Három évvel ezelőtt még egy harmadik emeleti panellakásban éltem, Beregszász Mikrorajonnak, vagy egyszerűen csak Mikrának nevezett városrészében. Mindössze egy szoba, konyha, fürdő és egy folyosó volt benne. Kicsi, de a lehető legkényelmesebb. Anyai nagyanyám élt ott, és miután meghalt, mi örököltük, az unokái. Édesanyám sosem szerette volna eladni, azt mondta, az fogja használni, akinek a családból éppen szüksége lesz rá.
A sors úgy hozta, hogy amint hivatalosan is nagykorú lettem, elköltöztem a szülői házból, és néhány albérlőt követően a lakást én vettem birtokba. Előbb édesapám végzett benne egy tisztasági festést, hogy egyáltalán lakható legyen, majd közel tíz éven át, míg ott éltem, több kisebb-nagyobb felújítást végeztettem el. Azt mondják, a lakással kevesebb a gond, mint egy kertes házzal, mégis mindig akadt valami, többek közt fűtés- és nyílászárócsere is. Ezekhez azonban rendre találtam szakértő munkavállalót.
Mostanában ritkán látogatom a lakást. Amint elköltöztem, találtam albérlőt, egy fiatal lány vette ki hosszabb távra. A helyi bérleti díjakhoz képest nagyon olcsó árban egyeztünk meg, mert pontosan tudtam, milyen nehéz a mi fizetésünkből félretenni. Az új lakónak tetszett a hely, sosem panaszkodott, ám nemrég jelezte, hogy a felső szomszéd miatt többször is beáztak a konyha falai.
A fölöttem lakóval annak idején én sem tudtam soha zöld ágra vergődni. (Ez a panelházak egyik legnagyobb átka.) Fiatal, züllött férfi, aki folyton részegnek tűnt, ezért nem is sikerült szót érteni vele. Tudtommal jelenleg szolgálatát teljesíti, valahol a fronton van, és kétséges, hogy egyáltalán visszatér-e. Mindenesetre keresnem kellett valakit, aki rendbe szedi a beázott konyhát.
Máskor egy-két telefon után jönnek is a jól ismert szakik, megvannak már a bevált embereim, akikkel szeretek dolgoztatni, mert precízek, gyorsak, jó munkát végeznek. Most is őket hívtam, de egyikőjük sem tartózkodott itthon. Kaptam tőlük néhány telefonszámot, próbálkoztam, de hiába. Vagy nem vállalnak munkát, mert félnek az utcára lépni, vagy egyszerűen már nincsenek is az országban. Kérdezősködtem a szomszédoknál, volt, aki vonakodva ígéretet tett, de azóta sem láttam. Egy másik férfi meg is nézte a falakat, aztán nem jelentkezett többé, míg végül egy régi ismerősöm, egykori kollégám vállalta a munkát.
Kimentünk a helyszínre, felmérte, felírta, miből mennyit vásároljak. Egy négyszer négy méteres konyha nem igényel túl sok alapanyagot. Aztán a srác eltűnt. Nem hívott, az üzeneteimre sem válaszolt, a telefonja nem volt elérhető. Róla is le kellett mondanom. Lehet, hogy besorozták a hadseregbe, külföldre menekült, vagy egyszerűen csak meggondolta magát, nem tudom.
Közben a háború dacára itthon, a saját családi házunkban is tervezgetünk és dolgozunk. Minden nyáron szeretnénk megvalósítani valamit, amire az előző évben spórolunk. Az idén egy garázs és műhely felépítése van soron. Az alapanyagot lassanként megvásároltuk, így egy ekkora beruházás sem terhel meg túlságosan anyagilag. Az egyetlen probléma, hogy nincs munkás. A háború kitörése óta az elnöki, miniszteri bejelentések jó része arról szól, hogy a károkat szenvedett területeken menynyibe fog kerülni a helyreállítás. Újabban pedig azt olvasom a hírekben, hogy az állam a munkanélküli férfiakat vonná be a lerombolt infrastruktúra újjáépítésébe. Gondolom, koszt és kvártély fejében. Nos, sok sikert kívánok hozzá! Én fizetnék is egy jó napszámosért, mégsem találok. Sebaj, maltert keverni tudok, a teraszt is a családdal húztuk fel. Utólag kiütközik néhol, hogy nem valódi szakember keze munkája, de a semminél ez is jobb. Válságban az ember nem válogat.
*A szerző Kárpátalján él
(Megjelent a felvidéki Előretolt Helyőrség 2022. novemberi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.