A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek. Mert az apa valahol távol volt: a kisfiú esténként mindig arra kérte az anyját, hogy meséljen neki arról a nemes úrról, aki egyszer arra vetődött, s aki egyszer bizonyosan vissza fog térni, és akkor elviszi őket egy csodálatos várba, ahol még a tető is aranyból készült.
Az anyja esténként mindig elsétált az erdei úthoz, s addig várt, míg be nem sötétedett: de akit várt, sohasem érkezett meg.
Kamaszként egyszer lázadozva megkérdezte az anyját:
– Biztos, hogy vissza fog jönni az apám?
– Biztos, fiam. Érzem.
– De apámuram egyáltalán tudja, hogy létezem?
– Nem tudhat róla… nem üzentem neki.
– Itt hagyott minket? Nincs lelke az olyan embernek, aki nem gondoskodik rólunk.
– Ne hidd azt… hagyott itt egy emléket, hogy ha bármiben szükséget szenvednénk, akkor üzenhessek neki…
– És az hol van? – kérdezte a fiú.
– Bedobtam a patakba… Azt akartam, hogy azért jöjjön vissza, mert szeret és visszavágyik, nem kötelességből. És tudom, vissza fog térni.
Évek múltak el… A fiúból lassan férfi lett. Egy nap, amikor az erdőben dolgozott, a völgyek harangzúgást visszhangoztak: mintha a város összes harangja egyszerre szólalt volna meg, mintha minden harang egyszerre hirdetne gyászt vagy vészt. A fiú mindent hátrahagyva felrohant a városba, hogy megtudja a hírt…
Hazafelé az anyját az út mentén ülve találta.
– Mi volt ez a nagy harangozás, fiam? – kérdezte a fiút.
– Gyászhír érkezett… Meghalt Mátyás királyunk.
– Segíts, fiam… Menjünk haza.
– Nem vár tovább apámra?
– Nem, fiam… Most már tudom, nem fog visszatérni.
És a fiú lelkét ebben a pillanatban betöltötte a gyűlölet. Még magában sem merte kimondani: az én apám a király… Volt. De érezte, jogos jussa lett volna a gazdagság, a hatalom, a szolgák és a seregek, nem arra lett volna kárhoztatva, hogy egész nap az erdőben kínlódjon, az életlen baltával, mert jobbra nincs pénze, a kunyhóval, amiben telente nem tudnak fűteni. Teljessé vált a gyűlölete az anyja és az élete iránt. Ezt soha nem mondta ki, soha nem tett szemrehányást az anyjának, gondoskodott róla legnagyobb igyekezettel. Mégis, amikor az erdőben dolgozott, olyan dühvel csapott a fákra, hogy még a harmadik hegycsúcson is meghallották.
Hetek múltak el. Az anya már nem hagyta el a házikót, csak a fiú járta az erdőt.
Egy este, amikor a fiú hazafelé ballagott, az útról hangos lódobogást hallott: egy nagyúr lovagolt arra a kíséretével. A fiú megállt, hogy megsüvegelje őket, de az egyik vitéz megszólította: – Ember, Jézus nevében kérünk, adj innunk.
A fiú összerezzent: így még nem szólította senki. Volt már fiú, paraszt, jobbágy, szolga, de most először szólították embernek. – Ha meg nem sértem nagy jó uramékat, jó szívvel adom – nyújtotta oda kulacsát a legdíszesebb öltözetűnek, de a mozdulattól csuklyája hátracsúszott. A vitézek csodálkozva néztek hol urukra, hol a fiúra. – Ez az ember… – szólalt meg egyikük.
– Én is látom! – torkolta le az uraság. – Hagyjatok magunkra!
Mikor kettesben maradtak, az uraság nekiszegezte a kérdést: – Ki vagy?
– Ilonka fia, János, erdőlakó. Apám nem hagyott rám nevet.
– Ezek szerint téged is elhagytak… Akárcsak engem. Az én apám a király volt, elismert, nevet adott nekem, a Corvin János nevet, és rám akarta hagyni az országát… Végül elvesztettem mindent, és látod, most a te jóindulatodra, erdőlakó János könyörületére szorulok, ha a szomjúság kínoz. De nem ezért akartam veled szólni. Mondd, János, néztél már tükörbe?
– Az csak nagyuraknak való…
– Nos, János, amikor én rád néztem, mintha a saját tükörképemet láttam volna. Ha megmosnád az arcodat, a hajadat megigazítanánk és tisztes ruhába öltöztetnélek, nem lenne ember, aki meg tudna különböztetni minket.
A fiú tudta, hogy most illenék ellentmondania, de torkában dobogott a szíve: talán most jött el a pillanat, hogy sorsot cseréljen, megkapja a gazdagságot, a hatalmat, a dicsőséget, ami ugyanúgy megilletné, mint ezt az uraságot. De Corvin János folytatta:
– Amikor megláttalak itt az úton, arra gondoltam: mi lenne, ha sorsot cserélnénk. Te lennél az úr, én pedig az erdőlakó János. Nem hazudok neked, az élet, amit kínálok, bizonytalan: most veszítettem csatát csontmezőn, de ha meghódolok, illetve ha te meghódolsz a képemben, akkor még mindig marad annyi birtokod és jószágod, hogy életed végéig gazdagságban élhess.
A fiú összeszedte a bátorságát és megkérdezte: – De miért, nagy jó uram? Ha csak egy főhajtás hiányzik ahhoz, hogy mindent megtarthasson, miért akar sorsot cserélni velem?
– Szeretnék végre önmagam lenni… Eddig bármit is tettem, mindig csak apám fia voltam. Ha rám néztek, a király arcvonásait keresték rajtam. Ha bármit tettem, apámhoz mértek. Sohasem lehettem önmagam, sohasem lehettem egyedül, apám árnyéka mindig ott volt velem. Neked nem volt apád, nem tudod, mit jelent ez a rabság… Nos, erdőlakó János, Ilonka fia, válaszolj: akarod ezt a sorsot?
Amikor elhalkult a lódobogás az úton, a fiú vidáman, versenyt fütyörészve a madarakkal, hazaindult. Szép volt az erdő, minden fa barátként integette felé a lombjait, s arra gondolt, anyja finom estebéddel várja.
A fiú szerette az anyját, talán még jobban is, mint az őt körülvevő világot.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.