Koromhoz képest viszonylag régóta vagyok a táncházmozgalom részese, része. Zenészcsaládban születtem, járni és táncolni szinte egyszerre tanultam, beszélni is alig tudtam még, amikor a Magasan repül a daru volt a kedvenc dalom, és megsirattam a kis pacsirtát, akinek elvágták a jobb szárnyát. Nem igazán volt tehát „választásom”. Tudtom, akaratom nélkül vált a zene, a tánc lényem fontos részévé, amely meghatároz, alakít. Nélküle nem lennék, aki vagyok, identitásom elválaszthatatlan része lett.
Soha nem voltam „népi arc”. Két rockzenekarban is énekeltem, gitározni tanultam, dalokat írtam, írok ma is. Még mindig van bőrkabátom – bár a zakóimat többet hordom mostanában –, szívesen öltöm fel. Tankcsapda minden mennyiségben, a tavalyi nyár egyik meghatározó élménye pedig egy Slipknot-koncert volt. Nem vagyok tehát „népi arc”, nem is akarok az lenni. Senkinek nem akarok bizonyítani, magamnak sem. Nekem ez természetes. A bőrkabát és a zakó, a Nagypénteken mossa holló a fiát és a Jönnek a férgek jól megférnek egymás mellett.
Zenész vagyok. Népzenész. Brácsázok, tamburakontrázok, kobzozok (tudom mind az öt akkordot, amivel már elvagyok egy tánckíséretnél). Dalszerző vagyok. Verseket zenésítek meg, örömmel dalolom őket. Tanultam zenét, alapfokú zeneiskolában, klasszikus hegedűre jártam. Apám azt szerette volna, ha prímás leszek. Nem lettem. A zeneiskolát sem szerettem, megkockáztatom, ezzel nem vagyok egyedül. Én nem a zeneiskola miatt zenéltem, én a zenéért „kínlódtam” végig a zeneiskolát. A zene pedig soha nem hagyott cserben. A többi hangszeren egyedül tanultam, kis segítséggel persze, de önerőből. Hogy jó zenész vagyok-e? Ott tartok, ahol tartanom kell. Sokan vannak nálam jobbak. Ez így van jól. Miben mérjük a jóságot? Mindig minden A-dúr tiszta-e? Nem. Mindennap foglalkozom-e vele? Nem. Dalt tudok-e írni bármikor? Nem. Ihlet kell hozzá. „Profi” vagyok-e? Inkább szerelmes: hullámhegyek, hullámvölgyek, egyszer fent, egyszer lent. A profizmus hideg, azt mondják. A szerelem forró.
Végignézek magamon, időnként magunkon. Azokon, akik hozzám hasonlók. A közösségem. A hagyomány, őseink által féltve őrzött, tisztán, őszintén érzett lényeg őrzői, továbbadói. Az örök érvényű értékek felismerői, mai éltetői. Mert ezek vagyunk. E „címeket” nem osztogatják, nem jár érte kitűző. Ez a mi természetes, Isten adta megtiszteltetésünk, de egyben felelősségünk is.
A világ most nem hozzánk hasonló. Az általunk képviselt értékek nem mindenhol, nem mindenkinek azok. A nemzeti, a nemi identitás, a haza, a hit globális szinten áll támadás alatt. Erről nem beszélnék sokat, mindenki tudja, milyen módon. A mi közösségünk, ahol ezek mindennek az alapját képezik, ilyenkor összezár, az utolsó mentsvár lesz a hozzánk hasonló értékek mentén élő embereknek. Látszólag.
A valóság sajnos nem ez. Végignézek tehát magunkon. Elszomorodom, dühös leszek. Előre szólok, érted haragszom, nem ellened! Néha úgy érzem, meg kellene állni, lépni egyet hátrafelé, aztán újrakezdeni valahol. (De hol?)
