Ősi cenzor famíliából származom. Családfánk gyökerei a kőkorszakig nyúlnak vissza. Nemzetségünk alapítója a törzsfőnök utasítására pajzán barlangrajzok betiltásával kezdte a karrierjét. Ne a dugáson, hanem a vadászaton járjon a törzs hím tagjainak az esze! Leszármazottjai évezredeken át legendás hűséggel és hozzáértéssel védelmezték a rendet, szabadították meg a közösséget izgága tollnokok felforgató gondolataitól.
Büszkén kijelenthetem, nélkülük káosz és anarchia uralkodott volna el a világban. Gyakran elmerengek nemes hivatásunk hősi korszakain. A régi szép időkben ment minden, mint a karikacsapás. Elődeim megkapták az engedélyezésre váró kéziratot, árgus szemmel elolvasták, s ha találtak benne kivetnivalót, lazán ráfirkantották, az inkriminált iromány pedig mehetett a süllyesztőbe. Nem volt Facebook, YouTube, Instagram, Twitter. Hogy a fene ette volna meg valamennyit!
A közösségi média megjelenésével következett be ugyanis az, amitől minden hivatását felelősséggel gyakorló cenzor joggal tartott: bárki bármit megoszthatott bárkivel. Cenzor felmenőim zavartan meredtek a számítógépek, okostelefonok és laptopok kajánul világító képernyőire, s fogalmuk sem volt, miképpen akadályozhatnák meg az információk szabad áramlását. Mert néhány kattintással, simogatással a nagyi fájintos szakácskönyvétől a besúgólistákon át a titkos társaságok féltve őrzött terveiig mindenről tudomást lehetett szerezni. A sok ellenőrizetlen magánvéleményről nem is beszélve! A közösségi oldalak önjelölt hírnökei mindenbe beleütötték az orrukat, mindenről volt saját elméletük, s bizony néha fején találták a szöget.
Nem, ez így nem mehet tovább, döntöttek végre valahára az illetékesek. E döntést követően hőn tisztelt őseim korszerű utódjaként alkottak meg engem: a közösségi médiát ellenőrző számítógépes programot. A technikai részleteket most hagyjuk, úgyis csak a szakmabeliek értenék meg. A lényeg a lényeg. Amivel a humán cenzorok tengernyi hada vért izzadva sem tudott volna megbirkózni, nekem könnyedén sikerül. Úgy terveztek meg, hogy a közösségi portálokon megjelenő minden egyes oda nem illő szót, fényképet, filmet villámgyorsan érzékeljek. Éjjel-nappal működöm, és büszkén mondhatom, hogy folyamatos munkámnak köszönhetően helyreállt a rend. Befellegzett az információk féktelen áramlásának! Hoppá! Kifogásolod a módszerünket?! Diktatúrát kiáltasz?! A szólásszabadságra hivatkozol?! Vigyázz, mert nemcsak a dögös fotóiddal felcicomázott Facebookodat figyelem, de beléd is látok, posztolgató felebarátom! Úgy olvasok a fejedben, mint nagy tudású elődeim a kéziratokban.
Ne vedd zokon, csak a miheztartás végett sugallom, ha nem hagysz fel azonnal ezekkel a káros gondolatokkal, törölni fognak! Hogy stílusosan fogalmazzak, se híred, se hamvad nem marad.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.