A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Egymásra hangolódás, vetkőzés, öltözés, még marad harminc perc, az mindenre elég, és kilencre pont beérek az irodába.
Megállok a pirosnál, és elküldöm a szokásos, öt perc üzenetet.
Felnézek a telefonomból, és látom, hogy a balra kanyarodó sávból egy narancssárga, legalább húszéves Fiesta fordul át, és megáll előttem. Vagyis nem pont előttem, mert az autó eleje az egyenesen haladó, a hátulja a kanyarodósávban áll, a záróvonal az autó közepén fut át. Ha a záróvonal egy fűrészkorong lenne, és kettévágná ezt a roncsot, akkor ugyanannyi fémhulladék jutna mindkét sávba.
Nem tudok tolatni, hogy beengedjem, mert mögöttem már legalább öten állnak, ő pedig nem tud előrébb menni, mert akkor belógna a kereszteződésbe. A lámpát onnan biztos, hogy nem látja, de nem baj, intek neki, hogy majd szólok, ha mehet. A hetven körüli, szemüveges sofőr engem néz, és bőgeti a motort, valószínűleg fél, hogy ha leveszi a lábát a gázról, akkor lefullad az autója.
Rápillantok a telefonomra, üzenet villan, várlak, Tigris.
A kanyarodósávban egész kis sor gyűlt fel a rozsdakupac mögött, a lámpájuk zöldre vált, de a sor áll, először csak egy dudaszó, aztán még egy, még egy, és tíz másodperc múlva már legalább hat autó kürtje szól egyszerre. A fiestás valószínűleg nem észlel az egészből semmit, vagy talán mégis, mert egy picit előrébb gurul, pár centit, de akkor ugrik egyet az autója, és lefullad. A lámpa pirosra vált, a dudaszó abbamarad, olyan, mintha a lámpa színe nyugtatólag hatna az idegekre.
Most a mi lámpánk vált zöldre, a sor áll, a Fiesta nem mozdul. Hallom, ahogy indítózni próbál, az indítómotor egyre lassabban forgat, végül megáll.
Mögöttem kürtszó harsan, pont, mint egy vadászaton, három rövid jelzés a mögöttem állótól, megvan a vad, aztán bekapcsolódik az egész sor. Először a türelmetlenek, egy hosszú két rövid, aztán a nyomatékosítók, két hosszúval, végül a sereghajtók, folyamatos hosszúval.
A Fiesta ajtaja kinyílik, a sofőr a bal lábát a kezével emeli ki az ülésről, és teszi le az aszfaltra, mint aki le van bénulva, majd belekapaszkodik az A oszlopba, és úgy húzza fel magát az ülésről. Az egész ember olyan, mint egy időutazó a nyolcvanas évekből. Az oldalra fésült, sárgás haja, a szögletes barna keretes szemüvege, a barna öltönye és sárga inge nem illik a reggeli utcaképbe. Kiszállok én is, segíthetek, kérdezem, de az öreg biztosan nagyot hall, mert rám sem néz. Kinyitja a hátsó ajtót, és az ülésről kiveszi a barna kalapját, és egy nagy csokor fehér krizantémot.
Mögöttem az audis és a mondeós is kipattan az autójából, rákiáltanak az öregre, hogy üljön vissza, letoljuk az útról. Az öreg nem hallja, apró, rövid léptekkel, mint egy robot, elindul a buszmegálló felé. Hárman álljuk körül a magára hagyott Fiestát, és tanácstalanul nézünk egymásra, most mi legyen. Én vagyok a legközelebb a vezetőüléshez, bepattanok, tekerem a kormányt, az audis és a mondeós nagy lendülettel tolja az autót, fel a járdára, tíz méter, az iskola kerítésénél behúzom a kéziféket, kiszállok, lezárom az autót. A kulccsal odamegyek a kalapos öreghez, és átnyújtom neki. Rám néz, elveszi a kulcsot, biccent, és valamit mormol.
Hova megy, kérdezem, mert szerintem fogalma sincs, hogy hol van.
Csak a temetőbe, mert most volt, hogy Rozál tíz éve, mondja.
Visszasétálok az kocsihoz, mögöttem a sávban már vagy húsz autó áll. Beülök, indítok, zöld a lámpa, repülőrajt, előttem senki, nyolcvan, kilencven, jobb kanyar, egyenes, még egy jobbos, üzenet el, érkezem, Ágicám.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.