Sarnyai Benedek Máté: A magátlan polgármester

Kapory Oszkár, amikor betöltötte a negyvenhármat, úgy döntött, hogy olyan lesz, mint mindenki. A kezeit vizslatva jutott eszébe az ötlet. Ekkorra mindkét tenyerét teljesen átszínezte kedvenc étele: a savanyított lila káposzta. „Higgyem azt, hogy csak kettő kezem lehet? Erről a kettőről is alig tudom megmondani a különbséget!”

Az embereket ezután többé nem akarta megkülönböztetni saját magától. Nem létezett neki te, maga, ön. „Minek ilyesmiket aggatni a másikra? Tisztára mintha le akarnám rángatni őt magamról!” Ennek megfelelően a keresztneveket is mellőzte, ha valakivel szóba elegyedett.

Csáford Jánostól a főutcán baktatva minden reggel megkérdezte: „Káposztát veszünk?” Majd, ha igenlő választ kapott, elkísérte őt az ernyicsei nagypiacra, ahol Karagoly Imre legnagyobb fejű zöldségeiből lehetett válogatni. „Soha nem is tagadhatjuk, hogy csakugyan minden reggel kell nekünk az a káposzta, mi?” – kérdezte egyszer Csáfordtól, aki csak szerény mosollyal és rövid hümmögéssel válaszolt. Mi tagadás, tényleg neki is szüksége volt erre a zöldségre: amióta Kapory leváltotta őt, a polgármesteri székben a káposztalé maradt az egyetlen vigasza. A piac felé menet sűrűn megjegyezte utódjának: „Ez az egyetlen dolog, ami jó bármivel. De bármi nélkül is.”

Kapory Csáfordot kísérve egyszerre érezte magát polgármesternek, expolgármesternek, és valamiképpen ex-expolgármesternek is, mivel arra Ernyicsén már senki nem tudott visszaemlékezni, hogy Csáford előtt ki volt a város legfőbb tisztviselője, ha egyáltalán volt. „A teljes ernyicsei időt itt hordjuk a kezünkben” – mutatta egyszer a tenyerét polgármesterelődjének. Csáford kezei éppen két jól megtermett káposztafejet csúsztattak a kosarába. Kapory sem tétlenkedett a pakolással: „Ha már elosztjuk a kezeket, ne legyen egyik se különb, mint a másik!” – Az emelés közben Csáford tenyerei felé sandított. Idővel már azokat is befogta a lila szín. Az eggyé vált két ember négy keze között csakugyan nehezen tudott volna bárki különbséget tenni.

Miután a piacon búcsút intett Csáfordnak, Kapory a káposztaárus Karagoly Imrénél érdeklődött: „Akkor megkergetjük a szomszéd kutyáját?” – ezt a kérdést kissé nehézkesen tette fel, mivel százhúsz kilójával alig tudott szaladni. Karagoly határozott bólintása viszont mindig mindenkit meggyőzött, nem véletlenül járt hozzá Csáford János is.

A kutyát mindennap késő délutánig hajtották a veteményesből. Karagoly szerint megtetszett a kis korcsnak a fehér káposzta szaga: „Ha már nem zsenge teljesen, kicsit a nyúlszagra emlékeztet” – bizonygatta. Kapory nem tudott mást tenni, csak vele bólogatott: „Igazunk van. Kezdenénk el ketten magunkkal vitatkozni? – morfondírozott magában. – Az énfelek éljenek békében egymással.”

Az átszökdöső kutyával is békében akart élni, noha mindig kiabált utána: „Elfutunk?! Elfutunk?!” – majd ő is futásnak, pontosabban döcögésnek eredt. Lábai, úgy érezte, hol puhán rugóznak a talajon, hol keményen csörtetnek a gumicsizmában. „Magunkkal együtt kergetjük magunkat?” – nézett a kutya után. Lihegett, közben arra lett figyelmes, hogy Karagoly csizmái is eltrappolnak előtte. „A négy csizmánk tényleg teljesen egyforma.” Kezeire fordult a tekintete, majd letette őket a földre. „Sokat kell rajta szaladni, aztán talán felpárnásodik. Vagy csak felhólyagosodik. Ha eleget kergetőzünk, nyolc megpuhult tappancsunk is lehet négy csizmához.”

A vízhólyagoktól egy idő után tényleg úgy érezte, hogy könnyebben szalad. „A saját farkunkat kergetjük” – mosolygott Karagoly után, aki fél méternél közelebb sose tudott kerülni a kutya hátsó fertályához. Az énharmadok így viszonylag békében és stabil egyensúlyban pörögtek maguk körül, noha a Kapory-rész általában lemaradt a többi mögött.

A Kapory-fél- vagy -harmad a napi teendőket rendszerint Vajdai Jánosnál fejezte be. Őt egy idő után meg se kellett kérdeznie, hogy elmennek-e az óvodába a gyerkőcökért. Bár Vajdai mindig igennel és egy kedves mosollyal felelt, nem kellett sokat várni arra, hogy csak Kapory vigye haza a kis Hermant és Ulrikot.

Hogy a két Vajdai fiú közül melyik melyik, nemigen lehetett eldönteni, de ahogy az apjuk mondta: „Az egyik ugyanúgy lehetne a másik, ahogy a másik az egyik.” Kapory mindenesetre kétfelől megfogta a két fiú egy-egy kezét. „Amíg egybefogjuk magunkat, a részek úgyis mindegyek.” A két gyerektenyérben oldódni látta a sajátja lilaságát. „Átfestjük mi egymásnak! Nincs is hat kezünk: szépen összefolytak ezek egybe!”

Attól sem félt már, hogy megbánthatják magukat, ha a Herman-rész tenyere véletlen Ulrikénak érzi magát, vagy esetleg fordítva. „Vitatkoznánk hárman magunkkal? Lett légyen ebből a hármunkból akármelyik is a bármelyik, ha egyáltalán ezt még bárki meg tudná mondani!”

Amikor már harmadik hete kísérte haza a fiúkat, ránézésre csakugyan alig lehetett volna őket egységekre bontani. „Valami átszivároghatott a tenyereken” – gondolta, majd Herman, vagy Ulrik kezét markában tartva belesöpört a hajába. A tincsei a fiúkéhoz hasonló tejfölszínt vették föl.

Alig négy hétbe tellett, amikor egy este Vajdai János rácsukta a kerti kaput, és maga elé bámulva megkérdezte: „Akkor hazamegyünk?” Szétnézett. Az utcán nem látott senkit, de az egyik kezét hátulról húzta valami. Felfordította a tenyerét: négy fakólilás ujjat tartott benne. A bőr felpuffadt rajtuk, de egyetlen ponton se szakadozott fel. Az alsó ujjpercek megnyúltak: az apró, gyermeknyi tenyérpárnák lassan alájuk nőttek. Sóhajtott, összekulcsolta az ujjakat a sajátjaival, majd elindult lefelé az utcán. Hazáig nem mert oldalra sandítani. Amikor belépett a telekkapun, maga után vezette a kezet, illetve annak egyéb testtartozékait.

Imádkoztak, hogy annyira ne különbözzenek egymástól. Akárhányan is legyenek.

(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)