Dohányfüstös eszpresszó, az ügynök idegesen szorongat a kezében egy újságot, amelybe bele van csavarva kézzel írt ügynökjelentése. Egy óvatlan pillanatban, miután már megitta a szokásos kávé-konyak adagját, odacsúsztatja a tartótisztnek kézírásos jelentését, majd mindketten feltűnés nélkül távoznak a helyszínről. Valahogy így képzeljük el, így történhettek ezek a találkozók. Kétheti rendszerességgel. Gyakrabban találkozott az ügynök és a tartótiszt, mint a rokonok, barátok. De nem történt ez mindig így. Előfordult olyan is, hogy a tartótiszt a lakásán látogatta meg az ügynököt. A jelentések, amelyeket a tartótiszt az elöljárójának készített, fennmaradtak a levéltárban, így egészen képtelen részleteket is megtudhatunk arról, hogyan zajlottak le a találkozók.
1964. február 5-én Szabadkán felhívta lakásán a tartótiszt Longót, az ügynököt, de a férfi nem vette fel a telefont, így elment hozzá. Vajon Luigi Longo olasz kommunista politikusról nevezte el a titkosszolgálat az ügynököt?
A tartótiszt számonkérte az ügynököt, aki azt mondta, rádiózott két szobával arrább, és nem hallotta a telefoncsörgést. Persze lehetséges, hogy így szeretett volna kibújni a találkozó alól. De nem lehetett. Előfordult olyan is, hogy az ügynök máshova költözött, bízva abban, nem követi új lakhelyére az állambiztonság. Nem így történt. Utánanyúltak. Egyszerűen jelezték a másik területi szervnek a költözés tényét, és azok a kollégák keresték fel a feladata elől szökni próbáló ügynököt. Ha kórházba került egy ügynök, azt is jeleznie kellett, postai levélben. Ott nem valószínű, hogy meglátogatta a tartótiszt, de ha egészségi állapota engedte, levélben kellett jelentenie.
Longo felesége és fia aznap nem tartózkodtak otthon, elutaztak sítáborba. A tartótiszt ajándékokat is vitt Longónak: a Ketten az úton című regényt, amelyet Lovászy Magda írt. A regény Szabadkán játszódik, szerelmi szál, mozgalmi történet és mártírhalál is van benne. Elképzelhető, hogy az ügynök ezt maga kérte, mert érdekelte a könyvújdonság. A másik ajándék a magyar büntető törvénykönyv volt, az 1961. évi V. tv. Vajon ezt egyfajta figyelmeztetésnek szánta a tartótiszt? Vagy maga az ügynök kérte, hogy tisztában legyen a törvényekkel? Ez a jelentésből nem derült ki. A regény ajándékozása érthető, ez kevésbé. Mindez egy szerdai napon történt. Szombaton újra találkoztak, közösen televíziót néztek, majd vacsoráztak a Mala Bašta étteremben. Beszélgettek vízumkényszerről, hőerőmű-építésről. Beszámolt az ügynök nyári utazási tervükről is: unokatestvérével Magyarországra szándékoztak menni, a Balatonra, rokonokhoz Békéscsabára és Pécsre. A tartótiszt érdeklődött, hogy Longo munkahelyén nem jelent-e problémát, hogy ők találkozgatnak egymással, esetleg felfigyelt-e erre a jugoszláv titkosszolgálat. Longo azt mondta, hogy nem, de néhány évvel korábban még nem mert volna találkozni a tartótiszttel. Néha előfordul olyan, hogy a tartótiszt kiszól a jelentésből, vagyis saját megjegyzést tesz. Ez itt is megtörtént, ugyanis gyávaságnak tartotta, hogy Longo korábban visszautasította volna a találkozókat: „nem a legjobb bizonyítvány a tanulmányozott jellemére vonatkozóan” – írta.
