– Klárikám, nézd, mennyi Márka-kupakot gyűjtöttem neked! – Margit nénje egy nagy narancssárga zacskót nyújtott át, tele Márka-kupakkal. Ötödik osztályos voltam az általános iskolában, barna copfjaim a hátam közepéig értek, és rögtön arra gondoltam, milyen jó lesz elújságolni Barbinak a suliban, mennyi Márka-kupakot kaptam. Így már jó eséllyel indulhatok a Márka-kupak-gyűjtő nyereményjátékban.
Margit nénje apa unokatestvére volt, a szokásos fehér boltos köpenyét viselte, arca mint egy mosolygós piros almáé. Frizurája dauerolt és ősz. Olyannak hatott, mint egy mesebeli kedves tündér. Ő és a férje, Józsi bátyja voltak a boltosok a faluban, ahol apa felnőtt.
Én már a fővárosban születtem, de ha apára rájött, hogy haza kell mennie gyermekkora színtereire, akkor nem lehetett visszatartani, már másnap hajnalban indultunk is. Reggel 6-kor kellett kelni, hogy elérjük a vonatot. Amikor a kakukkos óra elütötte a 11-et, apa már jóízűen falatozta a pörköltet a mama konyhájában, a falujában.
A mama nekünk mindig szép porcelán étkészlettel, damasztabrosszal terített, ő maga meg leült a sparhelt mellé, és ott ette bádogtányérból a pörköltet.
– Ne vicceljen, mama – mondta apa –, jöjjön ide enni velünk.
– De fiam, nekem itt esik jól az étel, én már csak ilyen maradok – mondta dacosan a mama.
– Na, jól van – törölte meg apa elégedetten a száját a fehér szalvétával –, köszönjük az ételt, mama. Mi megyünk Klárival Margit nénjéékhez a boltba.
– Jól van, menjetek csak – mondta a mama, és megigazította fekete fejkendőjét.
– Nagyon fog nektek örülni, szegény asszonynak úgysincs gyermeke.
– Na, Klárikám, mit kell ilyenkor mondani Margit nénjének? – kérdezte apa, ahogy meglátta a kezemben az óriási zacskót tele Márka-kupakkal.
– Köszönöm, Margit nénje! – mondtam illedelmesen.
– Aztán gyertek délután is – kacsintott Margit nénje. – Képzeld, Klári, új kiskutyánk van, és sütöttem nektek sütit is, a kedvencedet, a barackmagot.
– Jól van, kerülünk addig egyet a hegyre, és ott is leszünk – mondta apa.
Margit nénje már a kapuban várt minket. A fehér köpenyt otthon kék-zöld apró virágmintás otthonkára cserélte. Kezében egy tündéri, fehér fülű, barna kiskutyát tartott.
– Megsimogatod, Klári?
– Persze – válaszoltam. – Apa azt mondta, a kutyák azt szeretik, ha a hasukat simogatják.
– Na, kerüljetek beljebb – mondta a nénje, miután megsimogattuk a kiskutyát, aki vinnyogott örömében.
– Gyurikám, egy felest? – kérdezte Józsi bátyja, aki most jött vissza a kis konyhakerti fóliasátrukból.
– Persze, Józsikám. Egészségünkre! – mondta apa. Felhajtották a stampedli pálinkát még az udvaron, aztán bementünk a házba, ahol még tisztaszoba is volt, szépen vetett ágyneművel.
Az asztalra szépen kikészítve a kedvenc süteményem.
– Vegyél, Klárikám – kínált kedvesen a nénje.
– Gyurikám, van ám itt valami neked is – adott át apának egy csomagot.
– Mi ezt, Margitkám? – kérdezte apa.
– Kötöttem neked egy mellényt, panaszkodtál a múltkor, hogy sokszor fázol. Apa meghatódott, kezében a fehér-barna kötött mellénnyel.
– Ó, emlékeztél rá, nagyon köszönöm.
– Persze, Gyurikám. Te vagy a legkedvencebb unokatestvérem. Mintha a testvérem volnál.
– Hú, Klári – fordult felém Margit nénje, és ragyogott az emlékezéstől az arca –, láttad volna apádat, amikor gyerekek voltunk. Azt mondta a tanító úr, édesapád olyan okos, hogy neki be kell járnia a városi iskolába. Úgyhogy gyalogolt mindennap hat kilométert, és csak úgy húzta le a nagy táska a vállát. Sajnáltam, de büszke is voltam rá nagyon. Aztán látod, édesapád tanár lett a főiskolán, a falunk büszkesége, megérte a fáradságot.
Így beszélgettek aztán apa és Margit nénje, nem fogytak ki a szóból sosem. Éreztem köztük a rokoni szeretet láthatatlan kapcsát, amely összekötötte őket örökre.
