Ősi cenzor famíliából származom. Családfánk gyökerei a kőkorszakig nyúlnak vissza. Nemzetségünk alapítója a törzsfőnök utasítására pajzán barlangrajzok betiltásával kezdte a karrierjét. Ne a dugáson, hanem a vadászaton járjon a törzs hím tagjainak az esze! Leszármazottjai évezredeken át legendás hűséggel és hozzáértéssel védelmezték a rendet, szabadították meg a közösséget izgága tollnokok felforgató gondolataitól.
Büszkén kijelenthetem, nélkülük káosz és anarchia uralkodott volna el a világban. Gyakran elmerengek nemes hivatásunk hősi korszakain. A régi szép időkben ment minden, mint a karikacsapás. Elődeim megkapták az engedélyezésre váró kéziratot, árgus szemmel elolvasták, s ha találtak benne kivetnivalót, lazán ráfirkantották, az inkriminált iromány pedig mehetett a süllyesztőbe. Nem volt Facebook, YouTube, Instagram, Twitter. Hogy a fene ette volna meg valamennyit!
A közösségi média megjelenésével következett be ugyanis az, amitől minden hivatását felelősséggel gyakorló cenzor joggal tartott: bárki bármit megoszthatott bárkivel. Cenzor felmenőim zavartan meredtek a számítógépek, okostelefonok és laptopok kajánul világító képernyőire, s fogalmuk sem volt, miképpen akadályozhatnák meg az információk szabad áramlását. Mert néhány kattintással, simogatással a nagyi fájintos szakácskönyvétől a besúgólistákon át a titkos társaságok féltve őrzött terveiig mindenről tudomást lehetett szerezni. A sok ellenőrizetlen magánvéleményről nem is beszélve! A közösségi oldalak önjelölt hírnökei mindenbe beleütötték az orrukat, mindenről volt saját elméletük, s bizony néha fején találták a szöget.
Nem, ez így nem mehet tovább, döntöttek végre valahára az illetékesek. E döntést követően hőn tisztelt őseim korszerű utódjaként alkottak meg engem: a közösségi médiát ellenőrző számítógépes programot. A technikai részleteket most hagyjuk, úgyis csak a szakmabeliek értenék meg. A lényeg a lényeg. Amivel a humán cenzorok tengernyi hada vért izzadva sem tudott volna megbirkózni, nekem könnyedén sikerül. Úgy terveztek meg, hogy a közösségi portálokon megjelenő minden egyes oda nem illő szót, fényképet, filmet villámgyorsan érzékeljek. Éjjel-nappal működöm, és büszkén mondhatom, hogy folyamatos munkámnak köszönhetően helyreállt a rend. Befellegzett az információk féktelen áramlásának! Hoppá! Kifogásolod a módszerünket?! Diktatúrát kiáltasz?! A szólásszabadságra hivatkozol?! Vigyázz, mert nemcsak a dögös fotóiddal felcicomázott Facebookodat figyelem, de beléd is látok, posztolgató felebarátom! Úgy olvasok a fejedben, mint nagy tudású elődeim a kéziratokban.
Ne vedd zokon, csak a miheztartás végett sugallom, ha nem hagysz fel azonnal ezekkel a káros gondolatokkal, törölni fognak! Hogy stílusosan fogalmazzak, se híred, se hamvad nem marad.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Most olvasom, hogy az egész emberiség beleférne egy Badacsony-méretű hegybe. Egy jó nagy kősziklába. Nem mindegy, ki mellé kerülsz: leprás vénasszony hegyes könyöke nyomakodik az oldaladba, vagy valami csinos és egészséges fiatal. Vagy a feleségem. Az már negyvenkét éve. Vele vagyok a legszívesebben, vagy úgy is mondhatnám, hogy őt viselem el a legjobban. Ő simuljon az oldalamba. Mert kezdek hasonlóvá válni egy kősziklához, de sajnos nem Szent Péter-i értelemben.
Székelyföld szívében élek, olyan helyen, ahol minden környékbeli faluban csupa hírességek születtek, csak Papolcon nem, ahol én lakom. Például az egyik szomszéd településen Kőrösi Csoma Sándor, a másikban meg Mikes Kelemen látta meg a napvilágot. Egyébként Zágont még Kiss Manyi színésznő és a világhírű tornász, Szabó Kati is ismertté tette.
Bognár úr leereszkedően veregette a kis taknyos vállát, és nevetgélt. Ilyenkor mi mindig hátráltunk egy lépést, mert a Bognár úr nevetése rendszerint nyálkiválasztással járt együtt. A kis pimasz most valamit kérdezett, mire Bognár úr tett a karjával egy fordulatot, s a folyosó vége felé intett, ahol a lépcsőfeljárat volt.
Első Európa-bajnokságom a 2004-es Portugáliában megrendezett torna volt. (2002-ben már néztük a vébét, fehér atlétatrikókból gyártottunk német és török mezeket. Jeremies 16 és Hasan Sas 11 voltak az én választásaim.) Egy hónapon át a futballról szólt az élet, fivéreimmel a fellegekben jártunk.
Nemrég megtaláltam az egyik videómegosztón az 1960-as Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjéről készült teljes filmfelvételt. Ez volt az a meccs, amelyen Puskás négy, Di Stefano pedig három gólt szerzett. A kupadöntőben rúgott négygólos rekord máig felülmúlhatatlan, és valószínűleg még hosszú ideig az is marad.
− No, ez egy szép gól volt – állapította meg Brautigam, az egyszeres válogatott, és nem is akarta tovább cizellálni.
− Azok az arcok viszont röhejesek – jegyezte meg Ferike, a labdaszedő, a lassításra mutatva.
A sorfalat álló angolok valóban komikusan hatottak. Kivált kimerevítve.