– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
– Ide majd kiteszünk egy táblát, hogy tudják, merre kell menni – mutatott a szerkesztő egy elágazásra. – De még várunk vele, nehogy valakit összezavarjon. Kezdés előtt negyed órával bőven elég lesz.
Amikor a kitaposott ösvény hirtelen emelkedni kezdett, a költőnek meg kellett támaszkodnia a földben. Valami ragacsosba tenyerelt, így a másik kezét, benne a kötetével ezek után önkéntelenül is a magasba emelte, és nagyon figyelt, nehogy elcsússzon egy üres üvegen vagy rongydarabon. A szerkesztő meghatottan nézte. Az első kötethez mindenki így ragaszkodik.
A domb tetejére érve megálltak, hogy kifújják magukat. A nap itt még erősebben tűzött, elnyomta azt a kevés levegőt is, amit a bűz szabadon hagyott. A költő próbálta visszatartani hangos lihegését, nehogy a szerkesztő esetleg hálátlannak gondolja.
A magasból az egész telepet belátták. Végtelen szemétkupacok között bogárként csúszkáltak a nagy, sárga markolók. Bele-beletúrtak a dombokba, kiemelve néhány kiló felismerhetetlenségig foszlott lomot, majd komótosan elfordították nagy testüket, és egy másik kupacra borították őket.
– Nem az Írók Boltja, de most megteszi – nevetett a szerkesztő, és megveregette a költő hátát.
Néhány méterrel odébb már vigyázzban állt az a tizenöt darab párnázott szék, amelyet kifejezetten erre az alkalomra szállítottak át a kiadó raktárából a helyszínre. Lábukat mélyen elnyelte a szemét. Közülük kettőt természetesen a többivel szembefordítva helyeztek el. A szerkesztő leült az egyikre, és a papírjait kezdte lapozgatni. A költő feszengve járkált fel-alá. Egy sörös dobozt rugdosott, de minél messzebb gurította, annál nehezebben találta meg, és egy idő után már abban sem volt biztos, hogy végig ugyanazzal az egy sörös dobozzal volt dolga. Attól tartott, hogy valójában mindegyik, amibe belerúgott, eltűnt valahová, elnyelte őket a föld, és ami a legrosszabb, hogy mégsem fogytak el sosem. Végül inkább lelökte a dombról, és nem várta meg, hogy földet ér-e.
Hat óra tájékán a nap végre lefelé kezdett mászni az égen, és a fényét hamarosan teljesen eltakarták a szemétdombok. Szállingóztak az érdeklődők, rokonok, barátok, és végül alig maradt üres ülőhely. A szerkesztő nyájasan köszöntötte a közönséget, bemutatta a mellette szerényen merengő ifjú költőt, dicsérte formabontó művészetét és sorban feltette neki az előre megbeszélt kérdéseket.
– Mi volt az a – illetve volt-e a te életedben olyan pont, amikor eldöntötted, hogy mindenképpen verseket szeretnél írni?
A költő az előre kigondolt válaszaival felelt, közben erőteljesen gesztikulált. A családtagjai biztatóan bólogattak a sorok között. Ettől egy kicsit megnyugodott, örült, hogy nem jöttek többen, akkor talán meg sem tudna szólalni. Néhány kérdés után aztán elérkeztek az első felolvasásra szánt vershez.
– Megmutatnád nekünk azt a verset, ami a leginkább kifejezi azt, hogy… azt, hogy mi is ez a kötet, és hogy milyen is a te jelenlegi költészeted?
A költő lehajolt, hogy a széke mellé félrerakott kötetét felvegye. De ahogy próbálta kitapogatni, sehol sem találta.
– Pedig ide tettem – motyogta zavartan, és leguggolt, hogy megkeresse.
A szerkesztő tréfásan fordult a közönség felé.
– Kis technikai malőr – szabadkozott, a költő családja pedig megértően viszonozta nevetését.
A költő ekkor már a földön térdelt, és kétségbeesetten turkálta a szemetet. Érezte az ereiben végigszaladó szégyen hidegét, és az eddig langyosan szivárgó verejtéke most fagyosan csordogált a homlokán.
– Csak egy pillanat – mondogatta időről időre.
A pillanatok azonban gyorsan peregtek, és nemsokára sűrű félhomály borította be a szeméttelepet. A szerkesztő előzékenyen elővette a telefonját, és annak lámpájával világított a költőnek, aki ekkorra már könyékig elmerült a sok koszos lom között. A közönség egy része sürgős teendőkre hivatkozva elsietett. Akik maradtak, a költő köré gyűltek, és vigasztalni próbálták. Egyre sötétebb és sötétebb lett, míg már csak a szerkesztő telefonjának fényköre látszott, benne a végtelen mennyiségű szeméttel.
Mikor először látogatott el Júliához, még olvadt a hó, gyönge rügy fakadt a fákon, száraz ágaik alighogy életre keltek. „Korán jöttél”, mondta a lány, és Hendelin logotét elszégyellte magát.
Hetekkel később, két hegy szelíden egymásba hajló gerincén jelölték meg újabb találkozásuk helyszínét. Hendelin magára öltött pár dolgot, amiről úgy vélte, férfiasabb színben tüntethetik fel őt.
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.