– Hazajöttünk a nyaralásról, és azóta nem ír, nem hív. Már egy hete – mondta a barátnőm kisírt szemmel.
– És a Messenger-üzenet?
– Látta, de nem ír.
– A double textinget próbáltad? – kérdeztem.
– Az mi?
– Írsz neki, még egyet, aztán ha azt is látja, és nem ír, akkor még egyet.
– Próbáljuk ki – mondta a barátnőm. Remegett a kezében a telefon, de arra az üzenetre sem érkezett válasz.
Ghosting, vagyis eltűnés. Ma már nem szakítanak a párok. Ezek szerint. Aki nem szeretné folytatni, egyszerűen nem ír. Hogyan lehet ezt túlélni? – gondolkoztam el.
Aztán eszembe jutott egy nagyon régi történetem, amikor nagyon sokáig vártam, hiába. Pedig akkor nemcsak a ghostingról, hanem még mobiltelefonról sem hallottunk.
A fiúnak volt autója, egy narancssárga Škoda. Azt beszéltük meg, legegyszerűbb, ha úgy randizunk, hogy ő jön értem. Beülök az autójába, és száguldunk a világba. És persze csókolózunk, de mást nem csinálunk, hisz még csak tizenhét éves vagyok.
– A tanulás a legfontosabb – mondta anyám. – Aki izél – mert anyám sosem nevezte meg a szexuális aktust –, az rosszul jár. Ugyanis annyira rákapsz a dolog ízére, hogy nem fogsz tanulni, csak egész nap azon fog járni az eszed. És akkor viszlát, egyetemi tervek. Különben is, aki házasság előtt csinálja, az kurva – összegezte anyám a tudnivalókat.
Úgyhogy nem mertem semmi többet csinálni a fiúval, mint csókolózni. Pedig ő szeretett volna többet csinálni. Bár nem tudtam pontosan, hogyan jutnánk el a többet csináláshoz, ha egyáltalán eljutnánk. Az utolsó randinkon egy bányatóhoz vitt, és követelte, vegyem le a trikóm, hogy tudjunk fürödni. Mert azt sosem mondta ki, valójában mit szeretne tőlem. Nem beszéltünk a szexről, csak közeledett, egyre erőszakosabban.
– Nem veszem le a trikóm, fürödhetünk így is – mondtam.
– Na látod, milyen vagy – tette hozzá –, már mindenki minket néz, ahogy itt könyörgök neked, te teljesen hülye vagy. El is ment a kedvem a fürdéstől, hazaviszlek – összegezte a fiú a véleményét. Az autóban már nem szólt egy szót sem. Hiába kérdeztem, mi a baj, nem válaszolt. Megbeszéltük, hogy másnap is jön majd értem.
Nem jött el. Hiába vártam órákon át. Néztem ki az ablakon, ugyanis onnan láttam mindig a Škodát, ahogy közeledett. Órák teltek el így, a gombóc ment fel a torkomban. Apám benyitott, és azt mondta:
– Elviszlek, kislányom, cukrászdába, aki ennyit késik, az nem érdemli meg, hogy várj rá.
A cukrászdában némán ettük a süteményt, pedig mindig beszélgettünk.
A fiú nem került elő soha többet. Tehát ghostingolt akkor, amikor még a kifejezést sem ismertük. Vonalas telefonja sem volt, s bár a lakcímét tudtam, nem írtam neki.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. októberi számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.