Tóth Eszter Zsófia: A doktornő

2021. szeptember 23., 11:20
Szurcsik József: Tortura humana (akril, olaj, vászon, 175 × 200 cm, 2018)

Mi lenne – hallottam egy reggel anya és apa izgatott suttogását –, ha megkérnénk a doktornőt, jöjjön ki házhoz? Apa volt természetesen az ötletgazda. Ő szerette a minőségi életet. Az biztos méregdrága, replikázott anya. Legalább hadd kérdezzem meg, folytatta apa. Akkor nem kellene Klárival, amikor beteg, órákat a rendelőben ülni, várakozni a sok beteg gyerek között, mire végre bemondja a hangosbemondó, hogy Kovács Klára, és bemehetünk.

– Na jó, próbáld meg – mondta anya. – De 200 forintnál ne kerüljön többe.

– Jó hírem van – lépett be apa délután a lakásba. A hivatalból érkezett haza, szokás szerint pontosan fél 5-kor.

– Mi az, apa? – kérdeztem.

– Felhívtam a Túri doktor nénit, és képzeld, legközelebb, ha beteg leszel, nem kell bemennünk a rendelőbe, házhoz jön. Nem kell órákat várnunk, mire sorra kerülünk. Már ugrottam is apa nyakába.

A legközelebbi betegségem ideje hamar eljött. Levertnek éreztem magam.

– Jaj, a gyerek hasán piros kiütések vannak – aggódott anya. Ha baj volt velem, mindig „a gyerek” lettem.

– Már hívjuk is a doktornőt – maradt higgadt apa.

És hamarosan meg is érdekezett a doktor néni, dr. Túri Mária. Őt nem úgy hívták, mint a többi anyukát, hogy Kiss Károlyné vagy Kovács Györgyné, mint az én anyukámat. Női neve volt, bár tudtuk, van férje. Mindig gondosan fodrászolt és nagyon elegánsan öltözött. A haja az 1950-es évek divatjának megfelelően besütve. Akkor már középkorú asszony volt, kedves, alapos.

– Klári skarlátos – mondta a doktornő. – Be kell feküdnie a kórházba.

Én nem teljesen értettem, mit jelent az, hogy befeküdni. Vagyis úgy gondoltam, apa és anya is jönnek velem. De anya arcán csak páni félelmet láttam.

– Klárikám, a kedvenc babádat vidd magaddal – mondta anya. Én már csomagoltam is Dollyt, nagyon szerettem azt játszani, hogy fésülöm és öltöztetem. Apa az autónál várt bennünket.

Aztán már csak arra emlékszem, hogy sírok nagyon, egy olyan rácsos ágyban, amelynek a tetején is rács van, kimenni nem lehet belőle. Egyedül vagyok, apa, anya sehol, Dollyt szorítom a kezemben.

– Ezt a szüleid küldik – mondta az ápolónő, és a kezében egy sárga kekszes doboz volt, mackómintákkal. – Ha nem sírsz, kapsz belőle.

– Hol van apa és anya? – hüppögtem.

– Ide nem jöhetnek, fertőző vagy – mondta az ápolónő.

Végtelen hosszú éjszakák teltek el, mire apa és anya végre megjelentek.

– Megyünk haza – mondta anya. – Dollyt itt kell hagynod, mert ő is fertőző lett.

– Őt itt? Szó sem lehet róla – mondtam. – Nem elég, hogy itt hagytatok engem, nem is látogattatok, még Dollyt is hagyjam itt? Kit fogok bevinni magammal az óvodába?

– Mi nem jöhettünk. Fertőző voltál. A szabály pedig szabály. Veszünk neked egy ugyanilyen babát, mint Dolly.

– Apa – ezt már a Zaporozsec autónkban mondtam –, ha nekem mindig kórházba kell jönnöm, ha a doktornő kijön hozzánk, akkor soha többet ne jöjjön.

– Klárikám, ez egy szerencsétlen egybeesés volt – mondta apa. Az egybeesés szót nem értettem, mert senki nem esett el, amikor engem bevittek a kórházba.

Utána egy ideig rettegtem, amikor a doktornő jött hozzánk. Apa és a doktornő mindig rágyújtott szertartásosan egy cigarettára, miután a doktornő megvizsgált. Beszélgettek. Apát érdekelte az orvostudomány. Már kiskamasz voltam, amikor egyszer a doktornő meglepő módon egy személyes történetbe kezdett:

– Pályakezdő orvos voltam – és mélyet szívott a Sopianae cigarettájába. – Egy kórházban voltunk gyakorlaton.

Apa figyelmesen hallgatta, arca az orvostudomány iránti csodálatot tükrözte.

– Egy éjszaka behoztak egy nagyon vérző nőt a kórházba.

Amiért többek között nagyon hálás vagyok apának, hogy nem küldött ki ennél a résznél. Nem mondta, hogy ez a felnőttek dolga.

– A nő háromgyerekes, csinos, ápolt asszony volt – mondta a doktornő. – Tudja, Gyuri, az volt a Ratkó-korszak. Az asszony terhes volt a negyedik gyerekével, de nem vetethette el, pedig rossz lakáskörülmények között éltek. Tudja, Gyuri, ott halt meg a kezem között, elvérzett. Sosem felejtem el az arcát. Akkor megfogadtam, hogy az orvosi pályán meg fogok tenni mindent, hogy ilyen soha többet ne fordulhasson elő.

– De ez a politika volt. Nem tehetett róla, Mária. És maga csodálatos orvos.

A doktornő elővett egy csipkés szélű zsebkendőt, azt szorongatta, majd megszólalt:

– Köszönöm, Gyuri, hogy elmondhattam. De ideje mennem. Klári, neked jobbulást. Vedd be a köptetőt naponta háromszor, hamarosan jól leszel.

Akárhányszor ez a két történet eszembe jutott, mindig arra gondoltam, milyen mélyen ott lappangott a mi nyolcvanas éveinkben a Rákosi-diktatúra, embertelen kórházi körülményeivel és ártatlan áldozataival. Mintha a fekete autók árnya és a padláslesöprések még ott lettek volna velünk.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. szeptember 18-i számában)