Béla a telefonját, ha nőhöz ment, rendszerint az autóban hagyta. Minkettőt. Azért volt két száma, mert barátnőit a két telefonhoz csoportosította, olyan szempontrendszer szerint, melyet érzelmi alapon dolgozott ki, és intuitív módon gyakran változtatott. Anit rendszeren kívül helyezte, több szempontból is. Ani tudott a második telefonról, és Anihoz bevitte az egyik telefonját.
Béla praktikus szempontból tekintett az élet érzelmi ügyeire is. A telefonokat azért hagyta az autóban, nehogy egy másik nő hívja, amíg ő az egyikkel időzik, továbbá hogy amíg ő nem figyel, ne ellenőrizze nő a telefonját. Egyik se! Ha párkapcsolati tanácsot adott, akkor is tömören, a praktikus lényegre szorítkozott. Ha például Vivienhez Ábris vissza akart szivárogni, Béla így kommentálta:
– Ez komolytalan, Vivike! Hozza meg a szalmát, amit ígért, aztán menjen a fenébe!
A telefon körül egész rítus alakult ki, amit Béla körültekintően fejlesztett. Kezdetben a farmerja első zsebében hagyta a készüléket, és nem nyúlt hozzá egész látogatás alatt. Később áttette a farzsebébe, és fészkelődött, jelezve, hogy kényelmetlen így az ülés. Ezzel indokolttá vált, hogy kitegye a mobilt az asztalra. A szélére tette, mert tudta, hogy Ani nem szereti a telefont az asztalon, mert „baktériumos”, ahogy Ani mondta. Néhány alkalom elteltével Béla rögtön, ahogy belépett, kitette a telefont a zsebéből. Az előszobaszekrény tetejére.
Ani szerette, ha plafonig érnek a szekrények, de még nem csináltatta meg az előszobát, mindig másra kellett a pénz. Így az előszobában valójában egy régi parasztszekrény állt, hatalmas, súlyos darab. Valaha jól mutathatott egy módos gazda nagyobbacska szobájában, Ani kis házának apró előterében azonban akadályozta a szellős belépést és a manővermentes haladást. Viszont ez legalább volt, és rengeteg holmit elnyelt, többek között Ani huszonhárom pár cipőjét, mindet dobozával együtt, néhány papucsot, húsz kiló kutyatápot, három flakon motorolajat, sajnos mindet megbontották, egy közepes fűrészt, kötözőmadzagot és rafiát, ami sajnos összegubancolódott, egy kalapácsot, ami olyan könnyű volt, hogy semmirevalónak tűnt, csavarhúzót cserélhető fejekkel, két doboz maradék beltéri lazúrt, hét hosszabbítót, és egy húsz méter hosszú internetkábelt, ha esetleg nem lenne wifi, de betárcsázós net igen. Továbbá két régi télikabátot, egyiket Ani téli munkákhoz használta, másikat szilveszteri grillezéshez, valamint két esőkabátot. Egyik ép volt, de rövid, a másik hosszú, de lyukas.
Évente egyszer Ani rendet tett a szekrényben, mert nem szerette, ha nem lehet az ajtaját becsukni, vagy, ha sürgősen kéne valami, de nem találja. Például ha gyorsan akar impregnálni, de a káoszból nem jön elő az impregnálóspré. Ugyanis a cipőápoló kellékek is a szekrényben kaptak helyet. Vagy ha áramszünet van, és gyorsan kellene a zseblámpa, de nem találja a sötétben. A zseblámpa helye is a szekrény egy kézre eső polcán volt.
Rendrakáskor olyan holmik is előjöttek, melyeket Ani egész évben eltűntnek hitt. Gyomlálókesztyű több pár, mert Ani mindig újat vett, ahogy észrevette, hogy az előző eltűnt. Megbontatlan macskaeledelek, tartalék damil damilos halálhoz, és védőszemüveg, ha az ember lánya arra vetemedne, hogy damilos halállal kaszálja az árokpartot.
