A strandon egy férfi arról beszél, hogy házat kellene venni. Átszűrődnek a napsugarak a fa ágai között, ami alatt fekszünk. Liza arca az arcom mellett, haja begyűrődve a vállam és a nyakam közé. Fehér fürdőruha van rajta és az a fajta napszemüveg, amibe ha az ember belenéz, saját magát látja, és zavarba esik. Reklámrepülőgép zúg el felettünk, és ahogy felkönyökölök, az jut eszembe, hogy én ezt mindet már előre tudtam. Lenézek Lizára, ő pedig kislányként néz vissza rám. Azon a délutánon képzeltem el ezt a napot, amikor együtt elbicikliztünk a parkba. Ő fehér ruhában volt, és az anyukája kerékpárját használta, mert egyébként csak az volt neki, amit tízévesen kapott, és rózsaszín szalagok lógtak róla mindenhol. Aznap vett magának egy új könyvet. Liza lázadó volt, mert mindig megengedhette magának, hogy elköltse a zsebpénzét, és mindig regényeket vásárolt belőle. Én becsültem ezért, míg mások képmutatónak tartották. Hanyatt feküdt a fűbe, én a másik oldalról fejemet a feje mellé tettem. Ami neki egyenesen állt, az nekem fejjel lefelé. Ő olvasott, én gondolkodtam. Amikor felkeltem, hogy lenézzek rá, azt kérdezte:
– Mi az?
– Semmi – mondtam, ő pedig olvasott tovább.
Arra gondoltam, hogy ha majd huszonöt évesek leszünk, ugyanígy fogunk feküdni a strandon, fürdőruhában, és ő ugyanilyen szép lesz majd, mint amilyen most. Mindig azt mondta, soha nem fog strandra menni se velem, se senki mással, mert gusztustalannak találja az összes fürdőhelyet. Akkor mégis ezt képzeltem.
Visszadőlök a földre, szemembe süt a nap. Liza okos volt, hogy vett fel napszemüveget. Mindig gondolt arra, amire én nem. Hogy a tolltartóra lehet feküdni órán párna helyett és hogy a ribizli nem savanyú, ha egészben nyeled le. Mindent tudott, amit pedig nem, azt megtanulta. Kitűnőre érettségizett, amikor én majdnem megbuktam matekból. Felvették az egyetemre, amikor engem nem.
A férfi felesége lelkesen helyesel a ház ötletére. Kertet szeretne. A férje tudja. Liza kiskorában kastélyban akart lakni, mint a mesékben a hercegnők.
– Hülye vagy – mondtam neki.
– Az drága. – Erre megütött.
Középiskolában megbeszéltük, hogy az egyetem alatt lakótársak leszünk. Úgy képzeltem, elköltözünk majd messzire; oda, ahol senkit sem ismerünk. Reggelente együtt kávézunk, mint a házaspárok. Aztán tanulunk, lediplomázunk, és együtt maradunk. Liza külföldi egyetemre akart menni.
– Az drága – mondtam neki.
– Na és? – mondta ő.
Mindennap korrepetált, hogy felkészítsen a felvételire, de azt mondta, lehetetlen vagyok, és emiatt haragudott rám. Pedig én mindent megtettem, hogy megértsek valamit a magánóráiból, a vizsgákon mégis csak kapkodtam a fejem.
A napszemüveget muszáj volt odaképzelni. Olyan jellemző Lizára ez a hanyag bölcsesség, hogy nem lehet elfeledkezni róla. És az illata is éppen olyan, mint tíz évvel ezelőtt a parkban. Az eperillatú parfüm, amit az általános iskolás ballagására kapott. A haja mint egy aranyszínű felhő. Csak későn jött rá, hogy ha nem fésüli ki, megmaradnak a hullámok, és nem változnak vattapamaccsá. A szépsége bennem mégis a gyerekkori bozonttal maradt meg. Éppen olyan, mint a lány, akibe szerelmes voltam. És akit elképzeltem, hogy velem lesz, amikor felnövünk.
Sosem mondtam meg neki. A legjobb barátja voltam óvodás kora óta. Nyolc évig mellettem ült az iskolapadban. Megvédtem a hógolyócsatákban. Mindig abban a csapatban játszottam, amelyikben ő. És sosem mondtam meg neki.
De most minden tökéletes. Fekszem Liza mellett, ahogy mindig akartam, ahogy azon a délutánon akartam. Csak ez a házaspár ne lenne itt. Csak ne beszélgetnének ilyen hangosan, ilyen öntelten. Csak ne lennének ilyen boldogok az együtt elképzelt házuk miatt. Szörnyen fennhordják az orrukat. Irigylem őket, amiért ketten gondolnak a jövőre, nem külön-külön. Irigylem a férfit, amiért az ő felesége eljön vele a strandra, mert nem undorodik a víztől. Liza sosem ment el velem sehová. Nem akarta, hogy megmondjam neki. Ő sosem akart itt feküdni velem a strandon, ez mindig csak az én álmom volt. Ő egyszerűen elment külföldre, és vissza se nézett.
Fölegyenesedem, és előveszem a telefonomat. Sokáig kicsöng.
– Halló?
– Szia! Én vagyok az.
– Kicsoda?
Összeszorul a torkom. Bemutatkozom.
– Nahát, szia! Régen hallottam felőled! Mi újság veled? – Épp a strandon vagyok – mondom habozva.
– De jó neked! – örvendezik, mintha csak bájcsevegne. – Mi is voltunk a minap a parton. Tanítottuk Sarah-t úszni.
– Azt hittem, te nem szereted a fürdést.
– A tenger az egészen más, tudod, gyönyörű tiszta. – Csend. – Hihetetlen, hogy még egyszer sem láttad Sarah-t. Pedig már szalad, és úszni tanul! Tüneményes! Figyelj csak, két hét múlva hazamegyünk egy hónapra. Tudod, a nyári vakáció miatt – nevet. – Feltétlenül fussunk össze valamikor, jó? Benne vagy?
– Igen, persze.
– Anyáéknál leszünk, majd gyere át, amikor tudsz, jó? Na, de most szaladnom kell! Akkor majd találkozunk! Örülök, hogy beszéltünk!
Eltűnik a hang. Visszarakom a telefont a helyére, és szétnézek. A nap arrébb vándorolt, már nem süt át a fa lombján. Mellettem a földön nincs senki. Csak az a házaspár maradt előttem, ahogy a közös jövőjüket tervezgetik.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. július 18-i számában.)
