Zöldfülű pedagógusként naiv fogadkozásokkal kezdtem a pályát. Majd én megmutatom, esküdöztem elszántan. Nálam nem lesz megértőbb, nagyvonalúbb, diákcentrikusabb tanár, meglátjátok. Hiába figyelmeztettek tapasztalt kollegáim, hogy vigyázzak, mert a vesztembe rohanok, a diákok a magamfajta balekot pillanatok alatt szétszedik, mint lopott autót a külvárosi szerelőműhelyben, nem hallgattam a tanácsaikra. Ne tévesszen meg a látszat, én valójában közületek való vagyok, tártam ki szélesre szívemet diákjaim előtt. Rám mindig számíthattok, velem minden problémátokat megbeszélhetitek. Az iskola nem azért van, hogy szorongjatok, hanem azért, hogy jól érezzétek magatokat benne. Bizony mondom nektek, hogy nincs rossz diák, csak rossz pedagógus! Prófétai hevülettel kinyilatkoztatott hitvallásom hallatán a diákok gyanakodva méregettek, én meg, hogy kételkedésüket eloszlassam, buzgón sorolni kezdtem a korszerű oktatásra vonatkozó megannyi zöldséget, amivel az egyetemen a valóságtól elrugaszkodott tanáraim traktáltak. Ha úgy adódott, szembe mentem a kollégákkal is tanítványaim érdekében. Az iskola nem szabadidőközpont, utasított rendre az igazgató pár hónappal később egy pedatanács gyűlésen, az idősebb kollégák helyeslő morgása közepette. A diák az diák, a tanár pedig tanár! Nincs átjárás a kettő között.
Akkoriban még mindig tartottam magam eredeti elképzelésemhez, bár sokasodó nappali megpróbáltatásaim miatt éjszakánként már rémálmok gyötörtek. Azok a kurva kölykök visszaéltek a jóhiszeműségemmel, nagyvonalúságomat gyengeségnek vélték. Azt hitték, mindent megtehetnek velem. Gyakorta visszatérő rémálmomban megvadult diákok üldöztek. Arcuk kegyetlen vigyorba torzult, szemük rozsdamentes acélként villogott. A tanár az tanár, a diák pedig diák! Vesszen, akiből tanár lett, lihegték a nyakamba. Szorult helyzetemben valami szép végszóra vágytam, magvas, megrázó mondatra, mely híven kifejezte volna vértanú végzetem, de a tragikus fináléhoz passzoló, magasztos zengzemény helyett csak egy erőtlen bassza meg hagyta el remegő ajkamat. Idegrendszerem napról napra romlott. Pszichiáterhez kezdtem járni, dilibogyókat szedtem, végül az elmegyógyintézetben kötöttem ki. Ott, a háttérhatalmak által kényszerzubbonyba bújtatott igazi Napóleonok és meg nem értett zsenik zárt körű társaságában világosodtam meg: ha életem hátralévő részét nem akarom a tébolydában tölteni a waterlooi csata kulisszatitkait és a világmegváltó találmányok részletes leírását hallgatva a hideg vizes zuhany dermesztő zubogása közben, ideje stratégiát váltanom. Tervem meghallgatása után a neves elmeszakértőkből álló orvosi bizottság egyhangúlag gyógyultnak nyilvánított. Mehettem vissza a tanügybe.
A tanár legyen szigorú és igazságtalan. Ez az alapelv vezérel azóta nevelő-oktató munkám során. Az órát mindig megrovással kezdem. Nekem ne mondja senki, hogy huszonöt-harminc minden rosszra kapható diák közül néhányan ne követtek volna el valami kihágást a szünetben. Aztán helyet foglalok a katedránál, beírom a hiányzókat. Nálam azok is hiányzóknak számítanak, akik fizikailag ugyan a padokban ücsörögnek, de a tekintetükön látszik, hogy lélekben valami egzotikus helyen tartózkodnak. Miután megteremtettem a kellő – bűntudattal, szorongással, tehetetlen dühvel vegyes – hangulatot, ellazulok a karosszékben, s röpke negyedóra múlva engedélyezem, hogy az osztály is leülhessen. Addig én az ablakon át a külvilágban gyönyörködöm. Dombra épült iskolánkból, a város homlokának nevezett Szent Ignác Római Kath. Főgimnáziumból kitűnő a panoráma az efféle esztétikai élvezethez. Mondanom sem kell, hogy csak hátra tett kézzel, egyenes háttal ülhetnek. Csakis így kerülhető el, hogy ne mással foglalkozzanak, mert a diákok igencsak kreatívak, ha nem a tanulásról van szó. A módszerváltás nem ment olyan könnyen, mint ahogy első olvasásra tűnik. Több szülő is feljött tiltakozni az emberi jogok megsértését hangoztatva, sikerült azonban elhitetnem velük, hogy mindez csakis a drágalátos csemetéik érdekében történik. S ugyan melyik szülőnek ne lenne fontos gyermeke érvényesülése az életben? A megfelelő légkör kialakítása után jöhet a feleltetés. Kinyitom a naplót, tűnődve lapozgatok benne. Megállok, újrakezdem, s közben jól hallhatóan azon morfondírozok, ugyan biza miféle homályos megfontolásból jöhetett ez a semmirekellő társaság messze földön híres Alma Materünkbe. Van időm kedvem szerint nyújtani az élvezetet, fennhangon találgatni a diákok titokzatos iskolaválasztási preferenciáit, elvégre a tanórát mindig rugalmasan tervezem meg. Ilyenkor még a legflegmább kölyöknek is fel szokott menni a cukra, kész idegroncs, mire sorra kerül. Köztünk legyen mondva, nincs az a diák, aki azt a rengeteg anyagot, amit a tanterv előír, képes lenne tökéletesen elsajátítani. Hogyan is adhatnék akkor tízest?! Maximum hetest, de a miheztartás végett néhány egyest is ki szoktam osztani. Ebben az inflálódó világban a jó öreg egyesnek még mindig megvan a maga sármja. Növeli az adrenalinszintet. Az enyémet biztosan. Feleltetés után jöhet az új lecke. Ennek kidolgozását a diákokra bízom. Hadd élesedjen az elméjük! A készen kapott információkat, a részletes magyarázatokat úgysem becsülnék meg. Mindezt ülve intézem, a karosszékben kényelmesen hátradőlve. A tanár nem rohangálhat kerge birka módjára az osztályteremben. Dolgozatíráskor viszont egész óra alatt a padok között sétálgatok – gumitalpú cipőben, hogy a puskázó diákok ne hallhassák közeledésemet. A dolgozatokat, az írásbeli feladatokat nem szokásom kijavítani. Az élet túl rövid ahhoz, hogy az ember hülyeségek olvasásával töltse! Dobókockával döntöm el, hogy milyen jegyet adjak. Gyors és biztos módszer, a tévedés kizárva.
Nyájas olvasó, a fentiek alapján bizonyára felvetődik benned a kérdés, jó döntés volt-e részemről a tanári hivatást választani. A válaszom: igen. Több évtizedes pedagógusi pályám során kivívtam kollégáim tiszteletét, az iskola vezetőségének elismerését, az illetékes intézmények részéről számos szakmai díjban részesültem. A legnagyobb elégtételt azonban mégis volt tanítványaim hálája jelenti számomra. Drága tanár úr, lelkendeznek tisztelettől elcsukló hangon, valahányszor találkozunk, köszönjük, hogy felkészített az életre.
*A Tanár vagyok, kérem ciklusból
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. szeptemberi számában)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.