Sok mindenféle akartam én lenni, még abban az időben, amikor az ember sok mindenféle elképzeléssel bír, de fogalma sincs a világról. Kocsis, atomfizikus, később festő, azt megelőzően pedig, rövid ideig, zenész. E közbülsőt már csak azért is el kellett terveznem, mert szüleim zenei általános iskolába járattak, ahol kötelező volt valamilyen hangszeren játszani. A zongora túl úriasnak tűnt fel előttünk, meg az se volt mindegy, hogy ahhoz otthonra zongorát kellett volna vennünk vagy bérelnünk, s nekünk akkoriban nemcsak zongorára nem tellett. Olyan hangszert választottam tehát, amelyiket kölcsön lehetett kapni a zeneiskolától. A hegedű mellett döntöttem. Ezerszer bámultam meg iskolából hazafelé jövet a kettes kocsmában a cigányzenészeket, fekete ruhában, hófehér ingben, hosszú ujjakkal – biliárdoztak, várták az estét, amikor rájuk került a sor, meg a mulatozásra. Néha hegedülni is láttam őket, leginkább lakodalmakban, és az ujjaik olyan gyorsan táncoltak a húrokon, hogy szinte összefutottak a szemem előtt. Ilyen leszek én is, határoztam el. Fehér cigány. Kaptam is egy hegedűt a zeneiskolától, mellé egy szadista pesti őrültet tanár formájában, aki kéztartás-javítás ürügyén fényes vaslapocskával verte az ujjaimat, növekvő hévvel, fokozódó türelmetlenséggel, mind több fájdalmat okozva ezzel nekem.
Alapvetően tehetségtelen voltam, de nem voltak rossz szándékaim a hegedűvel. Egy idő után abba kellett hagynom a hegedülést, ez éveket jelent, és alig pár lecke haladást a kottafüzetben. Egy ideig harmonikáztam, de ahhoz is tök tehetségtelennek bizonyultam. Érdekes módon, ott is előkerült a fényes vaslapocska, úgy látszik, az abonyi zeneiskola tanárainak legfőbb módszertani eszköze a vaslapocska volt a hatvanas években. Nem ragozom, végül a dobnál kötöttem ki. Legnagyobb meglepetésemre tehetségesnek bizonyultam, pár év alatt elvégeztem egy művész-és egy jazzdob-iskolát. Be is kerültem a zeneiskola nagyzenekarába, amelyik elsősorban a zenetanárokból állt. Nemes bosszú volt ez részemről a vaslapocskások felé. És eljött a nagy pillanat, amikor első rádiófelvételem részese lehettem. Mikrofonok, rohangáló nagyképű és nagypofájú fővárosi rádiósok… Intésre indultunk, otthon a rádió előtt az egész család, és fülel. Kodály Háry-intermezzójában a dobosnak egyetlen pörgetés van írva, de az nagyon fontos és jól hallható helyen. Mondhatni, helyiértéken. Erre a pillanatra várt a család. Pattogott a zene, ültem, vártam, hogy Szabó Sanyi bácsi rám nézzen, intsen a pálcájával, én meg pergessek, mint az állat. De mert nem tudtam, hogy a művészek koncert előtt rápihennek a munkára, egész délután fociztam, jól kifáradtam, meg a fellépés előtt rendesen be is zabáltam otthon. Így aztán egyre homályosabban láttam a karmesteri pálcával hadonászó kövér embert, az előttem föl-alá járkáló vonókat, s hogy, hogy nem, egyszerre csöndes, ám igen mély álomba merültem. Integethetett nekem a nagy pillanatban a Szabó Sanyi bácsi, hallgathatta a rádiót lélegzetét visszafojtva a családom, én békésen, félrebillent fejjel aludtam a dobok fölött – egyenes adásban. S nem volt tremoló ott, ahol egyedül lehetett volna!
Zenei karrierem ezzel véget is ért. A zenekarból kiraktak, a családom csak ímmel-ámmal adott vacsorát, akik tudtak róla, sokáig emlegették röhögve a szégyent. Azóta is úgy néztem a megboldogult emlékű Mezzo tévén a koncerteket, hogy titkon arra vártam, hátha elalszik valamelyik dobos koncert közben, hogy ne csak én, hogy elmondhassam, ez azért meg szokott történni mifelénk, vagy szerte Európában, éppen úgy, ahogy a jégtáncosok időnként seggre huppannak a jégen.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. márciusi számában)
Gyuri szomszédnál vettem észre a különleges sakkfigurákat. Látszólag abszurd és életszerűtlen (bár lehetne akár valami magasztos mellékzöngéje is, de most nincsen): fehérek a fehérek ellen. Jobban belegondolva: a legreálisabb sakktábla, amit életemben láttam. Különösen, ami a királynőket illeti.