Hiába törekedett Ani arra, hogy rendet tartson a nagy szekrényben, a holmi időnként túlcsordult és ellepte a szekrény tetejét. Vetőmagos doboz, amiben a maradék magok foglaltak helyet. A vetőmagos doboz mellett olyan magok, melyeket Ani épp elvetett, és maradt belőlük, de még nem kerültek be a maradék magok ládájába. Vagy olyan magok, melyeket Ani vetéshez készített elő. Vagy olyanok, melyeket maga gyűjtött, és még nem száradtak ki teljesen. Állatgyógyszerek, például macskaszemkenőcs, kutyafülcsepp, kutya-szájfertőtlenítő paszta. A legfeltűnőbb helyen a slusszkulcs, hogy mindig meglegyen itt, hacsak nincs az aktuális kabát zsebében vagy valamelyik táskában.
Ani nem szerette, ha a szekrény teteje káosszá változik. Egyrészt azért, mert így üres teret vesztett, amelyből olyan kevés volt a házban. Másrészt mert így nem tudta letörölni a szekrény tetejéről a port. Erre Ani nagy hangsúlyt fektetett, mióta Béla ide tette ki a telefonját. Afféle kalappróbának tartotta. A huszonegyedik században, gondolta Ani, a férfiak már nem azzal ellenőrzik, tiszta-e a szekrény teteje, elég rendes-e a lány, hogy a kalapjukat teszik a szekrényre, hanem azzal, hogy a telefonjukat.
„A diktatúra azzal is gyilkol, hogy belélegzed, hogy élsz” – fogalmazta meg plasztikusan e létállapotot Orbán Ottó költő A létező szocializmusról című versében. Vajon mit gondolt a fizikaversenyre tartó kamasz fiú, miért megy velük a tartótiszt? Tudta-e felhőtlen örömmel olvasni a Ketten az úton című könyvet az ügynök?
A kortárs orosz irodalom jelese, Ljudmila Ulickaja írja: „Erős kötődésem a tárgyakhoz – életükhöz, lokális vonatkozásukhoz, születésükhöz és halálukhoz – ahhoz vezetett, hogy egy régi cipősdobozba bepakoltam mindent, amitől nehéz volt megválnom…” Az idézetben kimondatlanul is benne van, hogy a más szemében csak kacatnak minősülő tárgyak azért fontosak, mert emlékeztetnek hajdanvoltakra, élethelyzetekre.
Jaj, már megint ez a buta test! Ez az átmenetiségével kérkedő porhüvely, kocsonyásodó tetemtemető, izgő-mozgó trágyatár, komposztra való kukacfészek, ösztöntől és vágytól mart, szélcsöndben is lobogó fátyol! Ez az önmagát kétségbeesve fölemésztő és reprodukáló, önző, görcsös sárruha! Gerincvelő létpöcegödre! Homokba írt homok, romba dőlő rom, petéjét és magvát konokul szertehintő, vérkönyvektől roskadozó, csillagtalan csontpolc!
– Pályaőr ám az ángyuk térde! – szokott háborogni az öreg, ha az újságban véletlenül a szakmáját emlegetik. – Miket össze nem firkálnak ezek! Bakter annak a becsületes neve! De ebben a mai világban akkora a flanc, hogy borzasztó! Itt van mindjárt a feleségem, aki takarítónő az iskolában. Én legalábbis így gondoltam buta fejjel. De nem! Kisült, hogy ő a technikai személyzet. Az árgyélusát az ilyen körmönfont szószaporításnak!
Tudod-e, hogy sokáig azt hitték, minden árnyék fekete? Nézd csak meg a régi nagy mesterek képeit. A szín, melyre árnyék vetül, pillanatok alatt homályos szürkévé fakul, majd elnyeli a mindent elborító sötétség, mely néha nem is csak a fény hiányának tűnik, de kézzelfogható, tömör, már-már eleven dolognak.
Érdekes megfigyelni, hogy az elkezdett erkélyt viszont sosem fejezik be. Ez alighanem az asszonyok romboló hatása miatt van így, mert minap a következőket hallottam a Dedemanban egy házaspártól:
– Vagy én, vagy a ház! Meguntam, hogy csak a házzal foglalkozol! Erkély sem kell már, mert úgysem olyan lesz, amilyent szeretnék! Dézsát akarok! Egy naaaagy fürdődézsát!