– Hazajöttünk a nyaralásról, és azóta nem ír, nem hív. Már egy hete – mondta a barátnőm kisírt szemmel.
– És a Messenger-üzenet?
– Látta, de nem ír.
– A double textinget próbáltad? – kérdeztem.
– Az mi?
– Írsz neki, még egyet, aztán ha azt is látja, és nem ír, akkor még egyet.
– Próbáljuk ki – mondta a barátnőm. Remegett a kezében a telefon, de arra az üzenetre sem érkezett válasz.
Ghosting, vagyis eltűnés. Ma már nem szakítanak a párok. Ezek szerint. Aki nem szeretné folytatni, egyszerűen nem ír. Hogyan lehet ezt túlélni? – gondolkoztam el.
Aztán eszembe jutott egy nagyon régi történetem, amikor nagyon sokáig vártam, hiába. Pedig akkor nemcsak a ghostingról, hanem még mobiltelefonról sem hallottunk.
A fiúnak volt autója, egy narancssárga Škoda. Azt beszéltük meg, legegyszerűbb, ha úgy randizunk, hogy ő jön értem. Beülök az autójába, és száguldunk a világba. És persze csókolózunk, de mást nem csinálunk, hisz még csak tizenhét éves vagyok.
– A tanulás a legfontosabb – mondta anyám. – Aki izél – mert anyám sosem nevezte meg a szexuális aktust –, az rosszul jár. Ugyanis annyira rákapsz a dolog ízére, hogy nem fogsz tanulni, csak egész nap azon fog járni az eszed. És akkor viszlát, egyetemi tervek. Különben is, aki házasság előtt csinálja, az kurva – összegezte anyám a tudnivalókat.
Úgyhogy nem mertem semmi többet csinálni a fiúval, mint csókolózni. Pedig ő szeretett volna többet csinálni. Bár nem tudtam pontosan, hogyan jutnánk el a többet csináláshoz, ha egyáltalán eljutnánk. Az utolsó randinkon egy bányatóhoz vitt, és követelte, vegyem le a trikóm, hogy tudjunk fürödni. Mert azt sosem mondta ki, valójában mit szeretne tőlem. Nem beszéltünk a szexről, csak közeledett, egyre erőszakosabban.
– Nem veszem le a trikóm, fürödhetünk így is – mondtam.
– Na látod, milyen vagy – tette hozzá –, már mindenki minket néz, ahogy itt könyörgök neked, te teljesen hülye vagy. El is ment a kedvem a fürdéstől, hazaviszlek – összegezte a fiú a véleményét. Az autóban már nem szólt egy szót sem. Hiába kérdeztem, mi a baj, nem válaszolt. Megbeszéltük, hogy másnap is jön majd értem.
Nem jött el. Hiába vártam órákon át. Néztem ki az ablakon, ugyanis onnan láttam mindig a Škodát, ahogy közeledett. Órák teltek el így, a gombóc ment fel a torkomban. Apám benyitott, és azt mondta:
– Elviszlek, kislányom, cukrászdába, aki ennyit késik, az nem érdemli meg, hogy várj rá.
A cukrászdában némán ettük a süteményt, pedig mindig beszélgettünk.
A fiú nem került elő soha többet. Tehát ghostingolt akkor, amikor még a kifejezést sem ismertük. Vonalas telefonja sem volt, s bár a lakcímét tudtam, nem írtam neki.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.