A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek. Mert az apa valahol távol volt: a kisfiú esténként mindig arra kérte az anyját, hogy meséljen neki arról a nemes úrról, aki egyszer arra vetődött, s aki egyszer bizonyosan vissza fog térni, és akkor elviszi őket egy csodálatos várba, ahol még a tető is aranyból készült.
Az anyja esténként mindig elsétált az erdei úthoz, s addig várt, míg be nem sötétedett: de akit várt, sohasem érkezett meg.
Kamaszként egyszer lázadozva megkérdezte az anyját:
– Biztos, hogy vissza fog jönni az apám?
– Biztos, fiam. Érzem.
– De apámuram egyáltalán tudja, hogy létezem?
– Nem tudhat róla… nem üzentem neki.
– Itt hagyott minket? Nincs lelke az olyan embernek, aki nem gondoskodik rólunk.
– Ne hidd azt… hagyott itt egy emléket, hogy ha bármiben szükséget szenvednénk, akkor üzenhessek neki…
– És az hol van? – kérdezte a fiú.
– Bedobtam a patakba… Azt akartam, hogy azért jöjjön vissza, mert szeret és visszavágyik, nem kötelességből. És tudom, vissza fog térni.
Évek múltak el… A fiúból lassan férfi lett. Egy nap, amikor az erdőben dolgozott, a völgyek harangzúgást visszhangoztak: mintha a város összes harangja egyszerre szólalt volna meg, mintha minden harang egyszerre hirdetne gyászt vagy vészt. A fiú mindent hátrahagyva felrohant a városba, hogy megtudja a hírt…
Hazafelé az anyját az út mentén ülve találta.
– Mi volt ez a nagy harangozás, fiam? – kérdezte a fiút.
– Gyászhír érkezett… Meghalt Mátyás királyunk.
– Segíts, fiam… Menjünk haza.
– Nem vár tovább apámra?
– Nem, fiam… Most már tudom, nem fog visszatérni.
És a fiú lelkét ebben a pillanatban betöltötte a gyűlölet. Még magában sem merte kimondani: az én apám a király… Volt. De érezte, jogos jussa lett volna a gazdagság, a hatalom, a szolgák és a seregek, nem arra lett volna kárhoztatva, hogy egész nap az erdőben kínlódjon, az életlen baltával, mert jobbra nincs pénze, a kunyhóval, amiben telente nem tudnak fűteni. Teljessé vált a gyűlölete az anyja és az élete iránt. Ezt soha nem mondta ki, soha nem tett szemrehányást az anyjának, gondoskodott róla legnagyobb igyekezettel. Mégis, amikor az erdőben dolgozott, olyan dühvel csapott a fákra, hogy még a harmadik hegycsúcson is meghallották.
Hetek múltak el. Az anya már nem hagyta el a házikót, csak a fiú járta az erdőt.
Egy este, amikor a fiú hazafelé ballagott, az útról hangos lódobogást hallott: egy nagyúr lovagolt arra a kíséretével. A fiú megállt, hogy megsüvegelje őket, de az egyik vitéz megszólította: – Ember, Jézus nevében kérünk, adj innunk.
A fiú összerezzent: így még nem szólította senki. Volt már fiú, paraszt, jobbágy, szolga, de most először szólították embernek. – Ha meg nem sértem nagy jó uramékat, jó szívvel adom – nyújtotta oda kulacsát a legdíszesebb öltözetűnek, de a mozdulattól csuklyája hátracsúszott. A vitézek csodálkozva néztek hol urukra, hol a fiúra. – Ez az ember… – szólalt meg egyikük.
– Én is látom! – torkolta le az uraság. – Hagyjatok magunkra!
Mikor kettesben maradtak, az uraság nekiszegezte a kérdést: – Ki vagy?
– Ilonka fia, János, erdőlakó. Apám nem hagyott rám nevet.
– Ezek szerint téged is elhagytak… Akárcsak engem. Az én apám a király volt, elismert, nevet adott nekem, a Corvin János nevet, és rám akarta hagyni az országát… Végül elvesztettem mindent, és látod, most a te jóindulatodra, erdőlakó János könyörületére szorulok, ha a szomjúság kínoz. De nem ezért akartam veled szólni. Mondd, János, néztél már tükörbe?
– Az csak nagyuraknak való…
– Nos, János, amikor én rád néztem, mintha a saját tükörképemet láttam volna. Ha megmosnád az arcodat, a hajadat megigazítanánk és tisztes ruhába öltöztetnélek, nem lenne ember, aki meg tudna különböztetni minket.
A fiú tudta, hogy most illenék ellentmondania, de torkában dobogott a szíve: talán most jött el a pillanat, hogy sorsot cseréljen, megkapja a gazdagságot, a hatalmat, a dicsőséget, ami ugyanúgy megilletné, mint ezt az uraságot. De Corvin János folytatta:
– Amikor megláttalak itt az úton, arra gondoltam: mi lenne, ha sorsot cserélnénk. Te lennél az úr, én pedig az erdőlakó János. Nem hazudok neked, az élet, amit kínálok, bizonytalan: most veszítettem csatát csontmezőn, de ha meghódolok, illetve ha te meghódolsz a képemben, akkor még mindig marad annyi birtokod és jószágod, hogy életed végéig gazdagságban élhess.
A fiú összeszedte a bátorságát és megkérdezte: – De miért, nagy jó uram? Ha csak egy főhajtás hiányzik ahhoz, hogy mindent megtarthasson, miért akar sorsot cserélni velem?
– Szeretnék végre önmagam lenni… Eddig bármit is tettem, mindig csak apám fia voltam. Ha rám néztek, a király arcvonásait keresték rajtam. Ha bármit tettem, apámhoz mértek. Sohasem lehettem önmagam, sohasem lehettem egyedül, apám árnyéka mindig ott volt velem. Neked nem volt apád, nem tudod, mit jelent ez a rabság… Nos, erdőlakó János, Ilonka fia, válaszolj: akarod ezt a sorsot?
Amikor elhalkult a lódobogás az úton, a fiú vidáman, versenyt fütyörészve a madarakkal, hazaindult. Szép volt az erdő, minden fa barátként integette felé a lombjait, s arra gondolt, anyja finom estebéddel várja.
A fiú szerette az anyját, talán még jobban is, mint az őt körülvevő világot.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.