Nálam a nyár eddig egyenlő volt a nyaralással. Kikapcsolódás, elhúzni otthonról, ahol az évből legalább háromszáz napot töltök. Azonban, ha így folytatódik a jelenlegi helyzet, akkor még a Járda-szigeteket is csak az ablakból nézegethetem. De minél többet agyalok ezen, annál inkább tetszik a gondolat, hogy otthon, bezárva töltöm a nyarat.
Legalább nem kell lefogynom, hiszen a lakásban úgysem hordok bikinit. Eddig utáltam a sarokkádamat, de most, hogy wellnessközponttá alakítom a lakást, kezdem megszeretni. A saját kádamban legalább a cápaveszély nem fenyeget, a sós víz meg két nap után amúgy is szétmarja a szám. Homok sem megy a seggembe, mert csempe borítja az anyaföldet. Nem szól rám senki, ha nem zuhanyoztam le pancsolás előtt vagy hogy vegyek fel papucsot. Sőt, az úszómester vagy bárki más sem üvölt rám, ha a kádamban borozom és pizzát eszem. (Engem nem zavar egy kis kukorica a fürdővizemben.) A mellettem úszó bőrkeményedéstől nem ráz ki a hideg, mert biztos vagyok benne, hogy az enyém. Nem rúgják le a vesémet a víz alatt és nem kell paráznom a csapnivaló úszótudásom miatt, hisz a saját kádamban való megfulladáshoz már tehetség kéne. Végre nem leszek idegbeteg, amiért tört angolsággal kell elmagyaráznom a lengyel bálnáknak, hogy egy napágyon is elfér a combjuk. Nem kell órákig köröznöm, hogy hova tudnám letenni a törölközőmet és a táskámat, hisz csak én leszek egyedül – ez az én privát strandom. Nem kell a törölközőmmel letakarnom a táskámat, még csak azt a neonszínű, nyakba akasztható szart sem kell kötőfékként magammal hurcolásznom, ugyanis nem rabol ki senki. Egy anyuka sem hagyja bűzölögni – minimum fél napig! – a nyugágyam mellett a gyereke használt pelenkáját. Egy hülye sem ugrik a nyakamba, mert nincs csúszda a fürdőszobámban. Nincs gumimatrac, gumilabda, se kis sátor, se nagy sátor, és nem esem át senkinek a félig kipakolt házán. Nem üvöltözi senki tízpercenként a fülembe, hogy Pistike, hol vagy. Mert nincs Pistike, sem pedig más. A söröző papák nem stírölnek szájukat nyalogatva és pocakjukat simogatva, miközben a lépcsőn napozó nénikék között bukdácsolok. Az ötven fokban való sorban állás a büfé előtt már a múlté, mert a saját hűtőmhöz akkor férek hozzá, amikor csak akarok – ráadásul senki nem néz hülyének, ha a lekváros palacsintámra reszelek egy kis sajtot. A hangyák nem pofátlankodnak bele a kajámba, egy darázs sem landol a képemben. Teljes nyugalommal napozhatok – szőrös bikinivonallal – a saját erkélyemen, ahol egy nyugdíjas se tart majd hangos felolvasást a magazinjaiból, mert baromira nem érdekel, hogy Ékkő Réka magassarkút hord-e szülés után.
Az éjszaka közepén nem fog felébreszteni ordibáló gyerek, buliból szabadult fiatalok, esetleg nászutasok, ahogy ez egy hotel vagy panzió papírfalai között megeshetne. Az is kimarad, hogy végighallgatom, amint a részeg párok agresszívra isszák magukat, és sűrű anyázások közepette trappolják végig a hotelszobát. Ismerem a szomszédjaimat. Nincs gyerek, nagyothalló öregasszony vagy olyanok, akik úgy élik meg a szexuális aktusaikat, mint akiket vernek. Nem kell barátkoznom az új szagokkal, anyagokkal vagy papucsban tusolnom, mert attól félek, hogy valamilyen kimondhatatlan nevű bőrbetegséget szedek össze. Az otthoni csap alá befér legalább egy félliteres palack, míg a szállásokon biztos, hogy nem. Ha a szomjhalál kerülget, le kell menni vízért a recepcióra, ahol biztos valaki épp arról panaszkodik, hogy a vécépapír nem jó helyre lett téve vagy dörzsöl. Megszoktam a lakásom kialakítását, így a sötétben nem a sípcsontom és a kislábujjam fedezi fel a bútorokat, ahogy egy idegen helyen. Szükségtelen letenni a párnára a saját törölközőmet, mert nem bízom abban, hogy a személyzet rendszeresen ágyneműt cserélne. Nincsenek pókok. Nem szidok semmilyen istent vagy bárki anyját, mert a free wifi pont az én emeletemen szarakodik. Nyugodt körülmények között tudok olvasni, ráadásul bármit. Egy nyaralásra hiába vinnék magammal könyvet, a hotelszoba lámpája biztos, hogy merülő stroboszkópként működik vagy egy vadászlámpa fényével vetekszik. És amúgy is mindig az a könyv tűnik sokkal érdekesebbnek, amelyet otthon hagytam. Nem kopogtat át hajnalban a szomszéd szobából az idős pár, hogy hogy kell a tévét bekapcsolni, aztán kopogtat át megint, hogy nem tudják kikapcsolni. Ha pedig az ember a párjával akarna összebújni, biztos, hogy a franciaágy két összetolt egyszemélyes, így lehet kő-papír-ollót játszani, ki fog előbb becsúszni a matracok közti félméteres hézagba. Nem jön elő belőlem a gyilkos hajlam, amiért valamelyik sznob percenként átpillant az asztalomra, hogy mennyit zabálok a svédasztalos reggeliből. Hangosan szürcsölhetem a kávét.
És biztos, hogy egyszer sem hangzik majd el a számból az őrjítő mondat: Basszus, otthon hagytam… Mert otthon vagyok. Bármi kell, van.
Én hülye. Tulajdonképpen tettem volna egy szívességet az idegrendszeremnek, ha korábban jövök rá, mennyivel jobb itthon nyaralni. Olcsóbb, pihentetőbb, ha pedig megunom, bármelyik percben véget vethetek a nyaralásnak, és már otthon is vagyok.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.