Budapest utcáit elönti a forró nyári eső. Nyugtalanítóan emelkedik a vízszint. Az ultrakonzervatívok a csatornarendszer állagmegóvásához ragaszkodnak, de #nemmegállagóvják, hanem tiltakozásul búvárruhában, élőfallal védik a csatornafedeleket. Nem szeretnék, ha az erodálódás évezredes hagyományát nem tartaná tiszteletben az önkormányzat; egy nagyobb árhullám elmossa őket #erodálódvanemtiszteletben. A zöldek kalózhajókat építenek a kimosott csatornapatkányoknak, de ez a csatornapatkányokat #nemérdeklizölden. A női ruhák az állandó eső következtében egyre gyakrabban válnak átlátszóvá. A #gyakrabbanátlátszóruhák nem gyakran látott testrészeket nem fednek, a szempárok gyakorlatoznak. Vidám nyarunk lesz.
Az eső nem akar szűnni, bele kell nyugodnunk, #belekellnyugodnividám Velencévé változik a város. Félni kell ugyan, hogy beázik a metró, de kisebb és nagyobb gondolákkal rukkol elő a BKV. A #gondolákkalelőrukkolóbkv metrói mégis beáznak, tengeralattjárónak nevezik át, de sajnos az utasteret is ellepi a víz, a BKV-ellenőröktől azonban térítés ellenében oxigénpalackokat vásárolhatnak az utasok, a búvárpalack használata a szakaszjegyekkel rendelkezők számára nem kötelező, de használatuk nélkül utazni nem ajánlott, a bátrabbak #lenemajánlják; egy levegővel kibírják a Nyugati és a Deák tér között vagy nem.
Nem minden terület kerül víz alá, érdekes módon mégis a szárazföldiek látogatnak gyakrabban a vízben úszó Ferencvárosba és Erzsébetvárosba. Talán a katasztrófa történelmi izgalmát akarják élvezni. Sajnos a #katasztrófatörténelmiizgalom nem tart ki sokáig, a lakók és #nemlakók hamar megszokják, a divat egy-kettőre átáll a #vízhatlanmélytengeri #búvárparadicsomihlette ruhákra, a munkahelyeken pedig megengedetté válik a fürdőruha viselése, de ezen kívül hamar leül a hangulat, nem történik semmi érdemleges, azt leszámítva, hogy a kitartó esőzéseknek hála a Víziváros méltóvá válik elnevezéséhez és fellendül a hajóforgalom. Egyedül a temetőket kell félteni. A fellazult talajból ugyanis gyakran kicsusszan egy-egy koporsó, a #gyakrankicsusszantkoporsó tovább lebeg a víz színén, #akineknemfutjabkvbérletre, #vagybliccelniakar, az kilesi, míg ablaka előtt ellebeg egy gazdátlan koporsó és #fakanálraerősített #cipőtalpevezőjével evickél át a kívánt állomásig. Jót tesz a magyaroknak a vízi világ, nyugodtabbak, kedélyesebbek lesznek, egyesek hobbikert helyett a Dunában őshonos élővilág betelepítésével kezdenek foglalkozni, #akiknemkezdenekfoglalkozni elégedetten nyugtázzák, hogy nem kell többé kimenni az Omszki-tóig, a panel erkélyről is megoldható a pecázás.
Egyszerre elterjed a rémhír, hogy valaki fehér cápákat telepít Budapest utcáira, nagy az ijedtség, ez kedvez az ismerkedésnek, gyakran úsznak hazáig a lányokkal #kedvezőismerkedő, #szélesvállúcápaölők. Nő a népszaporulat. A kormány elégedett. A Barátok köztet leváltja a Budapest Béjvaccs. A nép elégedett. Az államnak nem kell befektetni az uszodák felújításába, #azállamnaknemkellbefektetniuszodák mindenhol #otthatóságának köszönhetően egyszerű iskolakörrel megoldható az úszásoktatás. A Testnevelésügyi Tantestület elégedett. A nép derűs, csupán a vidék könyörög elkeseredetten esőért.
Azért a fővárosban sem boldog mindenki, a #fővárosbansemboldogmindenki közül például elsőssorban is az öngyilkosjelöltek nem, mert így a Dunába fúlás lehetősége már minden kívánatos teatralitást nélkülöz, nem kell hozzá hídugrás és merészség, elég csak kisétálni az ajtón, de sajnos nagy az esélye, hogy az embert vízbe fúlás előtt kimentik az #úszókelők, Budapesten ugyanis változatlanul zsúfoltak az utcák, nagy a forgalom. És nehogy azt higgyék, hogy egy öngyilkosjelölt valójában nem boldog. De, az ő boldogságát #szabadakaratábólelkövetett öngyilkosságának tökéletes ábrándja adja, azaz adná, ha mindezt nem tenné nevetségessé, méltóságon alulivá a szokatlan időjárás. Így aztán a #szokatlanméltóságonaluliidőjáró, Arany János Hídavatásán nevelkedett, #hídrólvízbeugrásiönkezűségetpreferáló nemzedék olyan szomorú lesz, hogy az öngyilkosságot kezdi fontolgatni afelett érzett bánatában, hogy nem lehet öngyilkos.
Él a városban egy lány. Öntöző Fanni. Fanni nem tud úszni. Utálja a vizet. Macskái vannak. Azok is utálják a vizet. #Fanninemtudúszni az öngyilkosjelöltek kedélyes társaságával ellentétben annyira fél a vízbefúlástól, hogy kádban sem fürdik soha, inkább csak zuhanyozik. Vizet vegytiszta állapotában szintén ritkán iszik, jobban szereti a fröccsöt, pálinkát, teát is csak akkor fogyaszt, ha beteg. #Teátakkorfogyaszthabetegfanni megelégeli a lakását körül ólálkodó veszélyt, így hát fehér, pici lábacskáival, amelyeken vízhiányos a bőr, felhúzott szoknyában átcuppog a helyenként térdig, helyenként derékig érő #lakásátkörülólálkodó új, magyar tengeren. (A Balaton forgalma eddigre persze már visszaesik.) Felmegy a várba, már nem cuppog, riszál. Lemegy a várból megközelíthető titkos alagútba. Lemenne, de nincs jegye, végül legszélesebb vigyorával rámosolyog a jegyszedő bácsira, és az valahogy csak beengedi. A vár alatti alagútnak feltáratlan részei is vannak, melyeket a látogatóknak tilos megközelíteni. Fanni #tilosmegközelíti. Eltéved. Mégsem. Megtalálja. Mit talál meg? És… kihúzza, kihúzza a mostmár #kihúzottnagytitkosdugót. Jaj. Puccs. Államcsíny, és Budapest úgy örvénylik, mint egy duguláselhárítás után lehúzott budi (méltóvá válik gúnynevéhez), és a #duguláselhárítottbudititkos lefolyó fél nap alatt kiszippantja az utcákról a vizet és a boldogságot és a derűt és a pecabotokat és az #öngyilkosnemjelöltekvízbenemugrásibánatát. De vidéki kutakban még heteken át megjelennek az #ötösévellehetfognicsukák és a medúzák és a #perszefehércápák is.
(Megjelent a magyarországi Előretolt Helyőrség 2020. május 9-i számában.)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.