– Kati nénje – hallottam Tündi hangját a konyhánkból. – Képzelje, mi történt. Az a pincér udvarlóm egy óriás moncsicsit hozott ma nekem a randira.
– És, Tündikém? – kérdezte anya. – Tetszik neked az a fiú? Derék srác lehet, ha pincérkedik.
Én közben elábrándoztam az óriás moncsicsiről. Az tényleg ritka kincsnek számított. Nekem négy moncsicsim volt, kicsik és közepesek, szebbek és csúnyábbak, fröccsöntöttek és dolláros boltból valók. De óriási egy sem.
Tündi az unokatestvérem volt, apa öccsének a lánya, nemrég költözött Pestre. Fekete, dauerolt hajú lány, úgy nézett ki, mintha a Charlie angyalai című filmben szerepelt volna. Mindig nevetett a szeme. Talpraesett, nem rettent vissza semmitől.
Gyakran megfordult nálunk, és örültem, ha jött, mert vidámságot hozott, tele sztorikkal, és anya sokat nevetett, ha vele töltöttük az időt. Ez anyánál ritkaságnak számított különben, mindig talált valami aggódnivalót. „Egy lány vagyok csupán a sok közül, ki vidékről a városba kerül, s bár úgy döntöttem, itt is maradok, én akkor is vidéki lány vagyok” – énekelte Tündi a korabeli slágert mosogatás közben. Ugyanis magától értetődően besegített anyának a háztartásba is. Soha nem láttam, hogy nyomasztaná bármilyen gond.
– Kati nénje, jöjjenek el a kis Klárival, nézzék meg a munkahelyem! – jött egy nap boldogan Tündi. – Csecsemőosztályos nővér leszek.
És mi mentünk. Ma is emlékszem, ahogy Tündi óvón egy vörös hajú kisbabát mutatott nekünk. Tele volt szeretettel a mozdulata.
– Apa, apa, voltunk Tündinél a munkahelyén. Szuper helyen van, csupa kisbabával tölti az idejét – újságoltam aznap este apának.
– Látod, kislányom, Tündi révbe ért – mondta apa. – Sokat tanult, itt él Budapesten, szereti a munkáját. Amilyen csinos lány, hamarosan férjhez is megy – dőlt hátra elégedett apa az új műbőr fotelunkban, majd kibontotta a Kőbányai Sörét. Apát boldoggá tette, ha segíthetett a rokonokon, és eredetileg az ő ötlete volt, hogy Tündi Pesten tanuljon.
– Nagyon fura dolog történt – jött aztán haza apa egy nap a hivatalból. Az arca tanácstalanságot tükrözött.
– Mondd már, Gyuri, mi van! – sürgette idegesen anya.
– Ma felhívott az öcsém a hivatali telefonomon. És azt mondta, hazavitte Tündit.
– Hogy mit csinált? – anya szeme szikrákat szórt. Tartottam tőle, hogy mindjárt kiabálni fog.
– Hát, hogy feljött érte Pestre, és hazavitte a faluba. Elkel ott a munkáskéz, és mivel az iskolát befejezte, munkát is fog ott találni – folytatta apa.
Én a vörös hajú kisbabára gondoltam, mi lesz most vele. Ki fog óvón fölé hajolni? Meg is kérdeztem anyát:
– Anya, mi lesz most a vörös hajú kisbabával?
– Klárikám, ne aggódj – anya rögtön vigasztaló üzemmódba kapcsolt. – A kisbaba nemsokára hazamegy, addig pedig gondoskodik róla másik nővér, aki ugyanolyan kedves lesz vele, mint Tündi volt.
– Mit csináljak? – töprengett apa.
– Na, írok én az öcsédnek olyan levelet, hogy csak na. Ne törje szét a lánya álmait – mondta anya. – Olyan szépen alakult minden.
– Kérlek, ne – válaszolta apa. – Innentől nem a mi dolgunk. Bár nem értek egyet a döntésével, de az ő lánya. Én támogattam itt Budapesten. A további az ő dolguk.
Pár hónap múlva esküvői meghívót hozott a posta. Tündi egy helybeli legénnyel kötötte össze az életét.
– Megyünk, segítünk nekik az esküvői előkészületekben is – mondta apa. – Tudod, kislányom, azt úgy illik. Egy hét sütés-főzés.
Anya kivételesen nem vonakodott. Én meg arra gondoltam, hátha ott lesz az óriás moncsicsi.
– Öreglegény ez – mondta anya, amikor megérkeztünk a négyórás vonatút után.
– Anya, az mit jelent? – kérdeztem.
– Hát, hogy már majdnem kicsúszott a nősülési időből, és sok évvel idősebb a menyasszonynál. Persze lehet attól még boldog a házasság, de szerintem az az ideális, ahogy mi vagyunk apáddal. Ő öt évvel idősebb nálam. Ezt jól jegyezd meg, kislányom.
– Na de mekkora háza van – mondta apa unokatestvére, Feri bátyja. – És Tündi lesz a kétszintes ház gazdasszonya, micsoda szerencse.
Apa erre csak hümmögött. Tudtam, hogy arra gondol, akármekkora ház sem ér fel a városi élet nyüzsgésével, a sok élménnyel, ami a fővárosban várta volna Tündit.
– Lesz templomi esküvő is – folytatta Feri bátyja. Az meg Pesten úgysem lehetett volna.