Legényest táncoló lányok. Ugye tudjuk, hogy innen csak egy lépés a férfi karikázó? Így elképzelve mosolygok is, aztán megriadok, amikor rájövök, ez már csak idő kérdése. Még inkább az arcomra fagy a mosoly, amikor belegondolok, hány cicanacis férfi táncost láttam az utóbbi években. Rövid, szűk naci, világos, tarka zokni. Ugye megvan a kép? Csak őszintén! Legényes lányok, lányos legények. Nem pont ez ellen kellene harcolnunk? Nem az a szép a táncainkban, hogy egyértelműek a szerepek? A férfitáncok azért férfitáncok, mert férfiak táncolják őket. (Tudom, van, ahol hagyományosan néha nők is táncoltak mondjuk verbunkot stb.) Vannak női táncok is. Nőknek. Nekem itt valahogy véget ér a válogatási lehetőség. A páros táncok szépsége, hogy együtt történik, találkozik a két fél, a szerepek továbbra is tiszták: a férfi irányít, a nő követi, és ez nem fölé-alá rendelt viszony, hanem a harmónia, az egység megtestesülése, amely a táncunkat mozgásból tánccá emeli. A tánc pedig nem sport, igaz? Igaz…?
Csapásvilágrekord, kigyúrt, atlétákat megszégyenítő testű, balett-táncosok hajlékonyságát felülmúló „táncművészek”. Emlékezzünk, honnan indultunk! Biztosan helyes, ahova tartunk? Ez a néptánc? Néptánc ez? Halványan már látom magam előtt a képet, amikor az NB I. már „néptáncosbajnokságot” jelent. Tovább meg nem gondolom.
Nem csak táncolunk, zenélünk is. A zenei részéről Salamon Soma kiváló zenészkolléga írt már a népzene ünnepe kapcsán. Nem népzenével ünnepeljük a népzenénket. Jövőre, mondjuk, megünnepelhetnénk a focit kézilabdával. Ott is van labda meg kapu, sőt gólra játsszák. A világzene (népzenei alapú világzene, népdalfeldolgozás, nevezzük, ahogy tetszik) lehet jó, ne essék félreértés. Azért írtam az elején „önéletrajzot”, hogy látszódjék, nem vagyok a stílusok ellensége. De a világzene nem népzene! Mindkettőnek megvan a helye a nap alatt, de kérem, különbséget kell tenni. Azt, hogy egy feldolgozás jó-e, melyik a jó, az idő el fogja dönteni. Igen, léteznek nagyon igényes, jó „újragondolások”. Az időtállóság a minőség bizonyítéka (lehet). Ami aggodalomra ad okot, az az egyensúly felborulása, a felelősség(vállalás) hiánya. Örök érv, hogy a „feldolgozott” népdal olyan közönséghez is eljut, olyat is megszólít, akit a népzene nem, ebben van is igazság. De mi van, ha fordul a kocka? Mi van akkor, ha mondjuk egy táncházban úgy énekelnek egy dalt (olyan ritmizálással, olyan dallammal), ahogy az egy feldolgozásban szerepel? Arról nem szól a fáma, mi van, ha fordítva sül el a puska. Mindenki tegye a szívére a kezét, én látok „visszafelé röpködő golyókat”. Hiszek abban, tapasztalatom is azt mutatja, az autentikusan eljátszott népzene is hatni tud a „laikusra”, az olyanra, aki nem hallgat otthon gyűjtéseket, nem a türei filmre alszik el hetente kétszer. Az energia megvan benne, át tudjuk adni! Tudnunk kell átadni. Egyetérteni nem kell velem, de el kell mondani az igazságot! A feldolgozás nem népzene többé, akkor is, ha az alapja az. Nem baj, ha van átfedés a hallgatóság között, de húzzunk határt a kettő közé! Elég volt a nép- és világzenei színpadokból a fesztiválokon (még rosszabbak a népzenei színpadok, ahol a fellépők kétharmada „feldolgozás-zenekar”), elég a nép-és világzenei zenekarok számára kiírt pályázatokból, mindenből, ami a kettőt párhuzamosan említi. Népzene. Világzene – feldolgozás. Külön. Megférnek egymás mellett, mint a Szászcsávási Zenekar és a Tankcsapda.
A nép-és a világzene hosszú távú szét nem választása, a tánc, a táncoló felek szerepének elhomályosítása, összemosása, felcserélése az évszázados hagyomány felhígulásához, elpuhulásához, jellegének elvesztéséhez vezet. Azt veszítenénk el belőle, amiért megmaradt. Ugye nem ez a cél?
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. április 18-i számában.)
Mondom, a karantén még eltelt valahogy, de mikor beköszöntött a nyár, és az undorító bennüléshez még ragacsos meleg is társult, Kovács Géza depressziós lett. Nem mintha addig nem lett volna az, de most már ő maga is mondogatni kezdte magáról. Elkeseredettebb pillanataiban egyenesen arról beszélt, hogy úgy érzi – ez az utolsó nyara.
