Szombati Gréta: Rablás

November végén egyedül buszoztam a nagyváros felé. Az utóbbi években egészen megszoktam, egy ideje már nem kap el az idegesség, hogyha ismerős nélkül kell utaznom valahová. Kellemes nyugalma van az üldögélésnek. Mint két történés köztes ideje, ami ürügyet ad arra, hogy megállj, és egy óráig ne tegyél semmi fontosat. Bizalommal vagyok a sofőr iránt, és olyannak látom, mint egy felnőttet a gyerekek között. Hogyha bántani akarnak, neki kiáltok, ha zavargás történik, ő majd rendet tesz.

A legnagyobb zavargás viszont mindig a fejemben van. A gondolataim a leghangosabbak, a kitalált félelmeim a legveszélyesebbek. Egy falu megállójába értünk, a busz lassított, magam mellett éreztem az ajtóhoz sorakozó utasok toporgását. És akkor arra gondoltam, hogy odanézek, és az ülésem mellett egy piros kabátos fiú áll majd, aki éppen a táskámba nyúl. Nem riad vissza tőlem, a szemembe néz, én pedig hirtelen szörnyen tehetetlennek, szörnyen aprónak érzem magam. Az a fajta másodperc ez, amikor bőrünkön érezzük az idő visszafordíthatatlanságát, és egyetlen pillanattal a fájdalom előtt még azon gondolkozunk, vajon ez-e a valóság, és hogy ami történik valóban most, velünk történik-e. A fiú kihúzza kezét a táskából, és egy barna füzetet tart száraz ujjai között.

– Kérlek, ne – mondom neki.

– Szállj le velem – válaszolja. Üres, rekedt hangja van, mint egy láncdohányos köhögése, és én félek tőle.

Nem tenném meg, amit kér. Túl sokat hallottam, túl egysíkú vagyok hozzá. Nem a pénzem, nem a vagyonom kell neki, csak a füzet. Az a füzet, amit mindig magamnál hordok, még ha éppen nem is írok bele. A lényege azonban nem a megőrzés, hanem az írás pillanata; nem a múlt, hanem a jelen. Egyedül bizalmassága az, ami okot ad rá, hogy féltsem az idegen kezektől. Mégis leszállok vele. Közben sírás kerülget és szédülök. Nem tudom, mit fog csinálni velem. Millió lehetőség fut át az agyamon egyszerre, amikor a busz biztonságos közege felzúg, és elhajt mögöttem. Kint hideg van.

– Oda? – mutat a fiú egy padra.

Leülünk. A megállóból elszállingóznak az emberek: mindenki, aki leszállt, haza jött ide. Csak ketten maradunk. Ő szipog a hideg levegőtől, szájával a kabátja cipzárját piszkálja. Magabiztos, és ezzel uralkodik felettem. A pad kétharmadát foglalja, én pedig csendesen a maradékot. Alkarjával szétterpesztett lábaira támaszkodik, és rám se néz, meg se szólal, csak kinyitja a füzetet.

Gyomromban érzem a szívem dobogását. Nem, én ezt nem akarom. Torkomon reked valami, és fojtogat, a következő egy órában majdnem megfulladok a fiú könyörtelen határozottságától. Beleássa magát eddigi életem minden zegzugába: oda is, ahova már én sem megyek soha. Érzem, ahogy vájkál bennem, a gondolataimat emészti, amitől mindenem fáj és legyengül. Közben szipog, és a cipzárját rágcsálja. Nem ismerem, és nem is akarom ismerni. Gyűlölöm minden porcikámmal, amiért nem becsül annyira, hogy békén hagyjon. Amiért nem tisztel meg azzal, hogy udvariasan közeledik felém, és nem ad rá lehetőséget, hogy visszautasítsam. Mert visszautasítanám. És ahogy elnézem kopott ruháit, piszkos bőrét, a legtöbben így tennének. Valószínűleg ezért is csinálja. Más esélye nincs rá, hogy közel kerüljön valakihez, mint hogy erőszakoskodik. Hogyha az úton megállítanak, legegyszerűbb átvágni a füvön. Még rövidebb is. Csakhogy amikor megérkezel, senki nem vár tárt karokkal, de ez egy idő után már nem számít.

Hol a megálló óráját, hol a füzetet nézem. Azt akarom, hogy a mutató gyorsabban forogjon, hogy a fiú gyorsabban lapozzon, mert most már tudom, hogy nem fejezi be, amíg a végére nem ér. De az idő csak vánszorog, sőt nem is vánszorog: olyan, mint egy ismerős az utcán, aki megáll beszélgetni veled, aztán negyedóra múlva azzal köszön el, hogy ne haragudj meg, de nagyon siet. Megszoktam már mindent magam körül, megszoktam az ideges érzést és a gombócot is a torkomban. Csak nem merek a füzet soraira nézni, mert akkor saját szememmel látnám, éppen melyik részemet tanulmányozza, és véleményezi magában. Ahogy lassan védtelen és átlátható leszek előtte, nem akarom tudni, mit gondol rólam. Félek tőle, hogy megszólal, de nem teszi. Teljes valómban nem kellek neki, egyedül a legbelső, a legbizalmasabb részleteim. Nincs ínyére beszélni hozzám, vagy rám nézni, csakis egyenesen belém.

Aztán egy óra elteltével begördül a következő busz. A fiú megköszörüli a torkát, amire felkapom a fejem. Sok ideje ez az első hang, ami a száját elhagyta. Becsukta a füzetet. Hüvelykujjával végigpörgeti a lapokat, meghajlítgatja a puha borítót, majd odanyújtja nekem. Belenéz a szemembe, száját pillanatnyi, kifejezéstelen mosolyra húzza, majd feláll, és zsebre tett kézzel elsétál. Szörnyen gyors és szörnyen gőgös járása van. A kielégültség apró szikrája sem fedezhető fel benne. Úgy megy tovább, mint aki készen áll rá, hogy bármikor újra ilyet tegyen. Velem végzett, és otthagyott. Kisemmizve szállok fel a buszra. Kiraboltak, és nem mondtam el a sofőrnek, nem kiáltottam segítségért. Nem értené, mit vesztettem.