– Gyere, veszünk neked egy szép cipőt a születésnapodra – mondta apa.
Nálunk a családban mindenkinek egy pár cipője volt. Egy szandál, egy őszi-tavaszi cipő és egy csizma. Azt hordtuk, amíg el nem vásott, aztán megtalpaltattuk. Az aktuális pár cipőm túl volt már a talpaláson, kilyukadt oldalt, nem lehetett javítani rajta.
– Kislányom, amíg próbálod a cipőt, mesélek valamit – mondta apa a boltban. Ez még a 2000-es évek elején történt, lassabban hömpölygött az idő, mint most, nem siettünk.
– Amikor feljöttem Pestre, elkezdtem dolgozni a gyárban. Megkaptam az első havi fizetésem, vettem egy szép pár cipőt magamnak, utána annyi pénzem maradt csak, hogy kenyérre és tejre telt egész hónapban. Akkor megfogadtam, ha törik, ha szakad, főiskolára megyek, és a családomnak nem lesznek ilyen gondjai. Az én lányom ne csak vajas kenyeret egyen, hanem legyen azon téliszalámi is.
Így lett. Apa elvégezte a főiskolát, szép életet épített fel nekünk.
– Ez a cipő jó lesz? – kérdezte apa. Egy nagyon szép fekete lakkcipő volt, ha anya ott lett volna, azt mondja, méregdrága.
– Igen, nagyon tetszik – válaszoltam.
– Viseld egészséggel, kislányom! – mondta apa ellágyulva. Mindig úgy nézett rám, hogy rá volt írva az a végtelen szeretet az arcára, amit irántam érzett.
– Hazaérkeztem – pittyent öt évvel később a telefonomon az sms. Akkor már három hónapja külföldön volt a férjem, apa pedig négy éve a másvilágon. Mikor jössz haza használtcipő-bemutatóra? – kaptam a következő sms-t. Cipőbemutatóra? A férjemnek is egy cipője volt mindig. Azt mondják, onnan lehet tudni, ha egy házasságban megjelenik a harmadik, hogy a férjünk elkezd új szokásokat felvenni. Nálunk is így történt. Hazaértem, 10 pár férficipő fogadott az előszobában. Mind használt.
– Te itt Budapesten nem is tudod, micsoda bolhapiacok vannak ott kint – kezdte a férjem, és furcsán csillogott a szeme. – Különben is ez a jövő, mostantól több terméket veszünk, de használtat. Neked is.
Nem mondtam semmit. Tudtam, jobb nem ellentmondani, mert ha olyat vettem, ami neki nem tetszett, kiverte a balhét.
– Szomorú vagyok – jegyezte meg egyszer hazafelé. – Azt a cipőt választottad, amelyik nekem nem tetszik.
– Olyan kényelmes darab, semmi kihívó nincs benne.
– Olyan, mint te magad – mondta ő. – Pedig én benned szeretnék minden nőt látni.
– Viseld egészséggel! – mondtam a már majdnem felnőtt fiamnak, amikor megvettük a 46-os lábára a cipőt.
– Anya, te miért mondod mindig ezt, ha veszünk nekem egy cipőt, hogy viseld egészséggel? – kérdezte érdeklődve a fiam.
– Hát, tudod, az úgy volt – kezdtem a történetbe –, a nagyapád, akit nem ismerhettél, feljött Budapestre, elkezdett dolgozni a gyárban. Megkapta az első havi fizetését, és vett egy pár cipőt.
– És, anya, mi történt utána?
Én pedig meséltem, és lélekben újra ott voltam abban a 25 évvel ezelőtti cipőboltban, apával.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. októberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.