Veres Tamásné Kiss Katalin: Akinek nótája nincsen

2021. április 17., 08:59
Bereczki Kata: Italbolt (akril, vászon, 50 × 50 cm, 2017)

A fiú az osztálytársaival ment haza az iskolából, amikor észrevette, hogy az apja megint részegen alszik a padon. Úgy tett, mintha észre sem venné, olyan volt, mint egy ottfelejtett csomag. A részeg hirtelen felült, véreres szemmel, bánatosan nézett a világba, majd rekedtes hangon énekelni kezdett:

– Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs…

 Ilyenkor kezdett mindig sírni, majd tehetetlen dühvel felordított:

– Te dög!

– Nézd, ott az apád! – mondta az osztálytársa, arcán gúnyos mosollyal.

– Ő nem az apám!

Nem nézett a pad felé többé, hazament. Hideg volt a lakás, már megint kikapcsolták a fűtést. Összeborzadt. Kint még hidegebb van – gondolta. Egy darabig álldogált a folyosón, majd elindult vissza a padhoz. Szégyellte, hogy osztálytársai előtt letagadta. Az apja már nem volt sehol, csak a borosüveg maradt a pad alatt. Körbefutotta a lakótelep utcáit, de még csak ismerőssel sem találkozott. Az esti szürkület már végignyújtózott a házak között, és ő még egyszer végigment minden utcán, minden téren, benézett minden kapualjba, de mindhiába. Akkor kellett volna odamennie hozzá, amikor az osztálytársaival arra járt. Végülis az apja. Az anyja még pici korában otthagyta őket. Egyszer egy gyűrött esküvői fényképen látta meg az anyját, mielőtt az apja széttépte, majd elégette volna. Aztán csak nézte a vörös lángnyelveket, amelyek körbeölelték a képet. Jól az emlékezetébe véste azt az arcot. Sokat gondolt rá, vágyott arra, hogy egyszer megjelenjen, azt gondolta, az anyjának jó élete van, és eljön érte egyszer, ebben egészen biztos volt.

Azért eleinte, amikor magukra maradtak, még rendben volt minden, de amióta jött a rendszerváltás, és felmondtak az apjának a munkahelyén, már nem törődik semmivel. Mindig is ivott, de most még azt a kevéske segély is lecsúszott a torkán. Még szerencse, hogy a nagybátyja befogadta őket. De most ő is elvesztette az állását.

Feltámadt a hideg késő őszi szél, rázta, rángatta a fák ágait. Az apját nem találta meg. Hazafelé indult, és látta, hogy a lakásukban ég a villany. Abban reménykedett, hogy talán az apja már hazaért.

Sietett fel a lépcsőn. A lépcsőházban sült hús illat terjengett, valaki húst sütött, összefutott a szájában a nyál, és nyelnie kellett. Az ádámcsutkája fel-le ugrált, a gyomra nagyot kordult. Ma még csak egy zsömlét evett. A csöngetésre a nagybátyja nyitott ajtót.

– Figyelj kisöreg, találtam munkát magamnak és az apádnak is. Ne félj, rendben lesz minden – mondta neki rögtön az ajtóban.

– Igen, rendben lesz.

– Holnap kell kezdenünk. Jut eszembe, hol az apád?

– Nem tudom, egy padon láttam aludni, de már elment onnan.

– Lehet, hogy nem kerül elő megint, és egyedül kezdek a munkahelyen. Pedig azt ígértem, ő is jön dolgozni velem. Két emberre számítanak.

Még beleszívott a cigarettacsikkbe, amelyik már szinte a körmére égett, az arca kétoldalt behorpadt.

– Nézd csak, bevásároltam. Vettem krumplit, babot, sárgaborsót. Tepertőkrémet is vettem. Több napig van ételünk. Főztem is, gyere, egyél. Még másfél éved van, és akkor elvégzed az iskolát. Könnyebb lesz. Addig kibírjuk valahogyan. Jó fiú vagy. Az osztályfőnököd is megmondta.

A nagybátyja feltette a gázra melegedni a paprikás krumplit. A gáztűzhely valamikor fehér volt, mostanra már a sok kifutott étel vastag barna réteget képezett rajta. Jó nagy edénnyel főzött a nagybátyja. A fiú nézte őt: hosszú, ápolatlan haja eltakarta az arcát, ahogyan az edény fölé hajolt.

– A cipőd bírja még? – kérdezte, és oldalról a fiúra pillantott.

A fiú bólintott, és lenézett a cipőjére. A dac heggyé nőtt benne, amikor először lépett be az osztályba. Szegedi meg is lökte a padtársát. Gúnyos megjegyzést tett a cipőre, mindenki röhögött.

– Igen, egészen jó cipő.

– Mondtam én, nem kell feltétlen drága cipőben járni. Ott vannak a ruhák is, amit az az irodista nő adott neked. Tudod, amit a fia kinőtt. Egészen jó cuccok.

– Igen, ma is abban voltam iskolában – válaszolta a fiú.

Még a nyári munkája alatt történt, amit a nagybátyja intézett. Bányában dolgoztak. Úgy néztek ki, mint az ördögök, olyanok voltak, mint akik a pokolból jönnek elő a műszak végén. Nem számított, mert örültek, hogy van lehetőségük dolgozni. A tulajdonos minimálbért fizetett, az is több volt, mint a semmi.

