Szegény Balláné Terike néni már két egész esztendeje fekszik némán és tehetetlenül a tollas párnák között. Ha szólna – márpedig igen gyakran szólna –, száját csak erőltetett nyögés hagyja el. Szánja is mindenki a faluban. Ha Rozikával, a menyével találkoznak, mély, bánatos ráncokat vetnek a homlokukra, úgy kérdezik: „Hát anyuka hogy van?” Rozika pedig hasonló gondterheltséggel feleli: „Nem túl jól, nem túl jól.”
A szélütés után még lett volna rá mód, hogy az orvosok felélesszék lanyha lábszáraiban az életet és visszaadják szájába a csacsogást, ami azelőtt olyan könnyed folyékonysággal ment neki. Terike néni azonban amilyen kotnyeles volt annak idején, olyan makacs is. Mit neki az orvosok szemfényvesztései! Megvannak a saját bevált fortélyai. Ébredés után lenyel két szemet az életerő-tablettáiból, majd felszürcsöl egy csésze forró kamillateát. Amikor elfogy, ajkai közé veszi a filtert, és kiszív belőle minden hátramaradt gyógyító cseppet. Eztán gyakorta újra elnyomja az álom, és van, hogy csak Rozika csivitelő hangjára riad fel, amint az ebédet hozza neki.
Csak lenne hatása valóban a kezelésnek, és nem csak a heti horoszkóp meg a telejósda bizonygatná Terike néninek, hogy a gyógyulás széles útján halad. Az egyetlen fia, az a jólelkű Balla Gyurka is mennyi áldozatot hozott már érte ebben a két küzdelmes évben! Otthagyta szeretett munkáját, hogy méltányosabb bevétel után nézzen. Nem integet már reggelente a kukásautó hátuljáról az iskolába igyekvő gyerekeknek. Hollandiába került, s ott aztán akkora lakóparkokat épít, hogy kétszer elférne benne az egész falu.
Rozika ez idő alatt itthon sürög-forog. Nagy a keresettsége ilyenkor nyáron a fodrászatnak. Van, hogy ketten, hárman is ülnek odabent egyszerre. Amíg az egyikük haján a festék szárad, addig Rozika a másikét nyírja. Ide perdül, oda szalad kecsesen zömök lábaival, műkörmével beletúr a vendégek hajába, közben pedig fáradhatatlanul ontja magából a szót. Kocsisné nem is állhatja meg gyanakvás nélkül ezt a kicsattanó jókedvet.
– Hát az uraddal mi van, Rozika? – kérdi kikémlelve a búra alól.
– Jól megy neki, amennyire hallom. Telefonon szoktunk beszélni hétvégenként. A múltkor meg felhívott videóval, hát azt látni kellett volna, hogy én azzal mit szenvedtem! Nem való nekem ez, öreg vagyok én már hozzá.
– Dehogy vagy te öreg!
– Hát… Úgyhogy mondta, hogy rám néz, nem-e valami rosszat csinálok itt magamban.
– Csak nem!
– Viccelt, persze. De hát mondtam neki, hogy szegény anyuka hamarabb szólal meg, mint hogy énnekem akár csak eszembe is jusson félrelépni.
Kocsisné arcvonásai erre ellágyulnak.
– Jaj, a szegény anyuka! Hát hogy van?
– Nem túl jól, nem túl jól – sóhajt Rozika. – Bármit mond neki az ember, csak nyögni tud rá. Szoktam kérdezni tőle, hogy „Tetszik kérni még a levesből?”, ő meg válaszol, de csak akkor tudom meg, hogy mit, mikor már a levest odavittem, s hogy kiborítja-e vagy nem. Mert haragszik, ha rájön, hogy nem értem. De honnan is érteném!
Varga Pista erre erőteljesen köhint egyet a sarokban. Mindeddig ott ült ugyanis a váróteremként szolgáló három műanyag szék egyikén. Onnét leste a fodrásznő köténnyel övezett, ingó derekát, párducmintás felsőjének mély dekoltázsát és a keskeny kis papucsba szuszakolt, puffadt lábakat. Balláné Rozika őt hagyta utoljára.
– Mindjárt rád kerül a sor, Pista, de csak ne krákogj itt nekem, amikor alighogy kitetted a lábadat az ajtómon.
