A. Tóth Sándor: Strandon (akvarell, papír, 43 × 29 cm)
Nálam a nyár eddig egyenlő volt a nyaralással. Kikapcsolódás, elhúzni otthonról, ahol az évből legalább háromszáz napot töltök. Azonban, ha így folytatódik a jelenlegi helyzet, akkor még a Járda-szigeteket is csak az ablakból nézegethetem. De minél többet agyalok ezen, annál inkább tetszik a gondolat, hogy otthon, bezárva töltöm a nyarat.
Legalább nem kell lefogynom, hiszen a lakásban úgysem hordok bikinit. Eddig utáltam a sarokkádamat, de most, hogy wellnessközponttá alakítom a lakást, kezdem megszeretni. A saját kádamban legalább a cápaveszély nem fenyeget, a sós víz meg két nap után amúgy is szétmarja a szám. Homok sem megy a seggembe, mert csempe borítja az anyaföldet. Nem szól rám senki, ha nem zuhanyoztam le pancsolás előtt vagy hogy vegyek fel papucsot. Sőt, az úszómester vagy bárki más sem üvölt rám, ha a kádamban borozom és pizzát eszem. (Engem nem zavar egy kis kukorica a fürdővizemben.) A mellettem úszó bőrkeményedéstől nem ráz ki a hideg, mert biztos vagyok benne, hogy az enyém. Nem rúgják le a vesémet a víz alatt és nem kell paráznom a csapnivaló úszótudásom miatt, hisz a saját kádamban való megfulladáshoz már tehetség kéne. Végre nem leszek idegbeteg, amiért tört angolsággal kell elmagyaráznom a lengyel bálnáknak, hogy egy napágyon is elfér a combjuk. Nem kell órákig köröznöm, hogy hova tudnám letenni a törölközőmet és a táskámat, hisz csak én leszek egyedül – ez az én privát strandom. Nem kell a törölközőmmel letakarnom a táskámat, még csak azt a neonszínű, nyakba akasztható szart sem kell kötőfékként magammal hurcolásznom, ugyanis nem rabol ki senki. Egy anyuka sem hagyja bűzölögni – minimum fél napig! – a nyugágyam mellett a gyereke használt pelenkáját. Egy hülye sem ugrik a nyakamba, mert nincs csúszda a fürdőszobámban. Nincs gumimatrac, gumilabda, se kis sátor, se nagy sátor, és nem esem át senkinek a félig kipakolt házán. Nem üvöltözi senki tízpercenként a fülembe, hogy Pistike, hol vagy. Mert nincs Pistike, sem pedig más. A söröző papák nem stírölnek szájukat nyalogatva és pocakjukat simogatva, miközben a lépcsőn napozó nénikék között bukdácsolok. Az ötven fokban való sorban állás a büfé előtt már a múlté, mert a saját hűtőmhöz akkor férek hozzá, amikor csak akarok – ráadásul senki nem néz hülyének, ha a lekváros palacsintámra reszelek egy kis sajtot. A hangyák nem pofátlankodnak bele a kajámba, egy darázs sem landol a képemben. Teljes nyugalommal napozhatok – szőrös bikinivonallal – a saját erkélyemen, ahol egy nyugdíjas se tart majd hangos felolvasást a magazinjaiból, mert baromira nem érdekel, hogy Ékkő Réka magassarkút hord-e szülés után.
Az éjszaka közepén nem fog felébreszteni ordibáló gyerek, buliból szabadult fiatalok, esetleg nászutasok, ahogy ez egy hotel vagy panzió papírfalai között megeshetne. Az is kimarad, hogy végighallgatom, amint a részeg párok agresszívra isszák magukat, és sűrű anyázások közepette trappolják végig a hotelszobát. Ismerem a szomszédjaimat. Nincs gyerek, nagyothalló öregasszony vagy olyanok, akik úgy élik meg a szexuális aktusaikat, mint akiket vernek. Nem kell barátkoznom az új szagokkal, anyagokkal vagy papucsban tusolnom, mert attól félek, hogy valamilyen kimondhatatlan nevű bőrbetegséget szedek össze. Az otthoni csap alá befér legalább egy félliteres palack, míg a szállásokon biztos, hogy nem. Ha a szomjhalál kerülget, le kell menni vízért a recepcióra, ahol biztos valaki épp arról panaszkodik, hogy a vécépapír nem jó helyre lett téve vagy dörzsöl. Megszoktam a lakásom kialakítását, így a sötétben nem a sípcsontom és a kislábujjam fedezi fel a bútorokat, ahogy egy idegen helyen. Szükségtelen letenni a párnára a saját törölközőmet, mert nem bízom abban, hogy a személyzet rendszeresen ágyneműt cserélne. Nincsenek pókok. Nem szidok semmilyen istent vagy bárki anyját, mert a free wifi pont az én emeletemen szarakodik. Nyugodt körülmények között tudok olvasni, ráadásul bármit. Egy nyaralásra hiába vinnék magammal könyvet, a hotelszoba lámpája biztos, hogy merülő stroboszkópként működik vagy egy vadászlámpa fényével vetekszik. És amúgy is mindig az a könyv tűnik sokkal érdekesebbnek, amelyet otthon hagytam. Nem kopogtat át hajnalban a szomszéd szobából az idős pár, hogy hogy kell a tévét bekapcsolni, aztán kopogtat át megint, hogy nem tudják kikapcsolni. Ha pedig az ember a párjával akarna összebújni, biztos, hogy a franciaágy két összetolt egyszemélyes, így lehet kő-papír-ollót játszani, ki fog előbb becsúszni a matracok közti félméteres hézagba. Nem jön elő belőlem a gyilkos hajlam, amiért valamelyik sznob percenként átpillant az asztalomra, hogy mennyit zabálok a svédasztalos reggeliből. Hangosan szürcsölhetem a kávét.
És biztos, hogy egyszer sem hangzik majd el a számból az őrjítő mondat: Basszus, otthon hagytam… Mert otthon vagyok. Bármi kell, van.
Én hülye. Tulajdonképpen tettem volna egy szívességet az idegrendszeremnek, ha korábban jövök rá, mennyivel jobb itthon nyaralni. Olcsóbb, pihentetőbb, ha pedig megunom, bármelyik percben véget vethetek a nyaralásnak, és már otthon is vagyok.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. április 25-i számában.)
