Zalán Tibor: Tévelygéseim

2020. szeptember 14., 07:51
Barabás Miklós: Kisfiú hegedűvel (olaj, vászon, 61,4 × 47, 7 cm, 1842)

„Nagy baj van abból, ha a szegény ember gyereke valaki akar lenni”, olvastam valahol, és nyomban magamra ismertem a mondatban. Ne is akarj soha valaki lenni, fiam, simogatta meg kérges kubikostenyerével kopasz fejemet apám, amikor felolvastam a mondatot neki, legyél te csak, mondjuk, egy tanító. