Szulyovszky Sarolta: Karácsonyi szarvasok (a Les Artychauts galéria nyomatkollekciójába készült 2014-ben)
– Kislányom, nézd, felteszem a szarvasagancsot az előszobafal tetejére.
Apa ünnepélyes arcot vágott. Az új lakásban laktunk már, és apa saját kezűleg készített egy divatos, lambériázott előszobafalat. Annak a tetejére tette fel éppen a szarvasagancsot.
– Apa, honnan van ez az agancs? – kérdeztem.
– Ez még Losoncról. Túlélte a történelem viharait, ha nagyobb leszel, elmesélem, hogyan.
– Apa, meséld el most! – kérleltem.
– Klárikám, óvodásoknak nem való ez a történet. De megígérem, el fogom mondani.
Nézegettem onnantól kezdve az agancsot az előszobafalon. Nagyon tetszett. Állandóságot, biztonságot jelentett az életünkben.
– Mit szólnál, ha elmennénk kirándulni Losoncra? – kérdezte anyát apa sok évvel később.
Kiskamasz voltam akkoriban, épp vállalati beutalóval Miskolctapolcán voltunk.
– Nem is tudom – mondta anya.
– Innen nincs messze – folytatta apa. – És megnézzük a házat, ahonnan el kellett jönnötök.
– Ó, a ház.
Anya arca felhős lett.
– Mindig azt mondta nagymamám, nagy ház volt, és ott mindenünk volt.
– Bemegyünk a házba is – mondta apa.
Így hát felkerekedtünk Losoncra. Ott álltunk aztán a ház előtt.
– Mi itt laktunk – kezdett a történetbe anya. – Karonülő kisgyerek voltam, amikor kitelepítettek innen.
– Choď preč – menj innen el! – mondta mérgesen egy szlovák nő, az új tulajdonos. És becsapta a kaput.
Mi ott álltunk, anya sírni kezdett. Apa vigasztalta.
– És mi is volt azzal az aganccsal? – tettem fel gyorsan a kérdést, hátha anya abbahagyja a sírást. De nem hagyta. Így apa válaszolt:
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
– Apa, azt mit jelentett, hogy kitelepítés?
– Jóformán egyik napról a másikra össze kellett csomagolniuk, és itt hagyniuk mindent, csak amiatt, mert magyarok. Új életet kellett kezdeniük.
– És anya, te mire emlékszel? – fordultam anyához, aki hüppögött.
– Sok mindenre nem, karonülő kisgyerek voltam. Arra igen, hogy mindig ezt a házat emlegették, nagyapám és nagyanyám. Itt volt a boldogság. Menjünk is innen, ez csak rosszat hoz ránk.
Amikor tizennégy éves lettem, új lakásba költöztünk. Apa úgy hozta át a szarvasagancsot, mintha porcelánból lenne, és tette ismét fő helyre az előszobafalra. Ugyanúgy a régi fényében pompázott.
Harminc év telt el. Anyának a halála előtt nagyon régi történetek jutottak eszébe, és olyanokat is elmesélt, amit addig még soha:
– Kislányom, amikor kitelepítettek, velünk volt ám a dédmama is.
– Tényleg, anya?
– Igen, gondolj bele, szegény idős asszony. Milyen gyászos menet lehettünk mi, én a karonülő, a bátyám, a nővérem, Zsófi mama, a nagyszüleim és a dédmama. Ráadásul aztán a nővérem mindig azzal zrikált, hogy nem volt elég, hogy kitelepítettek bennünket, még engem is vinni kellett, mert nem bírtam már menni a vagonhoz, sírtam, hogy vegyenek fel kézbe. De hát, Klárikám, mit tehettem volna? Kicsi voltam.
– Jól van, anya, ne izgasd fel magad! – mondtam neki. – Ez már elmúlt, itt vagyunk.
– Kislányom, nemsokára megyek úgyis apádhoz, érzem, ahogy hív már engem odaátra. De mi lesz akkor veletek? Mi lesz az unokámmal? Segíteni szeretnélek benneteket, úgy, ahogy eddig is.
Anya szívós és fürge asszony volt, nagymamaként is, amíg le nem döntötte a lábáról egyik napról a másikra a betegség.
– Ne aggódj, anya, minden rendben lesz – ennyit tudtam kinyögni. Arra gondoltam, el sem tudom képzelni, milyen lesz anya nélkül.
Két hónappal később ott álltam a megüresedett, elárvult lakásban. Csengettek. A lomtalanító volt az, akit azért hívtam, hogy anyám régi bútorait elvigye.
– Nahát, mennyi kacat! – lépett be a férfi a lakásba, és végigpásztázta anya könyveit, ékszereit.
– És már ne is haragudjon – folytatta –, de ez a szarvasagancs, ez röhej. Hogy néz már ki?
Csak gyűlt, gyűlt bennem a fájdalom, majd azt mondtam neki:
– Menjen innen! – belenéztem a szemébe, és eszembe jutott Zsófi mama, ahogy szembeszállt a szlovák csendőrrel.
– Jaj, ne vicceljen – váltott át simulékonyba a lomtalanító férfi. – Ma már mindenki kiürítteti a lakását. Magának sem véletlenül javasoltak engem. Egyszerű, gyors megoldást kínálunk. Egyenként tervezi akkor átnézni ezt a sok-sok vackot, szarvasagancsostul?
– Kérem, menjen, nem kötünk üzletet! – közben azt éreztem, megszállt Zsófi mama egykori ereje.
– Kár volt magára pazarolnom a drága időm – hátrált ki az ajtón dühösen a férfi. Én pedig álltam, felnéztem a szarvasagancsra. És biztos voltam benne, hogy ott fog maradni, megvédeni bennünket minden rossztól az előszobafal tetején, mindig.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
