Kapory Oszkár, amikor betöltötte a negyvenhármat, úgy döntött, hogy olyan lesz, mint mindenki. A kezeit vizslatva jutott eszébe az ötlet. Ekkorra mindkét tenyerét teljesen átszínezte kedvenc étele: a savanyított lila káposzta. „Higgyem azt, hogy csak kettő kezem lehet? Erről a kettőről is alig tudom megmondani a különbséget!”
Az embereket ezután többé nem akarta megkülönböztetni saját magától. Nem létezett neki te, maga, ön. „Minek ilyesmiket aggatni a másikra? Tisztára mintha le akarnám rángatni őt magamról!” Ennek megfelelően a keresztneveket is mellőzte, ha valakivel szóba elegyedett.
Csáford Jánostól a főutcán baktatva minden reggel megkérdezte: „Káposztát veszünk?” Majd, ha igenlő választ kapott, elkísérte őt az ernyicsei nagypiacra, ahol Karagoly Imre legnagyobb fejű zöldségeiből lehetett válogatni. „Soha nem is tagadhatjuk, hogy csakugyan minden reggel kell nekünk az a káposzta, mi?” – kérdezte egyszer Csáfordtól, aki csak szerény mosollyal és rövid hümmögéssel válaszolt. Mi tagadás, tényleg neki is szüksége volt erre a zöldségre: amióta Kapory leváltotta őt, a polgármesteri székben a káposztalé maradt az egyetlen vigasza. A piac felé menet sűrűn megjegyezte utódjának: „Ez az egyetlen dolog, ami jó bármivel. De bármi nélkül is.”
Kapory Csáfordot kísérve egyszerre érezte magát polgármesternek, expolgármesternek, és valamiképpen ex-expolgármesternek is, mivel arra Ernyicsén már senki nem tudott visszaemlékezni, hogy Csáford előtt ki volt a város legfőbb tisztviselője, ha egyáltalán volt. „A teljes ernyicsei időt itt hordjuk a kezünkben” – mutatta egyszer a tenyerét polgármesterelődjének. Csáford kezei éppen két jól megtermett káposztafejet csúsztattak a kosarába. Kapory sem tétlenkedett a pakolással: „Ha már elosztjuk a kezeket, ne legyen egyik se különb, mint a másik!” – Az emelés közben Csáford tenyerei felé sandított. Idővel már azokat is befogta a lila szín. Az eggyé vált két ember négy keze között csakugyan nehezen tudott volna bárki különbséget tenni.
Miután a piacon búcsút intett Csáfordnak, Kapory a káposztaárus Karagoly Imrénél érdeklődött: „Akkor megkergetjük a szomszéd kutyáját?” – ezt a kérdést kissé nehézkesen tette fel, mivel százhúsz kilójával alig tudott szaladni. Karagoly határozott bólintása viszont mindig mindenkit meggyőzött, nem véletlenül járt hozzá Csáford János is.
A kutyát mindennap késő délutánig hajtották a veteményesből. Karagoly szerint megtetszett a kis korcsnak a fehér káposzta szaga: „Ha már nem zsenge teljesen, kicsit a nyúlszagra emlékeztet” – bizonygatta. Kapory nem tudott mást tenni, csak vele bólogatott: „Igazunk van. Kezdenénk el ketten magunkkal vitatkozni? – morfondírozott magában. – Az énfelek éljenek békében egymással.”
Az átszökdöső kutyával is békében akart élni, noha mindig kiabált utána: „Elfutunk?! Elfutunk?!” – majd ő is futásnak, pontosabban döcögésnek eredt. Lábai, úgy érezte, hol puhán rugóznak a talajon, hol keményen csörtetnek a gumicsizmában. „Magunkkal együtt kergetjük magunkat?” – nézett a kutya után. Lihegett, közben arra lett figyelmes, hogy Karagoly csizmái is eltrappolnak előtte. „A négy csizmánk tényleg teljesen egyforma.” Kezeire fordult a tekintete, majd letette őket a földre. „Sokat kell rajta szaladni, aztán talán felpárnásodik. Vagy csak felhólyagosodik. Ha eleget kergetőzünk, nyolc megpuhult tappancsunk is lehet négy csizmához.”
A vízhólyagoktól egy idő után tényleg úgy érezte, hogy könnyebben szalad. „A saját farkunkat kergetjük” – mosolygott Karagoly után, aki fél méternél közelebb sose tudott kerülni a kutya hátsó fertályához. Az énharmadok így viszonylag békében és stabil egyensúlyban pörögtek maguk körül, noha a Kapory-rész általában lemaradt a többi mögött.
A Kapory-fél- vagy -harmad a napi teendőket rendszerint Vajdai Jánosnál fejezte be. Őt egy idő után meg se kellett kérdeznie, hogy elmennek-e az óvodába a gyerkőcökért. Bár Vajdai mindig igennel és egy kedves mosollyal felelt, nem kellett sokat várni arra, hogy csak Kapory vigye haza a kis Hermant és Ulrikot.
Hogy a két Vajdai fiú közül melyik melyik, nemigen lehetett eldönteni, de ahogy az apjuk mondta: „Az egyik ugyanúgy lehetne a másik, ahogy a másik az egyik.” Kapory mindenesetre kétfelől megfogta a két fiú egy-egy kezét. „Amíg egybefogjuk magunkat, a részek úgyis mindegyek.” A két gyerektenyérben oldódni látta a sajátja lilaságát. „Átfestjük mi egymásnak! Nincs is hat kezünk: szépen összefolytak ezek egybe!”
Attól sem félt már, hogy megbánthatják magukat, ha a Herman-rész tenyere véletlen Ulrikénak érzi magát, vagy esetleg fordítva. „Vitatkoznánk hárman magunkkal? Lett légyen ebből a hármunkból akármelyik is a bármelyik, ha egyáltalán ezt még bárki meg tudná mondani!”
Amikor már harmadik hete kísérte haza a fiúkat, ránézésre csakugyan alig lehetett volna őket egységekre bontani. „Valami átszivároghatott a tenyereken” – gondolta, majd Herman, vagy Ulrik kezét markában tartva belesöpört a hajába. A tincsei a fiúkéhoz hasonló tejfölszínt vették föl.
Alig négy hétbe tellett, amikor egy este Vajdai János rácsukta a kerti kaput, és maga elé bámulva megkérdezte: „Akkor hazamegyünk?” Szétnézett. Az utcán nem látott senkit, de az egyik kezét hátulról húzta valami. Felfordította a tenyerét: négy fakólilás ujjat tartott benne. A bőr felpuffadt rajtuk, de egyetlen ponton se szakadozott fel. Az alsó ujjpercek megnyúltak: az apró, gyermeknyi tenyérpárnák lassan alájuk nőttek. Sóhajtott, összekulcsolta az ujjakat a sajátjaival, majd elindult lefelé az utcán. Hazáig nem mert oldalra sandítani. Amikor belépett a telekkapun, maga után vezette a kezet, illetve annak egyéb testtartozékait.
Imádkoztak, hogy annyira ne különbözzenek egymástól. Akárhányan is legyenek.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. november 28-i számában.)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.