Szabó Zsombor: Farkasvölgyi mesék

2022. január 11., 09:37
Kuti Dénes: Gyűrt mező (olaj, vászon, 100 × 100 cm, 1980)

Egy településnek, legyen az falu, város vagy nagyváros, van egy szóbeli térképe is, az írott vagy rajzolt térképek mellett. E térkép részét képezik bizonyos jelesebb épületek, utcák és városnegyedek elnevezései. Mint ahogy korábban említettem, az ötödik elemibe a Zárdába jártam, amely a tejpiacon állt. A közelben volt egy „Kakas-iskolának” nevezett kétemeletes épület, amelyet akkoriban egyszerűen „süketiskolának” neveztünk. Mint ahogy a mondás véli, minden könyvnek megvan a maga sorsa, én azt állítom, minden épületnek, sőt városnak is megvan a maga sorsa, története. Bizonyos elnevezések generációkon át megmaradnak, és sokszor már senki sem emlékszik azok eredetére, főképp ha az épület tartalma megváltozik. Később tudtam csak meg, hogy a Kakas-iskola valójában a 19. század közepén épült városi iskola, amely egy Kakas vezetéknevű ember tulajdonában levő bolt helyén épült fel. Az én időmben már a süket és nagyothalló gyerekek bentlakásos iskolájának adott helyet. Kerekeskút állt előtte, amelyből áramhiány esetén (nekünk volt saját fúrt kutunk, de a szivattyú olyankor nem működött) még mi is vizet hordtunk bádogkannában (nem cserépkorsóval), természetesen a piacosok is használták, számunkra meg az iskolából hazafelé alkalmat adott az ivásra, egyikünk tekerte a kutat, a többiek meg egymás után ittak úgy, hogy fél kézzel elzártuk a vízkifolyó nyílását, később az illetékesek egy kicakkozott fémcsőtoldalékot szereltek fel, az ivást megkönnyítendő. Ma már nincs használatban.

