A strandon egy férfi arról beszél, hogy házat kellene venni. Átszűrődnek a napsugarak a fa ágai között, ami alatt fekszünk. Liza arca az arcom mellett, haja begyűrődve a vállam és a nyakam közé. Fehér fürdőruha van rajta és az a fajta napszemüveg, amibe ha az ember belenéz, saját magát látja, és zavarba esik. Reklámrepülőgép zúg el felettünk, és ahogy felkönyökölök, az jut eszembe, hogy én ezt mindet már előre tudtam. Lenézek Lizára, ő pedig kislányként néz vissza rám. Azon a délutánon képzeltem el ezt a napot, amikor együtt elbicikliztünk a parkba. Ő fehér ruhában volt, és az anyukája kerékpárját használta, mert egyébként csak az volt neki, amit tízévesen kapott, és rózsaszín szalagok lógtak róla mindenhol. Aznap vett magának egy új könyvet. Liza lázadó volt, mert mindig megengedhette magának, hogy elköltse a zsebpénzét, és mindig regényeket vásárolt belőle. Én becsültem ezért, míg mások képmutatónak tartották. Hanyatt feküdt a fűbe, én a másik oldalról fejemet a feje mellé tettem. Ami neki egyenesen állt, az nekem fejjel lefelé. Ő olvasott, én gondolkodtam. Amikor felkeltem, hogy lenézzek rá, azt kérdezte:
– Mi az?
– Semmi – mondtam, ő pedig olvasott tovább.
Arra gondoltam, hogy ha majd huszonöt évesek leszünk, ugyanígy fogunk feküdni a strandon, fürdőruhában, és ő ugyanilyen szép lesz majd, mint amilyen most. Mindig azt mondta, soha nem fog strandra menni se velem, se senki mással, mert gusztustalannak találja az összes fürdőhelyet. Akkor mégis ezt képzeltem.
Visszadőlök a földre, szemembe süt a nap. Liza okos volt, hogy vett fel napszemüveget. Mindig gondolt arra, amire én nem. Hogy a tolltartóra lehet feküdni órán párna helyett és hogy a ribizli nem savanyú, ha egészben nyeled le. Mindent tudott, amit pedig nem, azt megtanulta. Kitűnőre érettségizett, amikor én majdnem megbuktam matekból. Felvették az egyetemre, amikor engem nem.
A férfi felesége lelkesen helyesel a ház ötletére. Kertet szeretne. A férje tudja. Liza kiskorában kastélyban akart lakni, mint a mesékben a hercegnők.
– Hülye vagy – mondtam neki.
– Az drága. – Erre megütött.
Középiskolában megbeszéltük, hogy az egyetem alatt lakótársak leszünk. Úgy képzeltem, elköltözünk majd messzire; oda, ahol senkit sem ismerünk. Reggelente együtt kávézunk, mint a házaspárok. Aztán tanulunk, lediplomázunk, és együtt maradunk. Liza külföldi egyetemre akart menni.
– Az drága – mondtam neki.
– Na és? – mondta ő.
Mindennap korrepetált, hogy felkészítsen a felvételire, de azt mondta, lehetetlen vagyok, és emiatt haragudott rám. Pedig én mindent megtettem, hogy megértsek valamit a magánóráiból, a vizsgákon mégis csak kapkodtam a fejem.
A napszemüveget muszáj volt odaképzelni. Olyan jellemző Lizára ez a hanyag bölcsesség, hogy nem lehet elfeledkezni róla. És az illata is éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt a parkban. Az eperillatú parfüm, amit az általános iskolás ballagására kapott. A haja mint egy aranyszínű felhő. Csak későn jött rá, hogy ha nem fésüli ki, megmaradnak a hullámok, és nem változnak vattapamaccsá. A szépsége bennem mégis a gyerekkori bozonttal maradt meg. Éppen olyan, mint a lány, akibe szerelmes voltam. És akit elképzeltem, hogy velem lesz, amikor felnövünk.
Sosem mondtam meg neki. A legjobb barátja voltam óvodás kora óta. Nyolc évig mellettem ült az iskolapadban. Megvédtem a hógolyócsatákban. Mindig abban a csapatban játszottam, amelyikben ő. És sosem mondtam meg neki.
De most minden tökéletes. Fekszem Liza mellett, ahogy mindig akartam, ahogy azon a délutánon akartam. Csak ez a házaspár ne lenne itt. Csak ne beszélgetnének ilyen hangosan, ilyen öntelten. Csak ne lennének ilyen boldogok az együtt elképzelt házuk miatt. Szörnyen fennhordják az orrukat. Irigylem őket, amiért ketten gondolnak a jövőre, nem külön-külön. Irigylem a férfit, amiért az ő felesége eljön vele a strandra, mert nem undorodik a víztől. Liza sosem ment el velem sehová. Nem akarta, hogy megmondjam neki. Ő sosem akart itt feküdni velem a strandon, ez mindig csak az én álmom volt. Ő egyszerűen elment külföldre, és vissza se nézett.
Fölegyenesedem, és előveszem a telefonomat. Sokáig kicsöng.
– Halló?
– Szia! Én vagyok az.
– Kicsoda?
Összeszorul a torkom. Bemutatkozom.
– Nahát, szia! Régen hallottam felőled! Mi újság veled? – Épp a strandon vagyok – mondom habozva.
– De jó neked! – örvendezik, mintha csak bájcsevegne. – Mi is voltunk a minap a parton. Tanítottuk Sarah-t úszni.
– Azt hittem, te nem szereted a fürdést.
– A tenger az egészen más, tudod, gyönyörű tiszta. – Csend. – Hihetetlen, hogy még egyszer sem láttad Sarah-t. Pedig már szalad, és úszni tanul! Tüneményes! Figyelj csak, két hét múlva hazamegyünk egy hónapra. Tudod, a nyári vakáció miatt – nevet. – Feltétlenül fussunk össze valamikor, jó? Benne vagy?
– Igen, persze.
– Anyáéknál leszünk, majd gyere át, amikor tudsz, jó? Na, de most szaladnom kell! Akkor majd találkozunk! Örülök, hogy beszéltünk!
Eltűnik a hang. Visszarakom a telefont a helyére, és szétnézek. A nap arrébb vándorolt, már nem süt át a fa lombján. Mellettem a földön nincs senki. Csak az a házaspár maradt előttem, ahogy a közös jövőjüket tervezgetik.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 18-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.