Varga Pista a forrósággal magyarázta hetenkénti látogatását a fodrászatban – munka közben bizony elviselhetetlenül fűtik a tarkójára lógó tincsek. Rozika éppen hogy csak lenyesi őket, de olyan finom hozzáértéssel, hogy abba beletelik egy óra is. Megmossa, kifésüli, a szálakat egymáshoz méregeti, csak akkor áll neki az ollóval igazgatni.
Hát így tett ezen az estén is. Hazament mostanra a többi vendég, így aztán mindösszesen ketten maradtak a fodrászatban.
– Jól tetted, Rozikám, hogy utolsónak hagytál – szól Varga Pista elégedetten.
– Ahol hely volt, oda tettelek – feleli Rozika szigorúan, s éppen hogy csak egy pillantást vet a tükörre, ahonnan Pista szeme mosolyog rá csillogón.
– Hát nem kegyelmezel vágytól zúgó fejemnek? Ha csak a kezedet még egyszer foghatnám!
– Fogtad te azt eleget, mikor annak volt az ideje.
– És most már nincsen neki ideje?
Rozika sértődötten hagyja félbe a munkát.
– Hogy képzeled, hogy ilyeneket kérdezel? Egy férjes asszonytól! Vigyázz, mert majd még elküldelek így félig nyírt fejjel!
Erre aztán Pista is feláll a székből.
– Küldj is el inkább, ha csak játszadozol velem. Tudom én jól, hogy csak a szád jár folyton, és nekem nem kell már ez a kacérkodás. Mondd, hogy menjek el, s akkor többet a közelben se látsz.
Balláné Rozika már éppen venné a levegőt, hogy visszavágjon. Azonban akkor hirtelenjében kialszik a lámpa a szobában, és sötétség borul rájuk.
– Áramszünet – sikkant Rozika kétségbeesetten. – Pista, nézd meg a kapcsolókat!
Pista kitapogatja az asztalon hagyott telefonját, annak a fényével világít előre. Rozika szorosan mögötte halad. Behúzza maguk mögött a fodrászat ajtaját, ahogy a lakásba érnek. Ott Pista székre áll, megvizsgálja a kapcsolókat, és azt a megállapítást teszi, hogy a hiba valahol máshol keresendő, ez a valahol pedig bizony kívül esik az ő hatáskörükön.
– De hát odakint égnek az utcalámpák – mutat Rozika az ablakra, de Pista csak a fejét ingatja.
– Az már egy másik körzet lehet – mondja, és a biztonság kedvéért mindent lekapcsol, mielőtt a földre visszamászna. – No de akkor én megyek is.
– Még mit nem! Hát itt hagynál egyedül a sötétben?
– Nézzenek oda! – vigyorodik el Pista jókedvűen. – Egy perce még kikergettél volna.
– Hagyd már ezt, csak te veszel mindent olyan komolyan. Majd ha visszajön a fény, levágom rendesen a hajadat is.
– Dehogy veszem én komolyan, Rozika. Tudom, hogy csak beszélsz mindig, s hogy fele se igaz annak, amit mondasz.
Alig egy órára rá egy emelettel feljebb Terike néni felriad kótyagos álmából, és sebtiben a távirányító után nyúl. Sorra nyomkodja rajta a gombokat remegő kezével, de egyszerűen egyik sem akaródzik előhozni a péntek esti horoszkóp-előrejelzést. Terike néni hirtelen kétségbeesésében azt sem tudja, hová került. Ez már a túlvilág lehet? Mintha bal oldalról a mennyei fényt látná közeledni. Ismerősen fehérlik a szemében. Minél tovább nézi, annál vakítóbb, míg végre, mikor leveszi róla a tekintetét, bárhová néz, ott dereng előtte. Ismét próbálkozik, de a képernyő továbbra is néma. Haragosan a fényfolt irányába hajítja a távirányítót, hogy csak úgy csattan az ablaküvegen.
A zaj hallatán Kocsisné fülelve szalad ki a verandára. Fülledt melegség lepi el az arcát. Az utcalámpa körül éjjeli bogarak köröznek. Halk zúgásuk fátyla mögött összefolyó, de erőteljes hang hallatszik. Amint Kocsisné mind figyelmesebben hallgatózik, szemöldöke lassan megemelkedik homlokán, és egyszerre csak ámulattal virul ki az arca. Balláék ablakból artikulálatlan, de annál élénkebb s folyékonyabb szitkozódás hangzik.
