Akkoriban volt új a színes tévénk. Apa nagy büszkén cipelte haza, kéz alatt vette, egy szovjet laktanyában.
– Nem kell nekünk robbanós tévé – mondta apa. Ugyanis az történt, hogy a Videoton Color Star készülékek felrobbantak, lakástüzeket okoztak. – Ez a szovjet modell masszív, semmi gondunk nem lesz vele.
Ettől kezdve a békés hétvégi társasozásaink már televíziós hangaláfestéssel zajlottak. Hárman játszottunk, apa, anya és én. Volt egy új bohócos társasjáték, amit nagyon szerettem. A dobókocka nem számokat ábrázolt, hanem figurákat.
Épp a Delta tévéműsor ment, amikor Kudlik Juli – bár akkor nem tudtam, hogy így hívják a bemondónőt – felkonferálta a következő témát: mi lesz, ha meghal a Nap?
– Ezt nézzük meg! – mondta apa.
Nagyon érdekelte őt minden, ami a tudományról, új kutatási eredményekről szólt. A narrátor vészjósló részletességgel ismertette, hogyan fog megnagyobbodni, felforrósodni, majd megsemmisülni a Nap és vele a Föld is. Én teljesen bepánikoltam a magam nyolc évével. Akkor döbbentem rá, hogy az élet nem tart örökké.
– Nincs kedvem társasozni – mondtam apának.
– Miért, Klárikám? Ha a bohócos nem jó, hozom a kedvenc kártyád, a mackósat – mondta apa.
– Apa, de ha meghal a Nap, mi sem leszünk sehol.
– Ez így van. De addigra már nem fogunk érezni semmit, csak az érez, aki él, nem fog fájni. Amíg élünk, erős bennünk az életösztön, élvezzük az életet. Soká lesz ez még, kislányom.
Este hívtam apát, mert nem tudtam elaludni.
– Apa, add ide a kisujjad, úgy, mint kiskoromban – és szorítottam apa kezét, míg álomba szenderültem.
Két héttel később fojtott suttogást hallottam reggel.
– Meghalt Zsíros nagyapa. Hogyan mondjuk meg Klárinak? – kérdezte anya.
– Majd én megmondom neki. Tudod, hogy kiborult a múltkor is a Delta adásától. Az a javaslatom, ne vigyük el a temetésre – mondta apa.
– Zsíros nagyapa sajnos öreg volt, elfáradt már, Klárikám – mondta apa.
– Az mit jelent?
– Elaludt örökre – folytatta. Többet nem mertem kérdezni, magam előtt láttam a Napot a tévéadásból. Aztán a fejem fölött zajlott minden.
– Milyen ruhát vegyek a temetésre? – kérdezte anya a nővérét. Olyan kellene, amit utána is tudok használni, amikor tartom az igazgatói értekezleteket.
– Mit szólnál ahhoz az ezüstszállal átszőtt kötött együtteshez, amit a Váci utcában láttunk? – válaszolt a nővére.
– Az jó lesz – mondta anya. – És kit hívjunk a torra?
Majd következtek egymás után a témák végestelen-végig. Én közben a Napra gondoltam, és arra: vajon Zsíros nagyapa oda repült fel? Zsíros nagyapa, aki mindig a falusi háza tornácán ült, fekete kalapban, akinek bármit rajzoltam, tetszett neki. Aki reszkető kézzel előhúzott egy 500 forintost – nagy pénz volt az akkoriban –, és azt mondta:
– Klárikám, ez a tied, tegyétek be a takarékba. Ha már nem leszek, gondolj majd rám szeretettel.
Már nem emlékszem, én hol voltam, amikor temették. Valószínűleg a szomszédnál, mivel rajtam kívül mindenki ott lehetett, csak én, a legkisebb nem.
Negyven évvel később megbíztam egy családfakutatót, kutassa ki az őseinket.
– Találtam valami érdekeset – hívott fel a férfi. – Azt tudta, hogy Zsíros nagyapa, akiről olyan szeretettel beszélt, itt élt fiatal korában a fővárosban? És úgy házasodott, hogy a legjobb barátjával együtt, egy napon: ő volt a barát tanúja, utána pedig cseréltek.Nézze csak, itt a bejegyzés. Együtt is lakott a két fiatal pár.
És akkor már úgy gondoltam Zsíros nagyapára, mint ahogy addig még sosem, fiatal emberre, aki előtt ott állt az egész élet. Akkor még nem tudta, hogy a legkedvesebb dédapám lesz hetven évvel később és mindörökké.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2022. áprilisi számában)
A gyerek kiszáll az iskolánál. Ma különösen szép napod lesz, kiáltok utána, még intek egyet, a visszapillantó tükörben nézem, ahogy bemegy az iskola kapuján. Lassan gurulok előre a sávomban. Egy lámpa, előttem senki, repülőrajt, kétszázhúsz lóerő, ezer méter egyenes, jobbos ötszáz méter, még egy jobbos ezer méter, és már ott is vagyok Ágicánál. Százszor megtettem már ezt az utat, négy perc a legjobb időm.
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.