Testvér, testvér, neked miért nincs testvéred? – kérdezték tőlem a lányok a napköziben, vagyis napejben, ahogy akkor hívtuk. A gyermekmegőrzőben, ahol a mindig 16 óráig tartó hivatali munkaidő lejártáig őriztek bennünket a tanárok alsós általános iskolás korunkban.
Igen, mindenkinek volt testvére, csak nekem nem. Igaz, a legjobb barátnőm bátyja 16 évvel idősebb volt, már majdnem felnőtt. De Barbinak igazi testvére volt, öccse, aki gördeszkázott, és lehetett pátyolgatni is, mert ő volt a kicsi.
Mindig azt képzeltem, bátyám van, kettővel jár felettünk a suliban, külsőre tiszta apám. Megvéd engem, aztán, ha kicsit nagyobbak leszünk, házibuliba visz, és a barátja lesz az első szerelmem.
De nem volt sehol a testvérem.
A másik gyerek, a másik gyerek – ismételgette apám a kórházban, amikor már ette a testét a rák. Másik gyerek? – kérdeztem vissza, de nem mondott mást. És akkor elkezdett összeállni minden. Az elharapott félszavak. A rokonok fura félmondatai. Az utalások arra, hogy én nehezen lettem, nagyon. Sokat vártak rám. Mintha tehetnék róla. Anyádnak volt az a szép steppelt pongyolája – mondta egyszer a nővére. Azt hordta mindig, amikor téged várt – folytatta –, és egyszer, amikor meglátogattam, arra érkeztem meg, hogy széttépkedte a pongyoláját. Miért? – kérdeztem én. Mert félt, nehogy az legyen megint – harapta félbe a mondatot.
Mielőtt születtél, autót vettünk – mondta apám. Miért? – kérdeztem. Nehogy ne érjünk oda időben a kórházba – folytatta. Jó döntés volt, anyáddal ki-be jártunk a kórházba, még a piroson is átmentem, nehogy elveszítsen téged is.
Az és, is egyszerű szavak, amelyek fel sem tűntek a mondatokban, csak akkor.
Új tévét vettünk, színeset, persze kéz alól, a szovjet laktanyából. Apám nagy büszkén cipelte haza a Szivárvány márkájú böhöm nagy készüléket. Be is üzemelte rögtön, alig vártam, hogy bekapcsolja. Gyere, kislányom, nézzük ezt a csodát – mondta. „Nem sírt akkor sem, ha elvetélt” – énekelte épp Varga Miklós az Európa című számot. Apa, mi az, hogy elvetélt? – kérdeztem azonnal. Kihányta a zöldborsót – válaszolta hirtelen apám, és én megelégedtem a válasszal, mert apa sosem hazudott.
– Anya, apa azt mondta, másik gyerek, miről beszélt – próbáltam óvatosan érdeklődni anyámnál. Aki nem mondott semmit, csak elővette a terheskönyvét, azt, amikor engem várt. Képek nélküli, egyszerű füzet, rajta feketén-fehéren: második terhesség.
Anyám cigarettára gyújtott és azt mondta: – Ő lett volna a bátyád, Zoli, elveszítettem őt, amikor három hónapos terhes voltam. Nem bírtam róla beszélni neked. Azt mondták a kolléganőim, ne bánkódjak, ő még nem is volt gyerek, csak magzat. De nekem az volt, a fiam. Ahogy most is az. Sokszor gondolok rá, ő biztos szót fogadott volna mindig, és közgazdász lett volna, és sok pénzt keresne, és nem kéne már sosem spórolnunk. De így nekünk ez maradt, kislányom, ha van 1 forintunk, elteszünk 50 fillért. Mert nem tudhatjuk, mi lesz. Zolikát sem gondoltam, hogy elveszítem. Az orvosok azzal vigasztaltak, biztos beteg lett volna, azért lett angyalka, de én tudom, hogy nem. Egészséges lett volna, és erős, nem értem, miért nem tudtam kihordani őt. Téged aztán, ha kínkeservvel is, de sikerült világra hoznom. Miattad nem szeretem a citromot, mert apád arra kényszerített, igyak meg mindennap egy pohár limonádét, amikor vártalak, nehogy megint az legyen.
