– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
– Ide majd kiteszünk egy táblát, hogy tudják, merre kell menni – mutatott a szerkesztő egy elágazásra. – De még várunk vele, nehogy valakit összezavarjon. Kezdés előtt negyed órával bőven elég lesz.
Amikor a kitaposott ösvény hirtelen emelkedni kezdett, a költőnek meg kellett támaszkodnia a földben. Valami ragacsosba tenyerelt, így a másik kezét, benne a kötetével ezek után önkéntelenül is a magasba emelte, és nagyon figyelt, nehogy elcsússzon egy üres üvegen vagy rongydarabon. A szerkesztő meghatottan nézte. Az első kötethez mindenki így ragaszkodik.
A domb tetejére érve megálltak, hogy kifújják magukat. A nap itt még erősebben tűzött, elnyomta azt a kevés levegőt is, amit a bűz szabadon hagyott. A költő próbálta visszatartani hangos lihegését, nehogy a szerkesztő esetleg hálátlannak gondolja.
A magasból az egész telepet belátták. Végtelen szemétkupacok között bogárként csúszkáltak a nagy, sárga markolók. Bele-beletúrtak a dombokba, kiemelve néhány kiló felismerhetetlenségig foszlott lomot, majd komótosan elfordították nagy testüket, és egy másik kupacra borították őket.
– Nem az Írók Boltja, de most megteszi – nevetett a szerkesztő, és megveregette a költő hátát.
Néhány méterrel odébb már vigyázzban állt az a tizenöt darab párnázott szék, amelyet kifejezetten erre az alkalomra szállítottak át a kiadó raktárából a helyszínre. Lábukat mélyen elnyelte a szemét. Közülük kettőt természetesen a többivel szembefordítva helyeztek el. A szerkesztő leült az egyikre, és a papírjait kezdte lapozgatni. A költő feszengve járkált fel-alá. Egy sörös dobozt rugdosott, de minél messzebb gurította, annál nehezebben találta meg, és egy idő után már abban sem volt biztos, hogy végig ugyanazzal az egy sörös dobozzal volt dolga. Attól tartott, hogy valójában mindegyik, amibe belerúgott, eltűnt valahová, elnyelte őket a föld, és ami a legrosszabb, hogy mégsem fogytak el sosem. Végül inkább lelökte a dombról, és nem várta meg, hogy földet ér-e.
Hat óra tájékán a nap végre lefelé kezdett mászni az égen, és a fényét hamarosan teljesen eltakarták a szemétdombok. Szállingóztak az érdeklődők, rokonok, barátok, és végül alig maradt üres ülőhely. A szerkesztő nyájasan köszöntötte a közönséget, bemutatta a mellette szerényen merengő ifjú költőt, dicsérte formabontó művészetét és sorban feltette neki az előre megbeszélt kérdéseket.
– Mi volt az a – illetve volt-e a te életedben olyan pont, amikor eldöntötted, hogy mindenképpen verseket szeretnél írni?
A költő az előre kigondolt válaszaival felelt, közben erőteljesen gesztikulált. A családtagjai biztatóan bólogattak a sorok között. Ettől egy kicsit megnyugodott, örült, hogy nem jöttek többen, akkor talán meg sem tudna szólalni. Néhány kérdés után aztán elérkeztek az első felolvasásra szánt vershez.
– Megmutatnád nekünk azt a verset, ami a leginkább kifejezi azt, hogy… azt, hogy mi is ez a kötet, és hogy milyen is a te jelenlegi költészeted?
A költő lehajolt, hogy a széke mellé félrerakott kötetét felvegye. De ahogy próbálta kitapogatni, sehol sem találta.
– Pedig ide tettem – motyogta zavartan, és leguggolt, hogy megkeresse.
A szerkesztő tréfásan fordult a közönség felé.
– Kis technikai malőr – szabadkozott, a költő családja pedig megértően viszonozta nevetését.
A költő ekkor már a földön térdelt, és kétségbeesetten turkálta a szemetet. Érezte az ereiben végigszaladó szégyen hidegét, és az eddig langyosan szivárgó verejtéke most fagyosan csordogált a homlokán.
– Csak egy pillanat – mondogatta időről időre.
A pillanatok azonban gyorsan peregtek, és nemsokára sűrű félhomály borította be a szeméttelepet. A szerkesztő előzékenyen elővette a telefonját, és annak lámpájával világított a költőnek, aki ekkorra már könyékig elmerült a sok koszos lom között. A közönség egy része sürgős teendőkre hivatkozva elsietett. Akik maradtak, a költő köré gyűltek, és vigasztalni próbálták. Egyre sötétebb és sötétebb lett, míg már csak a szerkesztő telefonjának fényköre látszott, benne a végtelen mennyiségű szeméttel.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.
A pöttöm Rotács épp elkapta a lábát, azt, amelyiken majd megcsontosodik a koszos, nem vágott, hús alá hajló köröm, és beszoppintotta öregujját selymes ajkaival. Valahogy csak szórakoztatnia kellett magát, mert azon kívül, hogy megtömték már kétszer reggel óta, nem történt semmi. Se egy föléhajlás, amikor is a két kedves (?) arc valamelyike hirtelen feltűnik látómezejében, se egy felemelés, egy ölelés, egy arcsimítás, de még csak egy megrázás sem, mely, valljuk meg, néha megtörtént, semmi, ami jelezné, fontos vagy nem kívánt lehet valaki számára. Közönyben fürdőztette tagjait a délelőtti napfény. Nézegette a világot, amennyit látni