Feketék voltak a portól, de volt lehetőségük zuhanyozni. Akkor a víz volt náluk korlátozva a tartozás miatt. Meleg vizük sem volt, csak hideg. De iskolakezdésre meglett a pénz. A fizetését ment felvenni, amikor szólt a nő, ha nem sértődik meg, elhozná a fia kinőtt ruháit. Nagyon megörült, esze ágában sem volt megsértődni. Az a nő aztán kedvesen érdeklődött, hogy megy az iskola, mik a tervei, és ő őszintén beszélt: elvégzi az iskolát, jó szakember lesz, segít kifizetni a nagybátyja adóságát.

A nő nagyon szépen nézett rá, látszott rajta, hogy hisz neki, még bólintott is egyet. Olyannak érezte magát a ruhákban, amit kapott, mint bármelyik osztálytársa. Egyik délután meglátta a fiával együtt az asszonyt a városban, és elcsodálkozott, hogy az asszony fia nem is magasabb, mint ő.  A fiú szívesen gondolt vissza erre a napra. Mint egy film, úgy pergett le előtte. Már évek óta arról álmodozott, egyszer megjelenik az anyja, és ők is ilyen egyetértésben mennek egymás mellet az utcán. Minden más lesz.

 A nagybácsi egy darabig nézte, majd megszólalt:

– Feküdjünk le, mert reggel korán kell kelni. Tudod, megyek munkába. Jól takarózz be, mert hideg van. Egy hónap múlva már ki tudom fizetni a rezsit.

A nagybácsi rekedtes hangjában ott bujkált a mosoly.

– Egy zsömlét kitettem neked az asztalra, vidd el az iskolába.

– Apa még nem jött haza.

– Nem is fog hazajönni néhány napig. Úgy látszik, már élete végéig azt a dögöt fogja siratni meg önmagát. Nem emberhez méltó, ahogyan él. Ha munkára jelentkezünk, sokszor csak végignéznek rajta, és nem veszik fel. Baromnak, baleknak tartja magát. Belesüllyedt az önsajnálatba. Nem tudok mit tenni vele. Jó éjszakát, kölyök.

– Jó éjszakát.

A nagybátyja cigarettát sodort, majd rágyújtott. A füst kígyózva szállt egészen a villanykörte fényéig, majd a leszakadt tapéta alá bújt. A nagybátyja lekapcsolta a világítást. A szakadt függönyt az ablak két oldalára igazította, hogy némi fény jöjjön be kintről. Telihold volt. A fiú lehunyta a szemét, de elaludni még nem tudott. Biztosan tudta, elvégzi az iskolát, jó szakember lesz, és sokat fog dolgozni, mert másképpen szeretne élni.

– Ne félj, kisöreg, minden rendben lesz!

– Tudom.

– A zsömlét ne felejtsd el, tepertőkrémet is tettem bele – hallotta még a nagybátyja hangját.

A tízemeletes ház előtt egy részeg énekelt.

– Akinek nótája nincsen, annak szíve sincs…

Csak ez az egy mondat ismétlődött, mintha elakadt volna egy lemez. Majd részeg üvöltés verte fel az éjszaka csendjét:

– Barmok vagyunk!

Hirtelen kinyílt egy ablak.

– Kussolj már el, mások pihennének. Törődj inkább a kölyköddel!

– Valóban így volt – szólalt meg a nagybátyja. – A gyárigazgató barmoknak hívott bennünket. Azt mondta az irodában, amikor lejött az üzembe, megnézem a barmaimat. A minimálbérért dolgozó embereket. Nem nézett az senkit embernek önmagán kívül. Apád akkor hallotta ezt meg, amikor felment valamit elintézni az irodába. Ezért neked, kölyök, nagyon jól kell tanulnod, hogy jó szakember legyél! Soha ne nézzen téged senki baromnak.

– Jó szakember leszek, és tanulok.

– Akkor jó. Azokat megbecsülik. Legyél idővel a legjobb szaki, kisöreg.

Csend lett, csak a konyhában csöpögő vízcseppek koppantak keményen a rozsdás mosogató aljához. Majd valaki babrált a zárral, nagy sokára sikerült kinyitni az ajtót.

Hazajött az apám, nyugtázta magában a fiú, majd elaludt. Reggel már nem volt a zsömle az asztalon, csak a morzsák. Az asztalra borulva aludt az apja, a lelógó markából egy félig megevett zsömle esett a földre. A fiú ráterített egy plédet a hátára, mire az apja felmordult. Sietősen készülődött a fiú, úgy volt, hogy dolgozatot írnak. Vajon milyen feladatok lesznek benne? – merült fel a fiúban, és számba vette a lehetőségeket, amíg öltözött.

Amikor kilépett az utcára, vékony jégréteg borította az utat. Idén korán jön a tél. Hidegek lesznek. Elvégzem az iskolát, és én leszek a legjobb – gondolta a fiú, és az irodista nő jutott eszébe, akitől a ruhákat kapta. A mosolyra és a kis fejbiccentésre gondolt, jó érzéssel töltötte el, hogy az az asszony hitt neki, bízott benne. Ilyennek képzelte el az anyját is, biztos ő is ilyen szépen mosolyog. Egyszer meg fog keresni – gondolta.

A dérlepte padon egy nő ült, talán aludt, egy szakadt plédbe takarózott. A nő az esküvői fényképről, állapította meg döbbenten a fiú, ahogyan ránézett. Dolgozatot írunk, és sietnem kellene, hogy el ne késsek, gondolta miközben a padhoz lépett és megszólalt:

– Anya?

A nő zavaros, álmos szemmel nézett rá.

– Téged vártalak – mondta akadozó nyelvvel.