A következő jelentés időpontja 1964. május 17. Longo ügynök fia fizikaversenyre érkezett a városba, édesapja elkísérte, ekkor találkoztak a tartótiszttel. Sőt, megbeszélték, hogy több órát együtt fognak tölteni. Longót a tartótiszt elvitte gépkocsival egy rokonához, ott átvettek egy csomagot. Majd közösen egy vendégházba mentek, gondolom, megittak egy pohár bort. A napot a fiúval közös ebéddel folytatták, majd miután a fiú visszatért a versenyre, meglátogatták közös ismerősüket, egy orvost. A nap végére még pertut is ittak.
Ha nem ismernénk a találkozók hátterét, gondolhatnánk azt, egyszerű szakmai vagy baráti összejövetelekről van szó. Hátborzongató újra és újra szembesülni azzal, mennyire mélyen beivódott a diktatúra titkosszolgálata a korabeli mindennapokba. „A diktatúra azzal is gyilkol, hogy belélegzed, hogy élsz” – fogalmazta meg plasztikusan e létállapotot Orbán Ottó költő A létező szocializmusról című versében. Vajon mit gondolt a fizikaversenyre tartó kamasz fiú, miért megy velük a tartótiszt? Tudta-e felhőtlen örömmel olvasni a Ketten az úton című könyvet az ügynök?
A menekvés csak egyetlen módon volt lehetséges egy ilyen szituációból: ha az állambiztonságnak már nem volt szüksége az ügynökre, és ők kezdeményezték az együttműködés befejezését. Különben a zsarnokság ott volt minden telefoncsörgésben, csikorduló ajtóban, élesen vijjogó szirénában.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
A kortárs orosz irodalom jelese, Ljudmila Ulickaja írja: „Erős kötődésem a tárgyakhoz – életükhöz, lokális vonatkozásukhoz, születésükhöz és halálukhoz – ahhoz vezetett, hogy egy régi cipősdobozba bepakoltam mindent, amitől nehéz volt megválnom…” Az idézetben kimondatlanul is benne van, hogy a más szemében csak kacatnak minősülő tárgyak azért fontosak, mert emlékeztetnek hajdanvoltakra, élethelyzetekre.
Jaj, már megint ez a buta test! Ez az átmenetiségével kérkedő porhüvely, kocsonyásodó tetemtemető, izgő-mozgó trágyatár, komposztra való kukacfészek, ösztöntől és vágytól mart, szélcsöndben is lobogó fátyol! Ez az önmagát kétségbeesve fölemésztő és reprodukáló, önző, görcsös sárruha! Gerincvelő létpöcegödre! Homokba írt homok, romba dőlő rom, petéjét és magvát konokul szertehintő, vérkönyvektől roskadozó, csillagtalan csontpolc!
– Pályaőr ám az ángyuk térde! – szokott háborogni az öreg, ha az újságban véletlenül a szakmáját emlegetik. – Miket össze nem firkálnak ezek! Bakter annak a becsületes neve! De ebben a mai világban akkora a flanc, hogy borzasztó! Itt van mindjárt a feleségem, aki takarítónő az iskolában. Én legalábbis így gondoltam buta fejjel. De nem! Kisült, hogy ő a technikai személyzet. Az árgyélusát az ilyen körmönfont szószaporításnak!
Tudod-e, hogy sokáig azt hitték, minden árnyék fekete? Nézd csak meg a régi nagy mesterek képeit. A szín, melyre árnyék vetül, pillanatok alatt homályos szürkévé fakul, majd elnyeli a mindent elborító sötétség, mely néha nem is csak a fény hiányának tűnik, de kézzelfogható, tömör, már-már eleven dolognak.
Érdekes megfigyelni, hogy az elkezdett erkélyt viszont sosem fejezik be. Ez alighanem az asszonyok romboló hatása miatt van így, mert minap a következőket hallottam a Dedemanban egy házaspártól:
– Vagy én, vagy a ház! Meguntam, hogy csak a házzal foglalkozol! Erkély sem kell már, mert úgysem olyan lesz, amilyent szeretnék! Dézsát akarok! Egy naaaagy fürdődézsát!