Ha az osztálytársamra gondolok, elsőre az jut róla eszembe, hogy nagyon szép, arisztokratikus anyukája volt. Másodikosok voltunk, az anyuka féltő-óvó szeretettel vette körül a kisfiút, aki tengerésznek öltözött farsangon. Aztán mi alsó tagozatban képeslapokat cserélgettünk, és Petitől mindig szép lapokat kaptam, szépen megírva. Udvarias nyelven, amely az 1980-as években kiveszni látszott.
1989-ben voltunk tizennégy évesek. Később belevetettük magunkat a kilencvenes évek szabad világába, akadt, aki multicégnél kezdett dolgozni, bejártuk a világot, egyesek DJ-ként vagy tengerbiológusként külföldön élnek ma is. A jelen és annak vonzó lehetőségei álltak húszas éveink középpontjában, így sokáig nem találkoztunk, talán nem is sokszor gondoltunk egymásra. 2018- ban viszont igen. Az osztálytalálkozó-szervezés közben ismerősök lettünk a közösségi platformokon, cseteltünk, úgyhogy amikor épp az 1953-ban Kistarcsáról szabaduló internáltak listáját böngésztem, szemet szúrt Peti különleges vezetékneve. Írtam is neki rögtön, még a levéltárból. Peti, ő az apukád lehet? Nem, a nagyapám, érkezett rögtön a válasz. „Jó is, hogy írsz, már oda akartam adni neked valamit, ez nálad lesz a legjobb helyen.” A találkozóra Peti egy régi vulkánfíber bőrönddel érkezett. „Szeretném, ha csak otthon nyitnád ki. Ez a nagyapám hagyatéka. Nem ismertem őt, meghalt az 1960-as évek elején. Internálva volt. Apukám nagyon szeretett volna neki igazságot szolgáltatni, de nem sikerült.” Otthon, kinyitva a bőröndöt, elém tárult egy élet, amelynek a végén sem született igazság. A jogi végzettségű nagyapa nézett vissza rám fiatalon, aztán báli meghívók egy vidéki város főszolgabírójának címezve – akivé a nagyapa lett –, nyüzsgő társasági élet dokumentumai. A korabeli Színházi Élet lapjaira illett volna.
1932-ben a Pesti Hírlap tudósított arról, hogy a nagypapa értesítette a magyar aeroszövetséget Kaszala Károly tragikus repülőgép-szerencsétlenségéről, mivel a pilóta a kétútpusztaközi kastélynál zuhant le. 1940-ben küzdelem a tiszai árvíz ellen: április 7-én egész éjjel elkeseredetten harcolt az elemekkel az Eger című napilap tudósítása szerint. A gátat rőzsekötegekkel, kapukkal, deszkakerítésekkel erősítették meg.
Boldog házasság, négy gyermek, Peti apja a legidősebb. Aztán jött a háború és utána egy szinte kibogozhatatlan népbírósági ítélet, amelynek következménye az internálás. A nagyapa küzdelme az igazságért, amelyet felváltva ügyvédnek címzett levelekkel, magának készített feljegyzésekkel próbált bizonyítani. A bőrönd megőrizte a család anyagi hanyatlásának bizonyítékait is: a földet eladta, felesége a négy gyermekkel vidéken maradt, tanyán fogadták be őket. Mindennap küzdött a létért. A nagyapa szeretetteljes levele gyermekeihez: Jenőkém, jól tanulj, ez a legfontosabb. A cipőre a pénzt küldöm – írta Peti apjának. Utóbbit már az internálás után, amikor az egykori főszolgabíró gondnokként tudott elhelyezkedni a vízügyi igazgatóságnál. Mindezt áthatotta a mindenen átívelő szeretet, amely a család tagjait mégis egyben tartotta.
Peti egyetemi tanár lett. Azt mondta, semmi mást nem szeretne, csak megtudni, mi történt a nagyapával. Aztán beszélgettünk arról, hogy Petit nem avatták fel úttörőnek. Rossz gyerek voltam, biztos emlékszel – mondta. Én erre azt mondtam neki, én a kisfiúra emlékszem, aki ott áll az élet elején, tele reménnyel, a tengerészruhájában.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. november 21-i számában)
Nyugalmat, csendet palackoztam. Fügéről fügére. A hatalmas fazekat majdnem csordultig vágtam a mézédes gyümölcshússal. Néztem, ahogy az anyag először felrottyan, középen el nem apadó buborékforrást növeszt és aláveti magát a gázrózsa önző akaratának. A gondosan darabolt gyümölcsök kényelmesen elnyújtóztak, aztán a hirtelen hő hatásának köszönhetően az enyhén cukros nedűben kéjesen szétterülve apró finom darabokra hulltak. Így a tökéletes.
