Egy héten keresztül terveztük a fiúkkal a temetésemet, ugyanis elvesztettem egy fogadást, a tét pedig az volt, hogy a vesztesnek meg kell halnia.
Elérkezett hát a nagy nap, amikor el kellett távoznom az élők sorából.
Jocóval és Tibivel tíz órát beszéltünk meg, hogy ne kelljen túl korán kelnem, elvégre nem lehetek nyúzott a saját temetésemen. Annál a parcellánál lesz a találkozó, melyet már napokkal korábban kinéztem magamnak. A közelében volt egy nagyobbacska tó, és két tölgyfa között helyezkedett el, melyek nyáron kiváló árnyékot adnak majd. Indulás előtt készítettem egy szendvicset, mert egyrészt szeretem, másrészt ki tudja, milyen hosszú az út a másvilágra. Szépen kivajaztam a zsemlét, tettem bele sonkát, sajtot és paprikát is, hogy legyen, ami roppanjon. Szalvétába csomagoltam, és elindultam a kertek alján a temetőbe. (Szerencse, hogy ilyen közel van a házunkhoz, mert a fájós lábú anyám legalább gyakran meg tud majd látogatni.)
Messziről láttam már, hogy Jocóék ott várnak a parcellánál – épp, ahogy ígérték.
– Szevasz, Gyuri! Felkészültél? – veregette meg a vállamat Tibi.
A koporsómat sem felejtették el: saját kezűleg készítették – igaz, ez meg is látszott rajta. Elégedetlen voltam a munkájukkal, elvégre nem mindegy, az ember miben húz le egy örökkévalóságot.
– Te Tibi, nem lett ez egy kicsit csálé? Igazán nem akarom lehúzni, de mintha túl vastagra sikerültek volna az oldalai… és hát nem lesz lent térerő, baszki! Hogy ér el anyám telefonon, ha valami baja van? Legalább vágtatok volna bele ablakot vagy valami helyes kis szellőzőt…
– Ez egy szabványos darab, hallod… nem fikázni kell, hanem belefeküdni. Mászhatsz is bele… – mutatott a koporsóra Jocó.
Én viszont kicsit szédülni kezdtem: a gödör hirtelen nagyon mélynek tűnt. Minek ásták ilyen mélyre? Azt hiszik, megszököm, vagy mi?
– Jó, mindjárt, csak kicsit gyakorolnom kell ezt a belefekvéses dolgot. – Azzal lefeküdtem a földre, de a talaj hideg volt, gyorsan fel is pattantam hát – megijedtem, hogy beteg leszek. Leültem a koporsó szélére, egyik lábammal a gödör fölött köröztem.
– Mit félsz? Már félig benne is vagy! – nevetett Tibi. – Ez az! De legalább addig vedd ki a lábad, amíg normálisan el nem egyengetem a földet! Nem akarom, hogy billegjen vagy ilyesmi.
A pánik mostanra kezdett eluralkodni rajtam; még nem voltam ilyen helyzetben… jobb esetben az ember csak egyszer csinálja végig a saját temetését.
– Fiúk, nem lehetne pár nappal arrébb tolni ezt az egészet?
– Már hogy lehetne?! Meghirdettük Facebookon az eseményt! Vagy harmincan jelezték, hogy itt lesznek… tíz ember lehet, hogy el is jön.
– Micsoda?! Tudjátok jól, hogy tömegiszonyom van, erre idehívtok egy csomó embert…
– Nincs duma! Szállj le onnan, hogy körbe tudjuk tekerni, aztán együtt leeresztjük a gödörbe.
Felálltam a koporsó széléről, a fiúk pedig körbetekerték kötelekkel.
– Tibi, miénk a hátulja, Gyurié az eleje.
– Én mér’ emelném?! Nem az én dolgom! Nem láttam még halottat, akit utasítgattak volna a saját temetésén… – Kettőt hátrébb léptem, mire Jocó csak ennyit mondott:
– Fú, de idegesítő vagy te! Nem is baj, hogy…. Na mindegy.
Felkapták a koporsómat, majd a gödör fölé emelték, és elkezdték szépen leereszteni. Pár centi után azonban kiderült, hogy a sírverem túl kicsi. Jocó és Tibi – sűrű szitkozódások közepette – lemásztak a gödörbe, és mélyíteni kezdték.
*
Elővettem a zsebemből a szendvicsemet, mert a nagy munkában megéheztem, és leültem a frissen betemetett sírra.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. március 28-i számában.)
a sárkány lejjebb ereszkedett. eleséget keresett. a felhő mindenhová követte, hiszen napközben azon szokott aludni. még talált egy félig sült combot, bár nyerset szeretett volna enni. nem talált sehol eleveneket, ez volt az egyetlen maradvány,
a falon megpillantott egy árnyékot, de nem tudta lefejteni.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.