Néztem Tündit a szép fehér esküvői ruhájában a templomban. Épp belefeledkeztem volna a látványba, mikor Tündi felkiáltott:
– Rosszul vagyok. Levegőt, gyorsan!
Összeszaladt a násznép, ki egy pohár vizet adott Tündinek, más pedig legyezte őt.
– Anya, de az hogyan lehet, hogy rosszul van a saját esküvőjén? – kérdeztem anyát. – Azt mondtad, az esküvő életünk egyik legboldogabb napja.
– Kislányom, szerintem kisbabát vár – mondta anya. – Nézd csak, domborodik már a hasa.
– És amikor legközelebb jövünk, már látni fogom a kisbabát? – kérdeztem anyát.
– Igen, majd úgy időzítjük a látogatást – szólt közbe apa. – Különben is úgy illik, hogy ajándékot hozzunk majd a babának.
Volt aztán hatalmas menyasszonytánc is. Csak úgy röpködtek a 100-asok és 500-asok a kosárba. Többet senki sem hozta szóba, milyen lett volna Tündi élete Pesten. És az óriási moncsicsit sem láttam soha többet.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. áprilisi számában)
Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.
A gulykának nincs receptje. Egyike azoknak a titokzatos gömöri ételeknek, amelyeket szemre készítünk.
– Majd ráérzel! – biztatott édesanyám egykor, mert úgy, ahogy az életre is, amihez szintén nem kapunk receptet, ráérzünk egy idő után. Igaz, ahhoz, hogy ráérezzünk, hibázni kell. Sőt muszáj, különben honnan nyernénk tapasztalatot?
Nagy vágyam megépíteni egy madáretetőt, hogy télen, amikor a hidegben reszketnek, dideregnek és éhesek a madarak, kimenjek hozzájuk, egy hatalmas, vastag törzsű diófához, és egy kevés kis eledelt tehessek majd az etetőjükbe, miközben egy bögre meleg kávét tartok a másik kezemben. Milyen jó célt szolgálnék egy ilyen építménnyel. Remélem, oly kedvesek lesznek velem a madárkák, hogy nyaranta a legszebb hangon fognak csiripelni nekem a diófáról.
Az irodai szkennerünk elképesztően lassú. Ha magára hagyhatnád mindazzal, amit be akarsz szkennelni, és elmennél ebédszünetre, még egy kávé és egy süti is beleférne, és amikor visszaérsz, a szkenner valószínűleg még mindig nem lenne kész. Csakhogy nem hagyhatod magára: a lassúság egyik oka ugyanis az, hogy a konstrukció lényegében kőkorszaki, és neked kell folyamatosan cserélgetned a lapokat.
Ha jobban belegondolok, ez a történet is a képzelet hatalmáról szól. Elég messziről indítok, de azért némi kerülővel el fogunk jutni ide. Vagy oda. Kezdjük ott, hogy gyerekkoromban rajongtam az állatokért, és mindent megfogtam, amit csak lehetett. Jó példa erre, hogy volt egy éti csigám is, amit egy nejlonzacskóban hordoztam magammal mindenhová.
Hogy te milyen szép rendet és tisztaságot tartasz magadnál. Míg itt én elhanyagolok ezt-azt. Például a szemetes környéke tényleg ragad olykor, de lásd be, nekem is kell hely, ahol elfüstölhetem a haragomat. De mondhatnám azt is, hogy én már nem vagyok aktív korú. Öreg vagyok, túl minden lehetséges lelkesedésen. Így jogom van a luxushoz, a halogatás luxusához.
Kehidakusstány egy Isten háta mögötti, meghatóan kietlen kis tanyáján Józsi néni egy szál szalmakalapban feji a tehenét a pajtában, miközben azon morfondírozik magában, hogy ha majd egyszer meghal – tán nem is oly sokára –, legfeljebb háromezer év múlva szeretne csak reinkarnálódni, amikorra már a teljesen felesleges fajok zöme biztosan kihalt e bolygón.
– Tudod, Klárikám, ez magyar föld volt. Itt élt édesanyád kisbabakorától egészen addig, amíg ki nem telepítették őket. Csak 50 kilót hozhattak magunkkal. Még szerencse, hogy Zsófi mama betuszkolta a csomagba anya babáját és a szarvasagancsot. Pedig falhoz állította őt a szlovák csendőr, de ő ragaszkodott hozzá, hogy elhozza ezeket a tárgyakat.
Júlia és Flóra a konyhában hallgatta, milyen unalmasan rotyog a leves. Néha meg kellett kavarni, ez is unalmas, de a végén azért finom. Elvált, újraházasodott, gyermekes asszonyok voltak, az egyik gyereknek hasmenése volt, a másiknak szorulása, de már ezt is megbeszélték. Próbáltak zenét hallgatni, de Júlia nem volt elégedett Flóra lejátszójának minőségével, szóvá is tette
A kíváncsiság, az öröm és az izgalom elegye kavargott benne. Az ablakban állt. Egyik kezével kontyából kiszabaduló hajtincseit simogatta, füle mögé gyűrte, majd újra kihúzta őket. Másik kezével a függönyön játszott, ujjával követte annak mintáját, körberajzolta egyik irányba, aztán a másikba. Közben a szemét nem vette le az utcáról, a házuk kapujáról.