán, elcsigázottan, de cseppet sem erőtlenül lapozgat a feltáruló látványélmények közt. Beépített transzlátorprogram teszi zökkenőmentessé a helybeliekkel folytatott kommunikációt. Mivel a kreált emberteste elég jó nő, hamar szemet is vet rá egy fiatalember. Így ismeri meg a királynő a korán árván maradt kefekereskedőt, Scott McKenzie-t, aki egész nap kefét köt. Már az első találkozásuk alkalmával megosztja az inkognitóban lévő turista királynővel, hogy a jó kefének a príma minőségű lószőrrost a titka, mert így lesz tartós a sörtéje. A királynő fújtat egyet, majd jobb lábával önkéntelenül kaparni kezdi a földet, ám az érdekes tájékoztatásért cserébe beavatja a fiút a nukleáris gasztronómiába, amiből Scott nem sokat ért. Néhány korsó szűretlen árpasör után Scott McKenzie bemutatja a királynőt a Szemfüles Varjú pultosának, aki azonnal bele is szeret a szépséges idegenbe. Mivel az érzelem kölcsönös, szinte még aznap egymáséi lesznek, és örökbe fogadnak egy nagy kisfiút, Scott McKenzie-t. Szerelemszínű, balzsamos heteket élnek hármasban a hosszú, illatos naplementék alatt. Ám kapcsolatuk lassan kihűl, úrrá lesz rajtuk a közös magány, amin már a legintenzívebb párterápia sem segít jottányit se. A királynő visszavágyakozna régi státuszába, ami szintén magányos volt bár, de legalább proaktív. Már úgyis késő bánat, mert ha akart volna, sem tudott volna visszaugrani, hisz a téridőfolyosók bizony még mindig egyirányúak, ott nincs retúrjegy, karácsonykor sem… Legfeljebb még visszább mehetne, ha akar.
Mindegy is, mert az időközben magára hagyott birodalom hanyatlani kezd, így a múltba ragadt királynő státusza lassacskán okafogyottá válik. Azért történt mindez, mert a suta lónő üresen hagyta trónját, törvénybe iktatott helyettese meg nem volt, és senki más se, aki négy patával állt volna a földön, s annyira értett volna a világuralomhoz, olyan transzcendens módon, ahogy ő. Nem készültek preventíven ilyesmi önkéntes államcsínyre, így utódlásra sem került sor – „és túl strapás is a királynősködés”, fanyalogtak fújtatva az udvarhölgyek is.
– De ha ilyen körülményes az a háromezer év múlvai világ is, akkor inkább sehova se akarok újjászületni – sóhajt Józsi néni, miközben szakszerűen tovább feji a tehenet.
