– Egy dologra kérlek, kislányom – mondta apa. – Ha én már nem leszek, tartsd meg a földet.
Apa ezt a kórházban mondta. Én csak arra tudtam gondolni, hogy ne fájjon neki semmi, és minden úgy legyen, ahogy szeretné.
– Apa, rendben van, úgy lesz.
– Tudod, kislányom – folytatta apa –, nem tudhatjuk, milyen világ jön.
Épp az ikertornyok leomlása után voltunk pár nappal.
– Lehet, hogy háború lesz, önellátásra kell berendezkednetek, és a földön mindent meg tudsz termelni, nem leszel kiszolgáltatva senkinek.
Pár év telt el apa halála után, amikor egy nap anya telefonált. Nagyon feldúltan szólt a készülékbe:
– Felhívott Feri.
Ő apa öccsének a legidősebb fia volt.
– És mit mondott? – kérdeztem anyát.
– Hogy adjuk el a földet. Van egy remek üzleti ajánlata.
– És mit mondtál erre, anya?
– Szó sem lehet róla. Ez volt apád utolsó kívánsága, hogy tartsuk meg.
Bíztam benne, hogy anya ezt fogja válaszolni annak a léhűtőnek. De éreztem, anyát még nyomasztja valami.
– Anya, és mit mondott még?
– Nagyon dühös lett, hogy nem fogadjuk el az ajánlatát. És azt mondta, apádnak van még egy gyereke rajtad kívül, egy másik nőtől. De hát, Klárikám, sejtettem én ezt, de hogy csak úgy odavágja nekem ez a pernahajder – és anya már sírt a telefonban.
– Anya, de miről beszélsz? Milyen gyerek?
– Jaj, Klárikám, mindegy az már. Nem voltunk még házasok, apád menyasszonya voltam, lehelyezték őt vidékre. Tudod, ez volt a szokás a diktatúrában.
– Anya, kérlek, hagyjuk a kommunistákat most. Van egy testvérem?
– Ha igaz is, hogy apád gyereke az a gyerek, a féltestvéred csak. De ne kérdezz engem erről többet – és letette a telefont.
Annyira képtelenségnek tűnt ez az egész. Ha így lett volna, apa biztos elmondta volna. Ha máskor nem, az utolsó éveiben, amikor én egyetemista voltam, és mindent megbeszéltünk. Az élet nagy kérdéseit. Bármiről kérdezhettem, ő válaszolt. Tudtam, hogy egy ember van, aki segíteni tud, Imre bácsi, apa legjobb barátja, akivel még a gimnáziumban összeszövetkeztek egy életre. Apa halála után ő lett az, akihez bármikor elmehettem, ha apa kibírhatatlanul hiányzott.
Imre bácsi rutinos mozdulatokkal készítette elő az üveg vörösbort, két pohárral:
– Na, Klárikám, ki vele, mi nyomja a szíved.
– Nehéz erről beszélni, Imre bácsi. Anya azt mondta, apának született egy másik gyereke is, még a házasságuk előtt. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy lehet egy testvérem, még ha féltestvér is.
Imre bácsi megigazította a szemüvegét. Töprengett, mondjon-e valamit, és ha igen, mennyit áruljon el.
– Klárikám, felnőtt vagy már. Jogod van tudni az igazságot – kezdett bele. – Amikor apád elvégezte a főiskolát, direkt lehelyezték vidékre. Ez volt a kommunisták módszere.
– Jaj, Imre bácsi, ezt anya is mondta. De mi történt ott vidéken?
– Anyád nem költözött le apáddal. Úgy beszélték meg, hogy még egyetemista, fejezze be az egyetemet, addig leveleznek, aztán édesanyád utána leköltözik hozzá.
– És mi lett?
– Édesanyád befejezte az egyetemet. De nem költözött.
– Hogyhogy?
– Tudod, milyen édesanyád. Néha túl büszke. És apád tényleg összemelegedett ott egy lánnyal. A presszóban dolgozott. Mayának becézték. Édesapád azt mondta nekem, szép, sudár alakja, szőke haja volt, kis gödröcskékkel az arcán, amikor nevetett.
– Apa ilyet csinált?
