Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.
Ők üzletembernek hívták magukat. Volt egy specialitásuk, az igazolt hiányzás. Néhány napos lógásra tetveket és serkéket árultak száz forintért, amiket a hajadba kell tenni, és akkor egy hétig otthon maradhatsz. Hosszabb hiányzásra is voltak megoldásaik. Egy hatodikos fiú két hétig akart otthon maradni, kétezer forintért törték el az alkarját. Én tök véletlenül láttam az egészet.
Tanítás után, a sportpálya mögött megvárták a srácot. Húsz méterre voltam tőlük, kidurrant a bringám hátsó kereke, azt javítottam. Először elkérték a pénzt, aztán hozzáláttak a műtéthez. A bal alkarját körbetekerték egy ecetes törölközővel, arra egy vizeset csavartak. Azt mondták, fél óra áztatás után megpuhul a csont, könnyű lesz eltörni. Ahogy telt az idő, a srác egyre kevésbé tartotta jó bulinak ezt a csonttörést, tiszta vörös volt a feje, és vagy tízszer elmondta, hogy neki már nem fontos, hogy lógjon, Nyújtóék tartsák meg a pénzt, ő most inkább hazamegy, mert meggondolta magát. Az egyik Nyújtó annyit mondott, az üzlet az üzlet, aztán ellökte a srácot, ráült a hátára, a bal kezét hátracsavarta, a jobb karját lenyomta a földre.
A másik Nyújtó elővett egy kalapácsot, és addig verte az alkarját, míg nem reccsent. Öt ütést számoltam. A srácnak kiszúrta a csont a bőrét, vérzett, feltérdelt, és visítva sírt, a könnye és a nyála a fehér pólóján barna csíkot húzott, le a hasáig. Az ikrek már nem szóltak hozzá, a két törölközőt beledobták egy centrumos reklámszatyorba, mellé tették a kalapácsot, és elindultak felém.
Közben én elkészültem a ragasztással, felfordítottam a Campinget, és már a táskát is felvettem a hátamra, mikor az egyik Nyújtó rám kiáltott, hogy állj csak meg, tesó! Azt hittem, most jön a fenyegetés, de semmi ilyesmi nem történt. Felakasztották a kormányra a táskájukat, és annyit mondtak, toljam, úgyis egyfelé megyünk. Némán ballagtunk az út közepén, és már a Kígyó utcánál jártunk, mikor az egyik Nyújtó a vizesárokra mutatott, és felkiáltott, zsák! A magas fű miatt alig lehetett észrevenni. Megálltunk, én fogtam a biciklit, és csak néztem, hogy az ikrek kihúzták a járdára a barna vászonzsákot.
Magyar Posta. Ez volt ráírva. Az egyik iker azt mondta, hogy leveleszsák, a másik meg azt, hogy az nem ilyen. Szóltam nekik, hogy ez egy pénzeszsák, én már láttam ilyet. Teljesen lázba jöttek. Kibogozták a madzagot, és megfordították, hogy kirázzák a tartalmát. Láttam rajtuk, hogy kipirultak, biztosan izgultak, hogy tényleg pénz legyen benne, sok pénz, mert ők igazán szegények voltak, segélyből éltek.
A zsákból egy fekete kismacska pottyant ki. Mozdulatlanul feküdt az aszfalton, csak a nyávogásából lehetett tudni, hogy él. Az egyik Nyújtó azt mondta, hogy valaki biztos meg akarta fullasztani az árokban, mert a fekete macska szerencsétlenséget hoz, én mondtam neki, hogy az ilyen kicsi az nem, csak a nagy. Aztán azt mondta a másik Nyújtó, hogy ennek a macskának a halál a sorsa, mert meghalt volna, ha mi nem mentjük meg, de senki sem kerülheti el a sorsát, látta egy filmben, a Végső állomásban, és be kell hogy teljesítsük a sors akaratát.
Először az egyik Nyújtó vágta földhöz, de nem halt meg, még nyávogott, aztán a másik. Akkor már nem nyávogott. A farkánál fogva beletették a zsákba, és visszadobták az árokba. Aztán azt mondta az egyik, hogy mától mi vagyunk a sors keze, és levették a táskájukat a kormányomról, elindultak az Árpád utca felé. Mert ők arra laktak.
Én meg csak álltam ott, fogtam a biciklit, meg sem tudtam mozdulni. És nem is hittem el, hogy ez így előttem megtörtént. Mert én ilyet még nem láttam. Hogy egy macskát, csak úgy. Egy kismacskát. Álltam, és arra gondoltam, hogy biztos ez volt a világ leggonoszabb állata. Mert ilyen véget senki sem érdemel. Csak az, aki nagyon gonosz. Néztem magam elé, és hang nélkül sírtam. Nem hüppögtem, csak folyt a könnyem. Álltam az árokparton, és egyszer csak megmozdult a zsák. Érted? A zsák a döglött macskával. Biztos a szél. Lefektettem a biciklit, felvettem a zsákot, megráztam, kipottyant belőle a fekete cica. A talpára. És elkezdett nyávogni. Néztem, és arra gondoltam, hogy Nyújtóék innentől bekaphatják, mert ha tényleg van a sorsnak keze, akkor most ezt a macskát tutira nekem adta.
Innen kapta a nevét. Sors. Betettem a táskámba, hogy az ikrek ne hallják meg a nyávogást, hazavittem, etettem, gondoztam, felerősödött, megnőtt, tíz éve el nem mozdul mellőlem.
Szóval szerintem már tudod, hogy mi a válaszom arra, hogy ki menjen, te, vagy a macska.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.