Késő este volt, amikor visszaindultunk a mamához.
– Apa, miért nincs Margit nénjééknek gyereke? – kérdeztem apát. Miközben mentünk, világítottak a szentjánosbogarak a falusi sötét úton.
– Nehéz történet ez, kislányom – válaszolta apa. – Tudod, Margit nénje zabigyerek volt.
– Az mit jelent?
– Az édesanyja, a nagypapád testvére fent szolgált Pesten, és úgy született gyereke, hogy nem volt férjnél. Aztán úgy döntött a családi tanács, legjobb lesz, ha Margit nénje édesanyja visszamegy szolgálni a városba, őt meg neveli a nagymama.
– És?
– A nagymama nagy szeretetben felnevelte, mi ugye együtt gyerekeskedtünk, de aztán Margit nénje tartott attól, nem tud jól férjhez menni. És aztán jött Józsi bátyja, ő volt az első udvarlója, rendes, tisztességes ember, mint látod. És nagyon hamar összeházasodtak. Én mondtam akkor Margitnak, ne hamarkodja el, de nem hallgatott rám.
– És mi köze mindennek ahhoz, hogy nincs gyerekük?
– Hát, látod, hiába próbálkoztak, nem lett. Biztos vagyok benne, nem az én Margitom volt a hibás. Akkor még, az 50-es években az orvostudomány sem volt annyira fejlett, hiába vizsgálták őket. Így Margit nénjének az nem adatott meg, ami a legszebb az életben, hogy gyermeke legyen.
– De apa, ez olyan igazságtalan.
– Hát az, kislányom, de az élet nem feltétlenül a jóknak méri a jó sorsot. Amit a Jóisten az egyik kézzel ad, a másikkal elveszi. De látod, Margit nénje jó ember tudott maradni, és ez a legfontosabb.
Egyszer láttam aztán Margit nénjét nagyon sírni, amikor apa meghalt. Idős asszony volt már akkor, az arcát teljesen feláztatták a könnyek, olyanná vált, mint egy töpörödött almácska. Az egész asszony merő fájdalom volt. Nem mertem odamenni hozzá, úgy éreztem, összeroskadok én is. Nem sokkal később Józsi bátyja ágyhoz kötött beteg lett, Margit nénje szépen ápolta a haláláig, egy évtizeden át. Mi nem találkoztunk többet.
Aztán sok év telt el. Anya a halála előtt olyan régi történeteket mondott el, amit addig még sosem. Furcsa történetek voltak ezek, és összevissza jutottak eszébe.
– Azt meséltem, kislányom – kezdett bele –, amikor Józsi bátyja, a Margit nénje férje felkért egy lakodalomban táncolni?
– Nem, anya – válaszoltam neki –, de meséld el, mi volt.
– Tudod, az akkoriban történt, még a születésed előtt évekkel, amikor azt mondták az orvosok, nem lehet gyerekünk. Felkért táncolni, de nem szívesen mentem el vele, tudod, olyan túl szertartásos ember volt. De apád azt mondta, nem illik visszautasítani. Szóval táncoltunk, amikor egyszer csak belekezdett a mondókájába. Azt mondta: – Na, látod, Katikám, sorstársak lettünk.
– Mire gondol, Józsi bátyja? – kérdeztem én.
– Hát arra, Katikám, nektek sem lehet gyereketek. Bennünket is félrekezeltek az orvosok annak idején, de nem baj, Katikám, azt tanácsolom, gondoskodjatok ti is a Gyurival a rokon gyerekekről, ahogy mi tesszük, aztán találjátok meg az örömöt a munkában, ahogy mi is megtaláltuk a boltban.
– Nagyon megijedtem – folytatta anya. – A gyerektelenségben nem akartam sortárs lenni. Hümmögtem valamit, elnézést kértem, és leültem, ittam egy pohár vizet. Aztán három évvel később megszülettél te, kislányom, a mi kis boldogságunk.
– És anya, mi a tanulság?
– Nincs tanulság, Klárikám, ahogy apád is mondta, nem mindig a jó emberek kapják a jó sorsot. De ebben a sorsközösségben nem akartam velük osztozni, a Jóisten bocsássa ezt meg nekem – fejezte be anya a mondókáját. Én aztán a mellényre gondoltam, a tisztaszobára és Margit nénje mosolygós arcára, ahogyan tisztességgel végigélte a sorsot, ami adatott neki. És azt sajnáltam, hogy nem tudtam megköszönni neki mindazt a jót, amit velünk tett. Mindig úgy gondolok rá, ahogy áll a zöld virágos otthonkában a kiskutyával a kezében a házuk előtt, immár az örökkévalóságig.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júliusi számában)