– Persze, a te családodban mindenkinek csak egy gyereke van. Ti nem tudtok sokasodni sem – mondta a férjem, nem sokkal azelőtt, mielőtt a volt férjem lett, majd elment a világba, nemzett még több gyereket. Én meg ott maradtam az első és egyetlen szülöttemmel, aki szintén egyke maradt.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2021. június 19-i számában)
Tudjátok, kedves barátaim, bármennyire is elfogadó vagyok, meg türelmes mindenkivel és mindennel szemben, akárhogy igyekszem elérni a megértés legmagasabb fokát, most mégis, bátran kijelenthetem: a közöny ellensége vagyok, szólt Tárnoki Hanzi fehérre szorítva markát.
Az agyam emeli fel a könyvet. Rég. Átlagos voltam. Születésemkor 3,60, mint a kenyér ára, amiért kislányként a boltba jártam. Útközben meg meséket írtam, például a csillagsapkás kutyáról. A csillogó orrú fekete puli gyakran elkóborolt, de egyszer csokiforintossal a szájában jött vissza, a lábam is érzi még a nyáron elázott szőrét és szagát. Hetedik után életemben először dolgoztam. Mint disznóvágáskor a darálót, magyarázta anya első nap a gyógyszertárban, és a mézszínű kakaóvaj-hurkácskák majdnem rátekeredtek az ujjamra.
A kapuk angyalai a kocsmában ültek, hisz a szférák lényeinek is jár a szabadidő-kultúra. Az emberek ilyenkor a szexről, a munkájukról meg a lelki kapcsolódásaikról szoktak beszélgetni. Az angyaloknak erószuk nincs, hivatásuk és kapcsolataik viszont annál inkább, és ezeken is bőven van mit megvitatni. Így esett ez aznap délután is, Krisztus után valamikor két- és háromezer között.
Csak egyszer láttam nagyapámat a lakatokkal matatni. Tizenegy éves voltam, az utolsó előtti szép évem, amikor még otthon szilvesztereztem. Számzáras lakatok voltak; dünnyögött valamiket a hosszú, fehér szakállába, és ötöt kinyitott közülük: a krómozott-fehéret, a vöröset, a feketét, a sárgát és a szürke vaslakatot. Az anodizált titánból készült szivárványszínűt és a nemesacélból készültet békén hagyta.
– Tudod, kislányom, amikor a nénje először felhozott Pestre – kezdett a történetbe apa –, épp tűzijáték volt. Én meg csak néztem, néztem azt a sok csillogó rakétát az égen, és arra gondoltam, itt szeretnék élni, ebben a városban, és ha lesz családom, minden évben velük megyek a tűzijátékra.
– Én az idén biztos nem megyek, nem egy nagy szám ez, minden évben ugyanúgy lövik ki. És nagy a tömeg – replikázott anya.
Erre-arra forgat. A ruhapróbának mindig tétje van, mert a ruha alapján ítélnek majd meg azok, akikkel találkozunk. „Ne higgyék ezek a nagyvalakik, hogy nincs mit felvegyünk” – mondja, miközben magát egy naftalinszagú vászonnadrágba próbálja beleszuszakolni.
Eltörött a tintásüveg. Kiszabadultak a bogarak. Ömlik szét, másznak szét, terjeszkednek, egyre csak terjeszkednek. Az egyik a billentyűmön kapaszkodik, a másik a tüdőmbe kap, a pirosat bordóra festi a fekete pigment. Nem tudom, hol vannak, csak érzem, hogy mozognak, hogy egyre több lárva kel ki, és minden porcikámban kárt tesznek.