Bizonyos szavakat előbb ismertem meg, mint hogy azokat a jelentésükhöz tudtam volna csatlakoztatni. Két ilyen szó – és inkább a párhuzamosság, mint a kedélyborzolás kedvéért – a cigány és a zsidó. Előbbivel kora gyermekkoromban ismerkedtem meg, apám Abonyban a Mérgesen született, ez a község szélén meghúzódó cigánytelepet jelentette. Noha egyik ősöm sem volt cigány, kubikosdinasztiák követték a kis házban egymást (majdnem putrit írtam, merthogy nagyságban nem nagyon különbözött az őt körülvevő házacskáktól a nagyszüleimé sem) egészen apámig, aki ingázó kubikos volt, mígnem velünk, Pali bátyámmal és velem, valószínűleg végleg megszakadt ennek a szegénységnek, ágrólszakadtságnak a hagyományozódása.
Családomban nem volt cigány, legfeljebb apám büszkélkedett el néha azzal, hogy az ő családjuk a tótok közül került az Alföldre, amire ugyanaz a fejbólintás járt ki a falusiaktól, mintha azt mondta volna, hogy ő is cigány. Mi, gyerekek, nem tudván akkor még, ki cigány, ki tót, ki magyar és ki román, együtt játszottunk, felváltva faltuk ugyanazt a zsíros kenyeret, egy harapás neked, egy harapás nekem, adott, akinek volt, kapott, aki kért. A ritkán beszerzett (annál többet lopott) csokoládéval is így voltunk. Egy harapás neked, egy harapás nekem, csak az volt ebben az egyetlen szabály, hogy körülbelül egyformán kellett harapni, mert aki ezt megszegte, az később baszhatta. Így mondtuk ezt már akkor is, hat-hét évesen, ha nem értettük is még pontosan, mit jelent, miért mondanám most ezt másként? A csokoládéról mindmáig Csoki jut eszembe, az én kis cigány barátom, akit, akkor még nem is sejtettem, hogy a bőre színe miatt becéztek-gúnyoltak Csokinak. Valóban afrikai-fekete legény volt, fekete szemmel (bogárszemmel, szokták mondani), fekete hajjal és vakító fehér fogakkal. Vele szerettem focizni, meg úszkálni a téglagyári tóban, meg papsajtot majszolni a fűben a nagyapám házától nem messze terpeszkedő gyepen, vadgalambra és verebekre vadászni csúzlival, kárászokat fogni a tóban, békákat cigarettáztatni a parton, ha éppen unatkoztunk. És éppen unatkoztunk, papsajtot majszolva a gyepen, amikor motorberregésre lettünk figyelmesek. A Mantyú apja volt az, a dagadt rendőr, épp befordult a sarkon a Csepeljén, és felénk tartott. Parittya volt a kezem ügyében, kavics is volt hozzá, amint elhaladt mellettünk, a kisgyerekek flegmaságával, csak úgy, ha már úgyis erre jár, utánalőttem. És épp a koponyájának azt a részét találtam el, ahol a nyakkal találkozik, ki is serkent a vére, és egy pillanatra még a motor is kiszaladt alóla. Mi pedig szaladtunk, tudtuk, a rendőr mégsem vadgalamb vagy ártatlan veréb, ha az utolér bennünket, akkor nekünk annyi! Csoki volt a gyorsabb, a rendőr engem hamar utolért, szőrmentén, teszem hozzá, elég dagadt kisgyerek voltam, Dagi is volt a ragadványnevem. De a rendőr, legnagyobb meglepetésemre, nem állt meg mellettem, hanem berregett tovább Csoki után, valami olyasmit kiabálva: megállj, te rohadt kis cigány, most kitaposom a beledet. A meglepetés, a korai igazságérzet vagy Csoki féltése, de magamat megadva megálltam, és utánakiabáltam a rendőrnek: Bácsi kérem, nem a Csoki, hanem én lőttem fejbe. A rendőr, aki még hallhatta a vallomásomat, visszaordított: Fogd be a pofád, és takarodj haza, te kis béka, majd anyádnak elmesélem, miféle barátaid vannak! Talán ez a kis időhúzás, talán a figyelme pillanatnyi elterelődése, de az is lehet, Csoki elképesztő fürgesége megtette a hatását: a rendőr elveszítette a szeme elől üldözöttjét. Visszafordult, lassan, berregve elhaladt mellettem, megállt, szigorúan végigmért, de nem mondott semmit, ment tovább. Akkor nem értettem, miért Csokit üldözte helyettem, miért őt akarta megbüntetni, amikor én vallottam be, hogy nem ő lőtte fejbe a kaviccsal. Ma már érteném, és félnék, szégyelleném megérteni.
Nem tudom, mi lett a sorsa Csokinak. Él-e, hal-e, vizesárokba fulladt-e, részegen, mint Dugó, a másik gyermekkori barátom, öngyilkos lett-e, mint egy harmadik, vagy az unokájával keresi békés kertjében a fű között a papsajtokat. Én már nem, az emlékeim még keresik Csokit. A másik szó jelentésének megismeréséről majd máskor, talán, ha, s ha lesz miért.
(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2023. januári számában)
Ez kezdetben inkább hátrány, mint előny volt. Hiába tudtam mindent a XIX. századi Párizsról, két évszázaddal később – ráadásul ezúttal nőként – nem sok hasznát vettem. Szeretett városom jelentősen megváltozott, és a franciák sem voltak már igazán franciák. A történelem hosszabb lett, tele felfedezésekkel, katasztrófákkal, és újabb, értelmetlen háborúkkal. Megrázó volt olyan történetek befejezéséről hallani, amik az én koromban épphogy kialakulóban voltak.