Akhilleusz csak mendegél a teknősbéka után, de tudjuk, soha nem éri utol, igazából nem is akarja, nem dicsőség behozni egy teknős előnyét, ő anélkül is Akhilleusz, de a névtelen teknős csak úgy tud bekerülni a történetbe, hogy mindig elöl baktat, ha beleszakad is.
Azt gondolom, hogy mindenkinek van egy saját, történetein keresztül kikerekedő világa, amelyben a múlt felértékelődik, mert személyes, és a családi erőterek rajzolják ki finom részleteit. Olyanokat, amelyek egy vékony vonalú Cigonya-tusrajzon láthatók akár. Dobó Tihamér mesterien tudta a mikrovilág részleteit papírra karcolni. Legyen az a népkerti vigadó vagy éppen egy kérész…
Csak bóklásznak keresztbe a földön, egy közönyös pap, a dél-amerikai vándorkertész és egy megesett leány, csöndesen, az örök ragyogás ege alatt, pórázon cipelve a kísérleti lényt (buta ausztrál tenyészet?) a kupolás épület felé. Noha beszélni úgysem tanulhat meg, habár felágaskodva nyúlszerű módon átöleli bárkinek a térdét, és együtt vonul vele órákon át, gondolják, beilleszkedésre mégsem képtelen, a szakértők majd kiderítik, miféle génmanipuláció vagy idegen bolygó műve.
– Kati nénje – hallottam Tündi hangját a konyhánkból. – Képzelje, mi történt. Az a pincér udvarlóm egy óriás moncsicsit hozott ma nekem a randira.
– És, Tündikém? – kérdezte anya. – Tetszik neked az a fiú? Derék srác lehet, ha pincérkedik.
Én közben elábrándoztam az óriás moncsicsiről. Az tényleg ritka kincsnek számított. Nekem négy moncsicsim volt, kicsik és közepesek, szebbek és csúnyábbak, fröccsöntöttek és dolláros boltból valók. De óriási egy sem.
Tizennégy éves voltam, nyolcadikos, százhetven centis, és bárkit meg tudtam verni. Egyszer egy gimnazistát is lenyomtam, amiért mindenki tisztelt, de a Nyújtó ikrektől tartottam. A két fiú mindenkinél erősebb volt. Nem fizikailag. Tizenhat évesen hatodik osztályba jártak, és elloptak mindent, ami egy általános iskolában fellelhető volt, az ablaküvegtől a zsámolyig mindent vittek és eladtak.
A gulykának nincs receptje. Egyike azoknak a titokzatos gömöri ételeknek, amelyeket szemre készítünk.
– Majd ráérzel! – biztatott édesanyám egykor, mert úgy, ahogy az életre is, amihez szintén nem kapunk receptet, ráérzünk egy idő után. Igaz, ahhoz, hogy ráérezzünk, hibázni kell. Sőt muszáj, különben honnan nyernénk tapasztalatot?
Nagy vágyam megépíteni egy madáretetőt, hogy télen, amikor a hidegben reszketnek, dideregnek és éhesek a madarak, kimenjek hozzájuk, egy hatalmas, vastag törzsű diófához, és egy kevés kis eledelt tehessek majd az etetőjükbe, miközben egy bögre meleg kávét tartok a másik kezemben. Milyen jó célt szolgálnék egy ilyen építménnyel. Remélem, oly kedvesek lesznek velem a madárkák, hogy nyaranta a legszebb hangon fognak csiripelni nekem a diófáról.
Az irodai szkennerünk elképesztően lassú. Ha magára hagyhatnád mindazzal, amit be akarsz szkennelni, és elmennél ebédszünetre, még egy kávé és egy süti is beleférne, és amikor visszaérsz, a szkenner valószínűleg még mindig nem lenne kész. Csakhogy nem hagyhatod magára: a lassúság egyik oka ugyanis az, hogy a konstrukció lényegében kőkorszaki, és neked kell folyamatosan cserélgetned a lapokat.
Ha jobban belegondolok, ez a történet is a képzelet hatalmáról szól. Elég messziről indítok, de azért némi kerülővel el fogunk jutni ide. Vagy oda. Kezdjük ott, hogy gyerekkoromban rajongtam az állatokért, és mindent megfogtam, amit csak lehetett. Jó példa erre, hogy volt egy éti csigám is, amit egy nejlonzacskóban hordoztam magammal mindenhová.