Tóth Eszter Zsófia: A cipő

2021. október 28., 07:41
Vaszary János: Anya gyermekével (akvarell, papír, 49,5 × 43,5 cm, 1926) – Forrás: Wikimedia Commons

– Gyere, veszünk neked egy szép cipőt a születésnapodra – mondta apa.

Nálunk a családban mindenkinek egy pár cipője volt. Egy szandál, egy őszi-tavaszi cipő és egy csizma. Azt hordtuk, amíg el nem vásott, aztán megtalpaltattuk. Az aktuális pár cipőm túl volt már a talpaláson, kilyukadt oldalt, nem lehetett javítani rajta.

– Kislányom, amíg próbálod a cipőt, mesélek valamit – mondta apa a boltban. Ez még a 2000-es évek elején történt, lassabban hömpölygött az idő, mint most, nem siettünk.

– Amikor feljöttem Pestre, elkezdtem dolgozni a gyárban. Megkaptam az első havi fizetésem, vettem egy szép pár cipőt magamnak, utána annyi pénzem maradt csak, hogy kenyérre és tejre telt egész hónapban. Akkor megfogadtam, ha törik, ha szakad, főiskolára megyek, és a családomnak nem lesznek ilyen gondjai. Az én lányom ne csak vajas kenyeret egyen, hanem legyen azon téliszalámi is.

Így lett. Apa elvégezte a főiskolát, szép életet épített fel nekünk.

– Ez a cipő jó lesz? – kérdezte apa. Egy nagyon szép fekete lakkcipő volt, ha anya ott lett volna, azt mondja, méregdrága.

– Igen, nagyon tetszik – válaszoltam.

– Viseld egészséggel, kislányom! – mondta apa ellágyulva. Mindig úgy nézett rám, hogy rá volt írva az a végtelen szeretet az arcára, amit irántam érzett.

– Hazaérkeztem – pittyent öt évvel később a telefonomon az sms. Akkor már három hónapja külföldön volt a férjem, apa pedig négy éve a másvilágon. Mikor jössz haza használtcipő-bemutatóra? – kaptam a következő sms-t. Cipőbemutatóra? A férjemnek is egy cipője volt mindig. Azt mondják, onnan lehet tudni, ha egy házasságban megjelenik a harmadik, hogy a férjünk elkezd új szokásokat felvenni. Nálunk is így történt. Hazaértem, 10 pár férficipő fogadott az előszobában. Mind használt.

– Te itt Budapesten nem is tudod, micsoda bolhapiacok vannak ott kint – kezdte a férjem, és furcsán csillogott a szeme. – Különben is ez a jövő, mostantól több terméket veszünk, de használtat. Neked is.

Nem mondtam semmit. Tudtam, jobb nem ellentmondani, mert ha olyat vettem, ami neki nem tetszett, kiverte a balhét.

– Szomorú vagyok – jegyezte meg egyszer hazafelé. – Azt a cipőt választottad, amelyik nekem nem tetszik.

– Olyan kényelmes darab, semmi kihívó nincs benne.

– Olyan, mint te magad – mondta ő. – Pedig én benned szeretnék minden nőt látni.

– Viseld egészséggel! – mondtam a már majdnem felnőtt fiamnak, amikor megvettük a 46-os lábára a cipőt.

– Anya, te miért mondod mindig ezt, ha veszünk nekem egy cipőt, hogy viseld egészséggel? – kérdezte érdeklődve a fiam.

– Hát, tudod, az úgy volt – kezdtem a történetbe –, a nagyapád, akit nem ismerhettél, feljött Budapestre, elkezdett dolgozni a gyárban. Megkapta az első havi fizetését, és vett egy pár cipőt.

– És, anya, mi történt utána?

Én pedig meséltem, és lélekben újra ott voltam abban a 25 évvel ezelőtti cipőboltban, apával.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)