Jolánt, a Kakasos-ház asszonyát faggatja Krúdy, aki a legokosabb nő az éjjeli világban, s akihez a fiatal Jókai járt a zsidó konyha csínját-bínját tanulmányozni. Szegény Móric nagyon szomorú ember volt. Tudja, olyan volt, mintha azt jósolták volna, hogy elviszi az első tavaszi szél… Meg is rendeltem az összegyűjtött műveit egy rablóbajszú könyvügynöknél.
2. JÓZSEF: Négy éve keresem az igazit, és rájöttem, hogy a párkapcsolatok sokkal jobban működnének nők és a férfiak nélkül. Legutóbb egy kafkai tekintetű, egyenes magatartású, negyvenes, rövid hölggyel próbálkoztam egy metróaluljáróban, és még akkor sem ábrándultam ki belőle, amikor meg akart késelni. Apró méltatlankodásomat látva megjegyezte, hogy azt hitte, a pasik szeretik az ilyesmit. Végül ő hagyott el. Utána nem sokkal jártam egy félvér lánnyal, nem volt köztünk semmi, csak jártunk, ám amikor Valentin-napra szerelmeslevelet írtam neki, ő elsápadt és harminc deka gépsonkává változott. Nem tudtam eldönteni, hogy szakítsak vele vagy egyem meg.
Hát hetek óta mást sem csinálok, mint kereslek. Olyat keresek, mint te vagy. Azt mondják, pár éved van csak itt, ahogy nekem is, és aztán feljebb, északra húzódsz a hőhullámok elől. Holott dehogy húzódsz te sehova, nincs neked lábad. Velem fogsz pusztulni, itt, velem. Pedig én dobnálak fölfelé, emelnélek magam fölé utolsó erőmmel, mint anya az újszülött delfinjét. De nem lehet, látod.
Egy balatoni üdülőben töltöttünk néhány hetet, és folyton esett. Ez volt az a nyaralás, amikor egyszer sem fürödtem a tóban, és nem türkizzöldnek, hanem szürkének láttam. Fürdőruha helyett kék mackókban és esőkabátokban rohangáltunk, halakat fogtunk a nád közötti stégen, és azt hiszem, hogy még a szokottnál is többet unatkoztunk.
Régi fényképalbumot nézegetek. A karácsony előtti nagytakarítás kávészünetében került a kezembe, gondoltam, belenézek, aztán folytatom a munkát. Nem így lett. A sárguló, fakuló fotók megállítottak. Történetek jutottak eszembe, egy mozdulat, egy kézlegyintés, egy félszeg mosoly, kalapbillentés. Egykor doboz őrizte ezeket az emlékeket, de öreganyám vett egy szép vajszínű albumot, letörölgette, megsimogatta, rendszerezve beragasztotta a fotókat a kemény lapokra. Az ő hátrahagyott, gyöngéd tekintete megszólaltatta Flóri harmonikás fényképét az albumban.
Hajnali négykor keltem, első mozdulatommal a vizet rúgtam fel, a másodikkal a hamuzóba könyököltem, a későbbiek egyikével meg a zaccot borítottam a szemetesvödör mellé, akkor hirtelen ellenállhatatlan késztetést éreztem aziránt, hogy számot adjak az ember nyomorúságáról, mialatt örök időkre a fejembe véstem, hogy az ébredésnek nem muszáj föltétlenül fölkelésbe torkollnia, hisz ahogy a fáradalmakat, úgy az alvást sem árt kipihenni.
– A családot meghívtad?
– Jönnek, ha időben szabadulnak.
– Ó, megvárjuk őket!
A költő idegesen mosolygott. Az izgalom és a bűz együtt forogtak a gyomrában, frissen vasalt inge pedig különböző alakokban tapadt izzadó testéhez. Kissé kitartotta a karját, hogy a menetszél megszárítsa.
Miközben kedves, jobb dolgokra hivatott lányok és fiúk pillanatragasztóval múzeumok kiállítótermeinek temperált falaihoz rögzítik a tenyerüket – miután valami élelmiszerrel leöntöttek egy-egy értékes festményt –, aközben az aukciósházak folytatják megszokott életüket, a maguk ritmusa szerint dolgoznak, keresnek, kutatnak, értékes műtárgyakra lelnek rá, életművekre hívják fel a figyelmet, bedolgozzák a köztudatba egy-egy elfeledett, fel nem fedezett alkotó életművét, esetleg galériájuk fiatal tehetségek útját egyengeti.
A pöttöm Rotács épp elkapta a lábát, azt, amelyiken majd megcsontosodik a koszos, nem vágott, hús alá hajló köröm, és beszoppintotta öregujját selymes ajkaival. Valahogy csak szórakoztatnia kellett magát, mert azon kívül, hogy megtömték már kétszer reggel óta, nem történt semmi. Se egy föléhajlás, amikor is a két kedves (?) arc valamelyike hirtelen feltűnik látómezejében, se egy felemelés, egy ölelés, egy arcsimítás, de még csak egy megrázás sem, mely, valljuk meg, néha megtörtént, semmi, ami jelezné, fontos vagy nem kívánt lehet valaki számára. Közönyben fürdőztette tagjait a délelőtti napfény. Nézegette a világot, amennyit látni