Rozványi Dávid: Kávémesék – a gyűlölet erdeje

2021. január 31., 01:45
Nemes András Csaba: Anya (szén, kréta)

A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…

 

Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek. Mert az apa valahol távol volt: a kisfiú esténként mindig arra kérte az anyját, hogy meséljen neki arról a nemes úrról, aki egyszer arra vetődött, s aki egyszer bizonyosan vissza fog térni, és akkor elviszi őket egy csodálatos várba, ahol még a tető is aranyból készült.

Az anyja esténként mindig elsétált az erdei úthoz, s addig várt, míg be nem sötétedett: de akit várt, sohasem érkezett meg.

Kamaszként egyszer lázadozva megkérdezte az anyját:

– Biztos, hogy vissza fog jönni az apám?

– Biztos, fiam. Érzem.

– De apámuram egyáltalán tudja, hogy létezem?

– Nem tudhat róla… nem üzentem neki.

– Itt hagyott minket? Nincs lelke az olyan embernek, aki nem gondoskodik rólunk.

– Ne hidd azt… hagyott itt egy emléket, hogy ha bármiben szükséget szenvednénk, akkor üzenhessek neki…

– És az hol van? – kérdezte a fiú.

– Bedobtam a patakba… Azt akartam, hogy azért jöjjön vissza, mert szeret és visszavágyik, nem kötelességből. És tudom, vissza fog térni.

 

Évek múltak el… A fiúból lassan férfi lett. Egy nap, amikor az erdőben dolgozott, a völgyek harangzúgást visszhangoztak: mintha a város összes harangja egyszerre szólalt volna meg, mintha minden harang egyszerre hirdetne gyászt vagy vészt. A fiú mindent hátrahagyva felrohant a városba, hogy megtudja a hírt…

 

Hazafelé az anyját az út mentén ülve találta.

– Mi volt ez a nagy harangozás, fiam? – kérdezte a fiút.

– Gyászhír érkezett… Meghalt Mátyás királyunk.

– Segíts, fiam… Menjünk haza.

– Nem vár tovább apámra?

– Nem, fiam… Most már tudom, nem fog visszatérni.

És a fiú lelkét ebben a pillanatban betöltötte a gyűlölet. Még magában sem merte kimondani: az én apám a király… Volt. De érezte, jogos jussa lett volna a gazdagság, a hatalom, a szolgák és a seregek, nem arra lett volna kárhoztatva, hogy egész nap az erdőben kínlódjon, az életlen baltával, mert jobbra nincs pénze, a kunyhóval, amiben telente nem tudnak fűteni. Teljessé vált a gyűlölete az anyja és az élete iránt. Ezt soha nem mondta ki, soha nem tett szemrehányást az anyjának, gondoskodott róla legnagyobb igyekezettel. Mégis, amikor az erdőben dolgozott, olyan dühvel csapott a fákra, hogy még a harmadik hegycsúcson is meghallották.

 

Hetek múltak el. Az anya már nem hagyta el a házikót, csak a fiú járta az erdőt.

Egy este, amikor a fiú hazafelé ballagott, az útról hangos lódobogást hallott: egy nagyúr lovagolt arra a kíséretével. A fiú megállt, hogy megsüvegelje őket, de az egyik vitéz megszólította: – Ember, Jézus nevében kérünk, adj innunk.

A fiú összerezzent: így még nem szólította senki. Volt már fiú, paraszt, jobbágy, szolga, de most először szólították embernek. – Ha meg nem sértem nagy jó uramékat, jó szívvel adom – nyújtotta oda kulacsát a legdíszesebb öltözetűnek, de a mozdulattól csuklyája hátracsúszott. A vitézek csodálkozva néztek hol urukra, hol a fiúra. – Ez az ember… – szólalt meg egyikük.

– Én is látom! – torkolta le az uraság. – Hagyjatok magunkra!

 

Mikor kettesben maradtak, az uraság nekiszegezte a kérdést: – Ki vagy?

– Ilonka fia, János, erdőlakó. Apám nem hagyott rám nevet.

– Ezek szerint téged is elhagytak… Akárcsak engem. Az én apám a király volt, elismert, nevet adott nekem, a Corvin János nevet, és rám akarta hagyni az országát… Végül elvesztettem mindent, és látod, most a te jóindulatodra, erdőlakó János könyörületére szorulok, ha a szomjúság kínoz. De nem ezért akartam veled szólni. Mondd, János, néztél már tükörbe?

– Az csak nagyuraknak való…

– Nos, János, amikor én rád néztem, mintha a saját tükörképemet láttam volna. Ha megmosnád az arcodat, a hajadat megigazítanánk és tisztes ruhába öltöztetnélek, nem lenne ember, aki meg tudna különböztetni minket.

A fiú tudta, hogy most illenék ellentmondania, de torkában dobogott a szíve: talán most jött el a pillanat, hogy sorsot cseréljen, megkapja a gazdagságot, a hatalmat, a dicsőséget, ami ugyanúgy megilletné, mint ezt az uraságot. De Corvin János folytatta:

– Amikor megláttalak itt az úton, arra gondoltam: mi lenne, ha sorsot cserélnénk. Te lennél az úr, én pedig az erdőlakó János. Nem hazudok neked, az élet, amit kínálok, bizonytalan: most veszítettem csatát csontmezőn, de ha meghódolok, illetve ha te meghódolsz a képemben, akkor még mindig marad annyi birtokod és jószágod, hogy életed végéig gazdagságban élhess.

A fiú összeszedte a bátorságát és megkérdezte: – De miért, nagy jó uram? Ha csak egy főhajtás hiányzik ahhoz, hogy mindent megtarthasson, miért akar sorsot cserélni velem?

– Szeretnék végre önmagam lenni… Eddig bármit is tettem, mindig csak apám fia voltam. Ha rám néztek, a király arcvonásait keresték rajtam. Ha bármit tettem, apámhoz mértek. Sohasem lehettem önmagam, sohasem lehettem egyedül, apám árnyéka mindig ott volt velem. Neked nem volt apád, nem tudod, mit jelent ez a rabság… Nos, erdőlakó János, Ilonka fia, válaszolj: akarod ezt a sorsot?

 

Amikor elhalkult a lódobogás az úton, a fiú vidáman, versenyt fütyörészve a madarakkal, hazaindult. Szép volt az erdő, minden fa barátként integette felé a lombjait, s arra gondolt, anyja finom estebéddel várja.

A fiú szerette az anyját, talán még jobban is, mint az őt körülvevő világot.

Legfrissebb hírek
2021. október 24., 07:25
2021. október 24., 07:03
2021. október 24., 06:57
2021. október 23., 08:47
2021. október 23., 08:41
Legnézettebb
2021. október 20., 09:05
2021. október 24., 07:57