A reggeli kávé mellett raktam össze magamban azt a furcsa álmot,
amit mellette fekve álmodtam éjjel, amikor a nővér kiment,
amiben először
kijöttünk a kórházból,
rózsaszín volt a táj a virágzó a szakuráktól,
ő pedig
teljesen felépült,
még csak nem is bicegett,
mintha soha életében nem találkozott volna repeszgránáttal,
úgy sétáltunk ki, mint egy divatbemutató kifutóján a modellek,
tömeg állt a kórház bejárata előtt,
a felettese kitüntetést adott át neki,
azt mondta,
fiam, a te szolgálatodnak hála újra béke van,
sok boldogságot kívánt nekünk,
és lovaggá ütötték,
és odaadták neki a béke Nobelt,
és mindenki örült és tapsolt,
és konfettit dobáltak felénk,
odajött hozzám a nő a Kilátásból,
átnyújtott egy szál cigarettát,
azt mondta, hogy erre érdemes volt várnom,
Marla és Tyler sétált hozzánk,
egy doboz szappant adtak nekünk,
tudjuk, fura nászajándék, mondta Marla,
de a Paper Street legjobbja, mondta Tyler,
megöleltek, majd visszamentek a tömegbe,
Isabelle, Theo és Matthew
finom francia bort hoztak nekünk,
és azt mondták,
ha akarunk nászutat Párizsba, nehogy koszos motelbe menjünk, csak hozzájuk,
Matthew azt mondta, hogy nyugi, már nincsenek furcsa játékok,
és megtanultam finoman főzni, mondta Isabelle,
a finom kicsit túlzás, de már több, mint fogyasztható, mondta Theo, a ragu végre nem szenes,
Isabelle oldalba lökte,
Theo nevetett,
megöleltek, majd visszamentek a tömegbe,
Maricska és Iván jöttek felénk,
vastag borítékot adtak át, és egy pókapárnát,
reméljük, nemsokára szükség lesz rá, mondta Maricska,
nagyot nyeltem,
és megköszöntem,
összepusziltak minket,
és mindenféle házassági áldást kántáltak felénk,
megöleltek, majd visszamentek a tömegbe,
végül Murphy és Elektra,
egy vörös dobozzal jöttek felénk,
majd otthon nyissátok ki, a hálóban, mondta Elektra hamisan mosolyogva,
megöleltek, majd visszamentek a tömegbe,
akkor vettem észre,
hogy vastag gyűrű van az ujjunkon,
nevetett,
én is,
közben énekeltek körülöttünk,
Та раз, два, три ключі, люлі-люлі (és egy, két, három kulcs, ljuli-ljuli – részlet a Sztepanida ukrán népdalból),
együtt táncoltunk a tömeggel,
majd integettünk, és
elmentünk kirándulni,
egy levendulamezőre,
a kórházi gönceink hófehér ruhává változtak,
rajta egyszerű ing és nadrág volt,
rajtam földig érő ruha,
a mezőt állig felfegyverzett katonák őriztek, szögesdróttal, villanypásztorral,
(ugyanolyanok voltak, mint a korábbi álmomban),
ismét lejátszódott ugyanaz,
engedjetek be, kérlek, kérleltem őket ugyanúgy,
mit akartok? kérdezett az egyik,
szeretni, feleltük egyszerre,
ugyanúgy,
akkor menjetek, mondták,
vihetjük a virágokat? kérdeztem,
mindent, ami nem fegyver, vihetnek, válaszolták,
ugyanúgy,
amikor beléptünk, ismét eltűnt a kerítés, ismét eltűntek a katonák,
(mint a korábbi álmomban)
a virágsorok között fogócskáztunk,
költözzünk ide, mondta,
jó, mondtam, nincs mit veszítenünk,
nincs mit veszítenünk, mondta,
a kék égen nagy bárányfelhők voltak,
mintha valaki festette volna őket,
langyos szél lengedezett körülöttünk,
koszorút csináltunk egymásnak levendulából,
aztán megint kergetőztünk,
ahogy szaladtunk,
kiértünk a levendulamezőről,
egy romos gyárnál találtuk magunkat,
felismertem,
itt védtek azok a katonák, akik aztán megadták magukat,
a felismeréssel egyszerre lettünk
katonák,
nyakig fegyverben,
már a romos épületben voltunk, odabent,
a párom fedezett,
azt mondta, egy mesterlövészt keresünk,
akit le kell szednünk,
vagy ő szed le minket,
de hát már megnyerted a háborút,
igen, az egyiket, mondta, de van még egy,
milyen még egy? kérdeztem,
és ott állt a másik ő,
és mindent megértettem,
lezsibbadt az oldalam,
mozdulni se bírtam,
fegyvert fogott rám,
én is rá,
a párom mögöttem azt mondta,
lőj,
ő azt mondta,
lőj,
párom már kiabált,
lőj,
ő is ordított,
lőj,
választanod kell, mondták egyszerre,
meghátráltam,
mindketten előjöttek,
eldobták a fegyverüket,
választanod kell, mondták újra,
keresztet rajzoltak a homlokukra,
én pedig tovább hátráltam,
ahogy hátráltam, ők úgy jöttek felém,
kiértünk a gyárból,
az előbb ujjongó tömeg kint várt,
lőj,
kiabált a tömeg,
a fegyver a kezemben tüzelésre kész volt,
eltűnt a katonaruha,
a földig érő fehér ruhában álltam,
menj félre, kiáltottam a páromnak,
mellém állt,
és a másikat,
őt vettem célkeresztbe,
muszáj lőnöd, suttogta,
tudom, mondtam,
majd a tömeg felé ment,
csak ketten maradtunk,
én és ő, köztünk egy automata kalasnyikov,
közben skandált a tömeg,
lőj, lőj, lőj,
és skandált a párom,
lőj, lőj, lőj,
és skandált ő is, akinek már a homlokához tartottam a puskacsövet,
a foga közül szitkozódásként csúszott ki:
lőj, lőj, lőj,
orromban a levendulamező illata volt,
eltűnt a tömeg,
a levendulamezőn voltunk,
csak ketten,
a párom se volt ott,
a tömeg sem,
de a kezemben változatlanul ott volt a fegyver, a fejének szegezve,
a szögesdróton kívül nem álltak fegyveresek,
végignéztem magamon,
én voltam a levendulamezőt őrző katona,
lőj,
mondta a szemébe néztem,
kíváncsian fürkészett, hogy vajon megteszem-e,
eldöntöttem, hogy
kiiktatom az életemből,
utána pedig megkeresem a páromat,
már meg akartam húzni a ravaszt,
éreztem, ahogy az ujjam elindítja a folyamatot,
a golyódördülést már nem hallottam, mert
ekkor pattant ki a szemem,
a kórházi ágyban feküdtem,
a féloldalas fekvéstől elzsibbadtan,
a párom már ébren volt,
a hátamat simogatta,
le voltam izzadva,
a hajam tincsekben lógott az arcomba,
megfordultam, és óvatosan megöleltem,
jó reggelt, mondta,
jó reggelt, mondtam,
kicsit olyan volt ez,
mint egy nyálas jelenet a Vészhelyzetből vagy a Grace klinikából,
amit egy félórás trivoga (légiriadó) tört meg,
visszagondolva a régebbi álomra és erre,
a korábbiban a párom volt a mezőt őrző katona, akivel beszéltünk,
most meg vele mentem be a mezőre,
a riadó után kimentem a parkba,
hümmögve ittam a kávét,
keserű volt,
elfelejtettem cukrot tenni bele.
