Három évvel ezelőtt még egy harmadik emeleti panellakásban éltem, Beregszász Mikrorajonnak, vagy egyszerűen csak Mikrának nevezett városrészében. Mindössze egy szoba, konyha, fürdő és egy folyosó volt benne. Kicsi, de a lehető legkényelmesebb. Anyai nagyanyám élt ott, és miután meghalt, mi örököltük, az unokái. Édesanyám sosem szerette volna eladni, azt mondta, az fogja használni, akinek a családból éppen szüksége lesz rá.
A sors úgy hozta, hogy amint hivatalosan is nagykorú lettem, elköltöztem a szülői házból, és néhány albérlőt követően a lakást én vettem birtokba. Előbb édesapám végzett benne egy tisztasági festést, hogy egyáltalán lakható legyen, majd közel tíz éven át, míg ott éltem, több kisebb-nagyobb felújítást végeztettem el. Azt mondják, a lakással kevesebb a gond, mint egy kertes házzal, mégis mindig akadt valami, többek közt fűtés- és nyílászárócsere is. Ezekhez azonban rendre találtam szakértő munkavállalót.
Mostanában ritkán látogatom a lakást. Amint elköltöztem, találtam albérlőt, egy fiatal lány vette ki hosszabb távra. A helyi bérleti díjakhoz képest nagyon olcsó árban egyeztünk meg, mert pontosan tudtam, milyen nehéz a mi fizetésünkből félretenni. Az új lakónak tetszett a hely, sosem panaszkodott, ám nemrég jelezte, hogy a felső szomszéd miatt többször is beáztak a konyha falai.
A fölöttem lakóval annak idején én sem tudtam soha zöld ágra vergődni. (Ez a panelházak egyik legnagyobb átka.) Fiatal, züllött férfi, aki folyton részegnek tűnt, ezért nem is sikerült szót érteni vele. Tudtommal jelenleg szolgálatát teljesíti, valahol a fronton van, és kétséges, hogy egyáltalán visszatér-e. Mindenesetre keresnem kellett valakit, aki rendbe szedi a beázott konyhát.
Máskor egy-két telefon után jönnek is a jól ismert szakik, megvannak már a bevált embereim, akikkel szeretek dolgoztatni, mert precízek, gyorsak, jó munkát végeznek. Most is őket hívtam, de egyikőjük sem tartózkodott itthon. Kaptam tőlük néhány telefonszámot, próbálkoztam, de hiába. Vagy nem vállalnak munkát, mert félnek az utcára lépni, vagy egyszerűen már nincsenek is az országban. Kérdezősködtem a szomszédoknál, volt, aki vonakodva ígéretet tett, de azóta sem láttam. Egy másik férfi meg is nézte a falakat, aztán nem jelentkezett többé, míg végül egy régi ismerősöm, egykori kollégám vállalta a munkát.
Kimentünk a helyszínre, felmérte, felírta, miből mennyit vásároljak. Egy négyszer négy méteres konyha nem igényel túl sok alapanyagot. Aztán a srác eltűnt. Nem hívott, az üzeneteimre sem válaszolt, a telefonja nem volt elérhető. Róla is le kellett mondanom. Lehet, hogy besorozták a hadseregbe, külföldre menekült, vagy egyszerűen csak meggondolta magát, nem tudom.
Közben a háború dacára itthon, a saját családi házunkban is tervezgetünk és dolgozunk. Minden nyáron szeretnénk megvalósítani valamit, amire az előző évben spórolunk. Az idén egy garázs és műhely felépítése van soron. Az alapanyagot lassanként megvásároltuk, így egy ekkora beruházás sem terhel meg túlságosan anyagilag. Az egyetlen probléma, hogy nincs munkás. A háború kitörése óta az elnöki, miniszteri bejelentések jó része arról szól, hogy a károkat szenvedett területeken menynyibe fog kerülni a helyreállítás. Újabban pedig azt olvasom a hírekben, hogy az állam a munkanélküli férfiakat vonná be a lerombolt infrastruktúra újjáépítésébe. Gondolom, koszt és kvártély fejében. Nos, sok sikert kívánok hozzá! Én fizetnék is egy jó napszámosért, mégsem találok. Sebaj, maltert keverni tudok, a teraszt is a családdal húztuk fel. Utólag kiütközik néhol, hogy nem valódi szakember keze munkája, de a semminél ez is jobb. Válságban az ember nem válogat.
*A szerző Kárpátalján él
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.