A Zárda tulajdonképp valamikor apácazárdaként működött, az ún. „Apáca-leányiskolaként”, tehát mindkét épület a múltban az oktatást szolgálta. Az említett két iskolát a városi tanács építtette fel az 1869-es polgári törvények rendelkezése nyomán, amely kimondta, hogy „mindkétnemű 6–15 éves gyermekre vonatkozik a tankötelezettség akár nyilvános iskolában, akár házi tanításban”. Az elemi iskola hat évfolyamból vagy osztályból állt, ezért gyerekkoromban gyakran hallottam: „Olyan műveletlen, hogy még hat elemije sincs!” Tudtommal még egy iskola épült ebben a korban egy vendégfogadó helyén, a főposta mellett, ezt akkoriban „Vörös Ökörnek” hívtuk, az egykori fogadó neve nyomán. A „Galambiskola” az akkori galambpiac közelében állt, akkor az én utcám folytatásában a „Homoki iskola” létezett (mára elbontották, és négyemeletes épületet húztak fel a helyén), nevét a város egy részét körülölelő homokbuckákba vezető útról kaphatta. Természetesen suhanc koromban mindezeket nem tudhattam, őszintén, nem is nagyon érdekelt ez a téma. Mint ahogy az sem, honnan eredt a Vucsidolnak nevezett városrész elnevezése, ahol Nagyapám péksége állt. Nem tudtam, mi a Bajnát városrész nevének eredete, csak annyit, hogy az akkoriban divatos lányhazakíséréskor csak egy bizonyos részig volt szabad elmennem, ha netán továbbmerészkedem, akkor a bajnáti legények bizony jól megvernek. Ez a városrész-centrikusság, féltékenység a város másik részeit is jellemezte, akkoriban sokszor szaladtam, vagy szöktünk a társammal a „szégyen a futás, de hasznos” elvet követve, de ez nem mindig járt sikerrel, aminek verekedés lett a következménye. Tulajdonképp a helynevekkel egyetemi tanulmányaim közben kezdtem el foglalkozni, amikor a településfejlődés tantárgy keretében tanulmányt készítettem Szabadkáról, ugyanis mindig érdekelt és dühített, miért nevezték egyesek szülővárosomat Európa legnagyobb falvának, később örömmel nyugtáztam, hogy ezt a „megtisztelő” jelzőt Debrecen városa is egykoron kiérdemelte. Egyszóval tanulmányaim során megtudtam, hogy az egykori Vúkavár (a Vúka folyóról kapta nevét) mellett létezik egy híres kőkori régészeti lelőhely, amelyet Vucsidolnak (Vučedolnak) neveznek, azután valami ünnepség kapcsán hallottam, hogy a Crna Gora-i felkelők egy Vučji Do nevű helységnél nagy jelentőségű győzelmet arattak a törökök felett. Elkezdtem gondolkodni, honnan eredhetnek ezek a majdnem szó szerint megegyező, természetesen szláv eredetű helynevek. A vuk szó magyarul farkast jelent, a dol, dolina pedig völgyet, így szó szerint lefordítva: farkasok völgye, vagyis farkasvölgy. No de honnan lehet Szabadkán valamiféle völgy, méghozzá farkasvölgy, hiszen például a montenegrói hegyek között könnyebben elképzelhető, vagy a Vúka folyó völgyében, ahol valamikor ordasok élhettek. Ez a gondolatmenet valójában optikai csalódás következménye (mi, építészek ezt gyakran ki is használjuk), ugyanis az emberek általában nem érzékelik a magassági viszonyokat, hacsak nincsenek hangsúlyozva. Ezért azokat nem „látjuk”. Én Nagyapámékhoz eleinte villamoson mentem, és leszálltam vagy a Kálváriánál, vagy a Zombori kapunál. A villamos a Zombori úton járt Kisbajmokig. Amikor leszálltam, egy lejtőn kellett lemennem a „Bácskapályáig”, amelyet egy kb. két méter magas fekete (kátrányos) deszkakerítés védett. Focimérkőzés idején a kukkoló vagy fizetésképtelen nézők a bicikliket a kerítésnek támasztva felálltak annak vázrészére (férfikerékpárok lévén), és a kerítésen át lesték a mérkőzést. (Azon akkor nem gondolkodtam el: mi történik velük, ha gólörömükben felugranak?!) Itt, a focipálya kezdeténél állt egy sárga égetett téglából épített támfal, azon kétméteres magasságban egy köríves nyílás, amelyből állandóan egy árokba víz zuhogott, igazi kis vízesés. Ez a folyócska Nagyapám kertjének végében folydogált, a kertszomszédhoz egy kis fahídon tudtunk átmenni. A víz tiszta és átlátszó volt az ötvenes-hatvanas években. Ma már csak egy sáros, szeméttel teledobált, bűzlő árok. Igaz, legutóbb tíz évvel ezelőtt jártam ott, lehet, hogy azóta kitisztították, de ezt nehezen hiszem el. Valójában én az egykori „téglavetőlaposból” eredő vízlevezető erecske maradványát láttam, amely még akkoriban is levezette a vizet (például a Zombori út alatt egy csőben) az egész városon áthúzódó záporfolyó maradványába a Folyó utcában. A Gáti-érnek, nevezzük így, elég nagy vízhozama lehetett, mivel a völgyet egy gáttal elzárva egy nagyobb tavacska keletkezett rajta, amely az első komoly várostérképre (1778) is be van rajzolva Gát-tó néven, németesen „gaattó” formában. Érdekes, hogy a térképrajzoló még két tó nevét említi, de ezeket Jasi-barának és Rogina-barának nevezi. A tó kifolyásánál vízimalom is működött. A 18. század közepén a gátat lerombolták, de máig fennmaradt a Gát városrész elnevezése, a patakot csatornázták, a tó területét lecsapolták, kiszárították, és felparcellázták háztelkeknek. Kérdés maradt: honnan kerültek ide a farkasok? Természetesen erre is megkerestem a magyarázatot. A török háborúk befejeztekor a város lakói gyakorlatilag egy kis földsáncban laktak. A vidék elvadult, a folyók és erecskék vize főleg záporokkor igen bőséges volt, e völgyekben mocsári tölgyek nőttek, és a tölgyerdő a farkasoknak jó búvóhelyeket adott. Számuk annyira megnőtt – így mondja az írás –, hogy elkezdték irtani a mocsáritölgy-erdőket, hogy a farkasokat is kiirtsák. Lehet, hogy ez csak részben igaz, mert a vidék igen szűkölködött fában, amire nagy szükség mutatkozott, ezért a fakitermeléshez a farkasok jó ürügyül szolgálhattak.

Kicsit kalandozzunk el, legalább gondolatban, hogyan is nézhetne ki városunk e része, ha azt a tavat nem csapolják le, hanem helyén ma egy csónakázótó terülne el, amelynek partjain villák állnak, a vízimalom felújítva működik, és vonzza a sok látogatót, akik a tóparti „Vucsidolnak” nevezett vendéglőben mocsári tölgyek alatt üldögélve rostélyos ínyencségeket öblítenek le sörrel vagy borral, azok pedig, akiknek egészségi okokból tilos alkoholt fogyasztaniuk, finom gyümölcsleveket szürcsölgethetnének. Ehelyett most ott a híres-hírhedt Bolhapiac.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség decemberi számában)