Szombati Gréta: Könyvbemutató

2023. január 28., 09:22
Vetró András: A nagy mutatvány II.

– A családot meghívtad?

– Jönnek, ha időben szabadulnak.

– Ó, megvárjuk őket!

A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.

– Ide majd kiteszünk egy táblát, hogy tudják, merre kell menni – mutatott a szerkesztő egy elágazásra. – De még várunk vele, nehogy valakit összezavarjon. Kezdés előtt negyed órával bőven elég lesz.

Amikor a kitaposott ösvény hirtelen emelkedni kezdett, a költőnek meg kellett támaszkodnia a földben. Valami ragacsosba tenyerelt, így a másik kezét, benne a kötetével ezek után önkéntelenül is a magasba emelte, és nagyon figyelt, nehogy elcsússzon egy üres üvegen vagy rongydarabon. A szerkesztő meghatottan nézte. Az első kötethez mindenki így ragaszkodik.

A domb tetejére érve megálltak, hogy kifújják magukat. A nap itt még erősebben tűzött, elnyomta azt a kevés levegőt is, amit a bűz szabadon hagyott. A költő próbálta visszatartani hangos lihegését, nehogy a szerkesztő esetleg hálátlannak gondolja.

A magasból az egész telepet belátták. Végtelen szemétkupacok között bogárként csúszkáltak a nagy, sárga markolók. Bele-beletúrtak a dombokba, kiemelve néhány kiló felismerhetetlenségig foszlott lomot, majd komótosan elfordították nagy testüket, és egy másik kupacra borították őket.

– Nem az Írók Boltja, de most megteszi – nevetett a szerkesztő, és megveregette a költő hátát.

Néhány méterrel odébb már vigyázzban állt az a tizenöt darab párnázott szék, amelyet kifejezetten erre az alkalomra szállítottak át a kiadó raktárából a helyszínre. Lábukat mélyen elnyelte a szemét. Közülük kettőt természetesen a többivel szembefordítva helyeztek el. A szerkesztő leült az egyikre, és a papírjait kezdte lapozgatni. A költő feszengve járkált fel-alá. Egy sörös dobozt rugdosott, de minél messzebb gurította, annál nehezebben találta meg, és egy idő után már abban sem volt biztos, hogy végig ugyanazzal az egy sörös dobozzal volt dolga. Attól tartott, hogy valójában mindegyik, amibe belerúgott, eltűnt valahová, elnyelte őket a föld, és ami a legrosszabb, hogy mégsem fogytak el sosem. Végül inkább lelökte a dombról, és nem várta meg, hogy földet ér-e.

Hat óra tájékán a nap végre lefelé kezdett mászni az égen, és a fényét hamarosan teljesen eltakarták a szemétdombok. Szállingóztak az érdeklődők, rokonok, barátok, és végül alig maradt üres ülőhely. A szerkesztő nyájasan köszöntötte a közönséget, bemutatta a mellette szerényen merengő ifjú költőt, dicsérte formabontó művészetét és sorban feltette neki az előre megbeszélt kérdéseket.

– Mi volt az a – illetve volt-e a te életedben olyan pont, amikor eldöntötted, hogy mindenképpen verseket szeretnél írni?

A költő az előre kigondolt válaszaival felelt, közben erőteljesen gesztikulált. A családtagjai biztatóan bólogattak a sorok között. Ettől egy kicsit megnyugodott, örült, hogy nem jöttek többen, akkor talán meg sem tudna szólalni. Néhány kérdés után aztán elérkeztek az első felolvasásra szánt vershez.

– Megmutatnád nekünk azt a verset, ami a leginkább kifejezi azt, hogy… azt, hogy mi is ez a kötet, és hogy milyen is a te jelenlegi költészeted?

A költő lehajolt, hogy a széke mellé félrerakott kötetét felvegye. De ahogy próbálta kitapogatni, sehol sem találta.

– Pedig ide tettem – motyogta zavartan, és leguggolt, hogy megkeresse.

A szerkesztő tréfásan fordult a közönség felé.

– Kis technikai malőr – szabadkozott, a költő családja pedig megértően viszonozta nevetését.

A költő ekkor már a földön térdelt, és kétségbeesetten turkálta a szemetet. Érezte az ereiben végigszaladó szégyen hidegét, és az eddig langyosan szivárgó verejtéke most fagyosan csordogált a homlokán.

– Csak egy pillanat – mondogatta időről időre.

A pillanatok azonban gyorsan peregtek, és nemsokára sűrű félhomály borította be a szeméttelepet. A szerkesztő előzékenyen elővette a telefonját, és annak lámpájával világított a költőnek, aki ekkorra már könyékig elmerült a sok koszos lom között. A közönség egy része sürgős teendőkre hivatkozva elsietett. Akik maradtak, a költő köré gyűltek, és vigasztalni próbálták. Egyre sötétebb és sötétebb lett, míg már csak a szerkesztő telefonjának fényköre látszott, benne a végtelen mennyiségű szeméttel.

Legfrissebb hírek
2024. február 21., 09:14
2024. február 20., 12:58
2024. február 20., 12:56
2024. február 20., 10:27
Legnézettebb