EB 2021 – KMI 12 foci
Miroslav Krleža írja remek kis Goya-esszéjében, hogy a spanyol Habsburg V. Károly úgy tartotta kezében a földgolyót, akár egy ajándékba kapott koronázási almát. Ha nekem kéne ma hasonlattal élnem, azt mondanám, úgy látom magam előtt az 1500-as évek első felében regnáló uralkodót, hogy úgy tarja kezében a földgolyót, mint egy futball-labdát.
A nevezetes „Kárloszkinto”. A gőgös, szívós, ragyogó tehetségű lovag. Akinek birodalmában soha sem nyugodott le a nap. Don Carlos, ez a merész férfi, aki soha semmit nem eresztett ki a karmai közül, amit egyszer megragadott, és aki semmitől nem illetődött meg, ha ma élne és politikus lenne, biztosan nem mondana le a foci mozgósító erejéről.
Számos kutatás szerint a futball-világbajnokságok a földgolyó teljes lakosságának körülbelül felét érintik (valamilyen formában), viszont ezek a tornák a föld lakosságának negyedét kifejezetten érdeklik (még akkor is, ha a megkérdezettek saját csapata éppen nem szerepel).
1978 júniusában, amikor Buenos Airesben Baróti Lajos vezette „harcba” a magyar válogatottat, Argentínában még diktatúra volt. Ne feledjük, két éve csak, hogy államcsíny buktatta meg a népszerű Isabel Perónt, és a durván 2.800.000 négyzetkilométernyi területű ország nagy bajban van. Több ezren tűntek el vagy ülnek börtönben törvényes ítélet nélkül. A gazdaság az összeomlás szélén. A katonai államvezetés helyzete ingatag, Jorge Rafael Videla Redondo tábornok-államfő a szélsőségesnek mondott haditengerészet, a mérsékeltebb szárazföldi erők és az elitista légierő vezetői közt lavírozik, a bizonytalan helyzetben megfékezhetetlen a terrorizmus. A labdarúgó világbajnokság úgy kell az országnak, mint éhezőnek a falat kenyér. És csodák csodája, a Mundial rendezési joga Argentináé. A házigazda először 1978. június 2-án, pénteken este lép pályára – Baróti magyar csapata ellen.
Az öregek emlékeznek még a meccsre. A River Plate stadionjának füvén mi rúgtuk az első gólt, aztán a nyolcvanvalahanyadik percig döntetlenre állt a mérkőzés, majd egy begyűrt, bekínlódott argentin gól, végül a magyar csapat két klasszisának, Nyilasinak és Törőcsiknek – szomorú beismerni, de jogos – kiállítása.
Amikor 1986. június 2-án Mexikóban, Irapuatóban – a baszk Agustín de Iturbide, az első és utolsó mexikói császár városában – a Szovjetunió hat-nullára vert minket, azt mondtam, soha többet nem nézek magyar labdarúgó mérkőzést, elegem van, végeztem a futballal.
Az jut eszembe, hogy talán nehéz lenne elmagyarázni azoknak, akik már a szabadság és a demokrácia boldog időszakában, és a világháló, a mobiltelefon, a facebook korában nőttek fel, hogy valaha mennyire el lehetett szigetelni egy országot vagy egy népet a világtól. Régebben. Valaha. Mondjuk, a szocializmus korában. Aztán meg azt gondolom, hogy miért lenne nehéz ezt elmagyarázni, hiszen én is el tudom képzelni, amint Petőfi kókadtan kutyagol és szekerezik napokon és heteken át poros és sáros utakon, teszem azt, Selmecbányáról Nagyenyedre, meg azt is el tudom képzelni, hogy Kolumbusz és Magellán végtelennek tűnő heteken és hónapokon át nem lát mást, csak hullámzó, tajtékos vizet és vizet és vizet... Szóval azt akarom mondani, hogy akkoriban, az 1980-as években, amikor itthon még Kádár apánk és legfőbb elvtársunk, Romániában pedig a suszterinasból lett kommunista-nacionalista diktátor, a „Kárpátok géniusza” uralkodott, akkoriban apám vitába keveredett egy román – minek is nevezzem? – írófélével. Rút könyvében a román szerző – nevét takarja feledés pora – Erdélyről és magyarságról hordott össze csúf dolgokat, s munkájában megemlítette apám nevét. A kádári Magyarországon nem volt magától értetődő dolog védekezni, vagyis megtámadni egy szocialista testvérállam könyvkiadójának gyalázkodó termékét. Ilyen esetben nem volt elég megküzdeni az összegubancolódásra természetükből fakadóan maguktól is hajlamos történeti tényekkel, de meg kellett küzdeni az ellenféllel is, és hogy ne legyen olyan egyszerű a dolog, meg kellett küzdeni a szocialista magyar haza nacionalizmustól rettegő, internacionalista vezetőivel is. Apám válasza vihart kavart. A vihar egyre növekedett, eladdig, míg végül egy rádiós válasz elkészítésére is engedélyt adott az állampárt. Kifejezetten azért, hogy az érintett erdélyi magyarsághoz is eljusson a válasz. Ez nekem azért volt különösen is érdekes, mert a magyar állami rádió egyik külügyi tudósítója arról értesítette apámat, hogy az erdélyi magyarok, különösen a székelyek nagyon készülnek a rádióadás meghallgatására, pléh edényekből és lavórokból vevőkészülékeket barkácsolnak, antennákat szerelnek. Erdélyi barátok és diplomaták utóbb jelezték, hogy egész autókaravánok vonultak fel a Hargitára és más hegyekre, ahol a magyar rádió adásának hullámait jobban lehetett venni.
Nagy dolog volt. Egyszerre szívszorító és felemelő. Aztán 1986 júniusában, a szovjetek elleni futballkatasztrófa előtt, megint azt hallottuk, hogy az erdélyi magyarok – székelyek és szilágyságiak és mezőségiek és kalotaszegiek – ismét megmozdultak, konvojok kígyóznak a hegyi szerpentineken, mert látni akarják a magyar csapat győzelmét.
A hat-nulla után unokaöcsém kesernyés mosollyal azt mondta: „Jól elcsesztétek, tudod-e? Itt Erdélyben a magyarság kilencven perc alatt elveszített százezer ingadozó lelket. Ha a magyarok győztek volna, a román-magyar vegyesházasságból született gyerekek ma mind magyarnak mondanák magukat. Ha meg egyszer Eb-t nyernétek, egész Erdély magyarrá lenne. Ha vébét nyernétek, Csaó elvtárs magára maradna románként az országban.”
Mindebből persze, amit most leírtam, semmi sem jutott eszembe akkor, amikor a németek elleni meccs tizenegyedik percében Szalai Ádám jobbra vetődve befejelte V. Károly földgolyóját, a futball-labdát a világ legjobb kapusának mondott Neuer hálójába. Csak ordítottam. Eszemet vesztve. Dühösen. Boldogan.
(A PIÜ KMPI szerzőinek futballtárcái a labdarúgó EB alatt)