– Klárikám, ne ítéld el őt. Fiatal ember volt. Anyád pedig nem ment vele. Mesélte nekem azt is, nehéz volt neki este magányosan. Eleinte próbált angolul tanulni, de csak tankönyve volt akkoriban, se tanár, se kazetta, és semmi esélyt nem látott arra, hogy eljut egyszer Angliába, így abbahagyta.
– És aztán mi történt?
– Maya terhes lett. De apád megmondta neki már az elején, hogy menyasszonya van Pesten. Hogy vele nem komolyak a szándékai.
– Szegény lány. És utána?
– Maya azt mondta, mindenképp megtartja a gyereket. És gyorsan férjhez ment máshoz. Az a férfi pedig nem tudta meg sosem, hogy a gyerek nem az övé.
– Apa hogy tehette ezt?
– Klárikám, édesapád bár nagyon jó ember volt, de ő sem volt szent. Ahogyan te sem vagy az, és én sem. Így végül megnyugodott mindenki. Maya felhívta őt, amikor a gyermek megszületett, hogy egészséges kisfia lett. De szerintem ne bolygasd a múltat.
– Imre bácsi, és te találkoztál Mayával?
– Dehogy. Apád édesanyád mellett tartott ki, őt vette feleségül. Bár nekem azt elmondta, hogy Maya később is kereste őt, a hivatali telefonján.
– És mit mondott neki apa? – Hagyja békén őt, mert megnősült, és te megszülettél.
– De most mit csináljak, Imre bácsi?
– Semmit, Klárikám, semmit. Ez apád élete volt. Az ő döntései és párkapcsolatai. És te is tudod jól, téged szeretett a legjobban. Ezért is nem beszélt erről.
– De Imre bácsi, nincs testvérem, és így lehetne. Mindig is egy bátyról álmodoztam.
– Gondolj bele, Klárikám, ő egy középkorú férfi már. Nagy valószínűséggel úgy élte le az életét, hogy egy másik embert hisz az édesapjának. Milyen lenne most neki, ha te beállítanál? Különben is, hogyan keresnéd meg? Mesélj inkább: mit olvasol mostanában?
Nem tudtam beletörődni abba, amit Imre bácsi mondott. A következő napokban újra és újra elképzeltem Mayát. És arra gondoltam, mennyire szerethette apát, ha ilyen körülmények között is megszülte a gyermekét. Anyára pedig haragudtam. Ha leköltözött volna apával, akkor nem történik meg mindez. Azon gondolkoztam, ismerek-e valakit arról a településről. És beugrott, hogy igen, egy volt tanítványom ott él. Írtam neki egy közösségi oldalon, találkozót kértem tőle, de nem mondtam meg, miért.
– Jöjjön le hozzánk a tanárnő – válaszolta. – Mindig is szerettem volna megmutatni szeretett városomat.
Már a vonatnál várt a szép, vörös hajú lány. Úgy döntöttem, elmondok neki mindent.
– Előbb Mayát szeretném megtalálni, utána a féltestvéremet – kavargattam a kávémat a Szilasban, a városka Fő utcáján levő cukrászdában.
– Persze, segítek, tanárnő, kis időt kérek – mondta ő. – A többit meg lelevelezzük.
Hamarosan érkezett is az e-mail:
„Kedves Tanárnő! Elvittem az édesapja fiatalkori fényképét a nyugdíjasklubba. Őrá sajnos nem emlékeztek, sok idő eltelt azóta, és csak pár évet töltött itt. Majd kérdeztem őket Mayáról, a presszós lányról.
– Óh, csinos lány volt – derült fel az arca az egyik férfinak. – És milyen kedves! Férjhez ment, és született egy fia” – itt le kellett tennem a levelet. Hangosan dobogott a szívem.
„De sajnos a férfi úgy tudja – folytattam az olvasást –, hogy Maya a Covid-időszakban meghalt. A férjezett nevére pedig nem emlékszik. Sajnálom, tanárnő, ennyi tudtam segíteni. Bárcsak többet tudtam volna” – zárta sorait a tanítványom.
Én pedig a levél olvasása után kényszerűen beletörődtem abba, hogy nem találtam meg őket. Anyával aztán nem beszéltünk többet erről a témáról. Mégis sokszor gondoltam Mayára és a kisfiúra, akit ugyanolyan szőkének képzeltem el, mint amilyen apa volt a gyerekkori képein.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. júniusi számában)
