Dohányfüstös eszpresszó, az ügynök idegesen szorongat a kezében egy újságot, amelybe bele van csavarva kézzel írt ügynökjelentése. Egy óvatlan pillanatban, miután már megitta a szokásos kávé-konyak adagját, odacsúsztatja a tartótisztnek kézírásos jelentését, majd mindketten feltűnés nélkül távoznak a helyszínről. Valahogy így képzeljük el, így történhettek ezek a találkozók. Kétheti rendszerességgel. Gyakrabban találkozott az ügynök és a tartótiszt, mint a rokonok, barátok. De nem történt ez mindig így. Előfordult olyan is, hogy a tartótiszt a lakásán látogatta meg az ügynököt. A jelentések, amelyeket a tartótiszt az elöljárójának készített, fennmaradtak a levéltárban, így egészen képtelen részleteket is megtudhatunk arról, hogyan zajlottak le a találkozók.
1964. február 5-én Szabadkán felhívta lakásán a tartótiszt Longót, az ügynököt, de a férfi nem vette fel a telefont, így elment hozzá. Vajon Luigi Longo olasz kommunista politikusról nevezte el a titkosszolgálat az ügynököt?
A tartótiszt számonkérte az ügynököt, aki azt mondta, rádiózott két szobával arrább, és nem hallotta a telefoncsörgést. Persze lehetséges, hogy így szeretett volna kibújni a találkozó alól. De nem lehetett. Előfordult olyan is, hogy az ügynök máshova költözött, bízva abban, nem követi új lakhelyére az állambiztonság. Nem így történt. Utánanyúltak. Egyszerűen jelezték a másik területi szervnek a költözés tényét, és azok a kollégák keresték fel a feladata elől szökni próbáló ügynököt. Ha kórházba került egy ügynök, azt is jeleznie kellett, postai levélben. Ott nem valószínű, hogy meglátogatta a tartótiszt, de ha egészségi állapota engedte, levélben kellett jelentenie.
Longo felesége és fia aznap nem tartózkodtak otthon, elutaztak sítáborba. A tartótiszt ajándékokat is vitt Longónak: a Ketten az úton című regényt, amelyet Lovászy Magda írt. A regény Szabadkán játszódik, szerelmi szál, mozgalmi történet és mártírhalál is van benne. Elképzelhető, hogy az ügynök ezt maga kérte, mert érdekelte a könyvújdonság. A másik ajándék a magyar büntető törvénykönyv volt, az 1961. évi V. tv. Vajon ezt egyfajta figyelmeztetésnek szánta a tartótiszt? Vagy maga az ügynök kérte, hogy tisztában legyen a törvényekkel? Ez a jelentésből nem derült ki. A regény ajándékozása érthető, ez kevésbé. Mindez egy szerdai napon történt. Szombaton újra találkoztak, közösen televíziót néztek, majd vacsoráztak a Mala Bašta étteremben. Beszélgettek vízumkényszerről, hőerőmű-építésről. Beszámolt az ügynök nyári utazási tervükről is: unokatestvérével Magyarországra szándékoztak menni, a Balatonra, rokonokhoz Békéscsabára és Pécsre. A tartótiszt érdeklődött, hogy Longo munkahelyén nem jelent-e problémát, hogy ők találkozgatnak egymással, esetleg felfigyelt-e erre a jugoszláv titkosszolgálat. Longo azt mondta, hogy nem, de néhány évvel korábban még nem mert volna találkozni a tartótiszttel. Néha előfordul olyan, hogy a tartótiszt kiszól a jelentésből, vagyis saját megjegyzést tesz. Ez itt is megtörtént, ugyanis gyávaságnak tartotta, hogy Longo korábban visszautasította volna a találkozókat: „nem a legjobb bizonyítvány a tanulmányozott jellemére vonatkozóan” – írta.
A következő jelentés időpontja 1964. május 17. Longo ügynök fia fizikaversenyre érkezett a városba, édesapja elkísérte, ekkor találkoztak a tartótiszttel. Sőt, megbeszélték, hogy több órát együtt fognak tölteni. Longót a tartótiszt elvitte gépkocsival egy rokonához, ott átvettek egy csomagot. Majd közösen egy vendégházba mentek, gondolom, megittak egy pohár bort. A napot a fiúval közös ebéddel folytatták, majd miután a fiú visszatért a versenyre, meglátogatták közös ismerősüket, egy orvost. A nap végére még pertut is ittak.
Ha nem ismernénk a találkozók hátterét, gondolhatnánk azt, egyszerű szakmai vagy baráti összejövetelekről van szó. Hátborzongató újra és újra szembesülni azzal, mennyire mélyen beivódott a diktatúra titkosszolgálata a korabeli mindennapokba. „A diktatúra azzal is gyilkol, hogy belélegzed, hogy élsz” – fogalmazta meg plasztikusan e létállapotot Orbán Ottó költő A létező szocializmusról című versében. Vajon mit gondolt a fizikaversenyre tartó kamasz fiú, miért megy velük a tartótiszt? Tudta-e felhőtlen örömmel olvasni a Ketten az úton című könyvet az ügynök?
A menekvés csak egyetlen módon volt lehetséges egy ilyen szituációból: ha az állambiztonságnak már nem volt szüksége az ügynökre, és ők kezdeményezték az együttműködés befejezését. Különben a zsarnokság ott volt minden telefoncsörgésben, csikorduló ajtóban, élesen vijjogó szirénában.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.