Múlt éjjel ismét lecsóval álmodtam. Éreztem a nyelvemen málló petyhüdt paprikát, az orromba kúszó, végtelenül unalmas aromát. A torkom gyűszűnyire szorult. Percek szivárogtak szürkén. Minden irányból fojtogatott a hitchcocki tér. Majd egy pillanat kellett csak, a nyomorult falat hirtelen semmivé foszlott a számban.
Na, most akkor szépen elmesélem, hogyan lettem tanár.
Az úgy volt, hogy gyermekkoromban imádtam horgászni. A fene tudja, miért kellett nekem ilyen úri, mondén hobbi, egész famíliámban egyetlen horgász se volt, becsületes földművesek voltak a rokonaim, akik enyhén szólva naplopásnak tartották a pecázást. Én azonban egyszer valami nagyvilági helyen sétáltam, már nem tudom, hol lehetett; menő tavak, cuccos csónakok, botok fölött görnyedő emberek, berregő orsók, merítőhálók, bennük megcsillanó, fickándozó halak; anyám szidott eleget, hogy ne mind bámészkodjam, de én nem hallgattam szavára, s kész, megfertőztek.
A történelem az emberi egyénieskedésből fakadó katasztrófák sorozata. Ádám és Éva egyéni ötlettől vezérelve léptek a bűn útjára, ezzel pedig az emberi faj az örök jólétből való kitaszítottságra kárhoztatott. Hasonló csapást jelentett az immár közösségi leleményből született Bábel tornya, illetve az építését követő nyelvzavar. (...) A világos törvényszerűséget felismervén, az irodalom, a művészetek és a világ jövőjéről alkotott programunkat pontokba szedve ismertetnénk.
A kockaházak esetében ugyanaz figyelhető meg, mint a paneleknél: a közvélemény szerint rusnyák voltak, de célszerűek, minden igénynek megfelelnek, és mégis továbbállna belőlük az ember. Eddig csak belegondolni volt nyomasztó, hogy ha kinézek az ablakon, sok ugyanolyan házat látok, mint amilyenben én is lakom. Aztán februárban költöznöm kellett a négyméteres belmagasságból a két és feles panelbe. Utóbbi egyébként sokkal komfortosabb, csak más belépni a százéves bejáraton, mint a hetven éve sebtiben felhúzott falanszterbe.
Költő vagy, csupa szeretet: szereted-e a legyeket? – tette föl a költői kérdést Babits Mihály 1932 nyarán az esztergomi Előhegyen. Nem tudom, mennyi légy volt ott akkoriban, de biztos nem annyi, mint most minálunk Zalában. Különben halhatatlan poétánk életigenlően játékos és kedélyesen humanista lírája inkább lett volna légytetemekkel borított bútorok és véres, bunkósbottá gyűrt újságpapírok gyászos csataterének komor balladája.
– Halló! Na végre! Állj sza’ meg, nete (1)! Látlak es! Szerusz komámasszon! Mondom, egyet fel kell híjjalak, ha má megtanultam tapogatni ezt a zokos telefont, s van internet es rajta, hogy még láthatlak es... Mü jól vagyunk, itt erőst nem gyorsult fel a zélet, mint nagyvároson, ahol tü éltek, főleg ilyenkor, mindenki béhúzódik a házba, nezi a sorozatját, vaj veti a telefont. Azétt rossz, hogy elmentetek, milyen jól megvótunk örökké egymásnak – de tü kihasználtatok, hogy kinyílt a világ, s lehet tovább es menni, ezt hozta a forradalom ahajt harminc esztendeje, nyócvankilencbe...
Miről is lehessen ilyenkor olvasni, mint nyirkos, mohás erdőkről, ködbe vesző fenyvesekről, völgyek mélyéből áradó patakzubogásról, jeges szélről, kietlen tájról? A Sinistra körzet épp az a világ, ahová az augusztusi Budapestről kívánkozhatunk. De várjunk csak, tényleg vágyik az ember egy mágikus realista regénybe?
Hunyady Sándor írásai kezdettől a kedvenceim közé tartoznak, vonz az anekdotáktól gazdag múltbéli világ, minden szereplőjével, díszletével és balsorsával együtt. Gyakran fog el az érzés, hogy lemaradtam valamiről, megkésve jöttem a világra ötven évvel ezelőtt. Ma már mindenki ódivatúnak tekinti a hírlapírást. Valamiféle rátarti különcséget sejtenek mögötte.