A medve már várt. Ahogy belépünk a les ajtaján, mindenki lázasan veszi elő a mobiltelefonját vagy a fényképezőgépét. Utóbbit egy híres természetfotós kezében pillantom meg. Mellette meghívottaim foglalnak helyet. Nem kell fizetniük a lesért, mert akit én hívok, ingyen nézheti a barna bundásokat, pedig nincs itt semmi részvényem, a nagyvonalúság Medvepásztornak köszönhető, aki most is csöndes mosollyal enged előre minden vendéget, ő hátul foglal helyet, és körbenéz, miféle pálinkák maradtak tegnapról, majd mindenkit megkínál.
Nem tudom, hogy Albert Camus (1913–1960) olvasta-e Madách remekét, amely francia nyelven 1881-től napjainkig számos – hol csonka, hol majdnem teljesnek mondható – formában megjelent, legutóbb például Camus nemzedéktársa, Jean Rousselot (1913–2004) jóvoltából, először 1966-ban (újabbról nem tudok). De ha olvasta volna, biztos rajongott volna érte, és irodalmi nyoma volna a munkásságában. Madách Ádámját az abszurd ember egyik előképének tarthatta volna.
Mostanában mindig arra gondolok, hogy elcseréltek. Rögtön születésem után a kórházban. Volt már ilyen, hallottam róla. Nem lehet más magyarázat. Mert hiába fürkészem anyámat, semmi hasonlóságot sem fedezek fel közte és köztem. Nézem a lánykori képeit. A neonzöld szem, a pengeként elhúzódó száj, a hosszú, jelentékeny orr, az erőteljes állkapocs, az arc előreugró vagy homályban maradt részei, semmi sem előlegezi majdani önmagamat.
A helyszín változatlanul Budapest, a téma a hatos villamoson terjengett ezúttal, nem kellett mást tennem, csak kicsit jobban kinyitnom a fülem. A szereplők fiatalok, s amint a beszélgetésből kiderült, a lány székely, a fiú pedig született pesti, és most készülnek Erdélybe, először együtt. A lány, kihasználva a hosszú villamosozást, próbál némi felvilágosítással szolgálni élete párjának arról, hogy mi várhat rá, a városi vagányra a székelyek között.
A hosszú fehér ruhás elindult a kavicsos úton a part irányába. Elnyújtott léptei ringásra sarkallták gyönyörű öltözetét. A nap néha megcsillant a derekára tekert aranyló szalagon. Jól állt neki. Egy kicsit belefeledkeztem ezekbe a lépésekbe. Addig követtem tekintetemmel, amíg a fűzfák teljesen körbe nem ölelték. Csak a rengő iszapos talaj mutatta lépései nyomát.
Nem lehettem több tizennyolc évesnél, mikor azt a könyvet olvastam. Valahonnan mentem vonattal hazafelé, tűzött a nap, az emberekről szakadt a víz. Lamentáltam, hogy leszálljak-e cigizni Miskolcon, mert nehéz volt a bőröndöm, végül úgy döntöttem, hogy olvasok. Jó lett volna hazáig befejezni, a filmet láttam már, a regény pedig egész más oldalait villantotta meg a remek történetnek.
Egy kis kertben, egy kis házban, ahol ajtó nyílik a világra, ahol ismét meg lehet tanulni az esők közeledtét. Ahonnan kiugraszt a hirtelen támadó nyári vihar, hogy beszedjem a száradó ruhát. Ahonnan kicsalogat a kacér zivatar, hogy ne egyedül nevessen bugyborékosan a fák levelein.
Hej, azok a régi szép idők...
Már Krúdy Gyula bátyánk megírta: az is bolond, aki túlélte Ferencjóskát. Hát ez bizony igaz. Volt.
Dédnagyapám még Krúdyval ápolgatta ezt a szép mondást a módosabb belvárosi kuple... akarom mondani korabeli szépségszalonokban. Aztán elmúlt ez a csodálatos időszak, a K. und K. ideje, amikor egy nagy bajszú ember volt mindenki példaképe, és úgy hívták az Országot, a mindenkorit, hogy kaiserlich und königlich, K. und K., Császári és királyi.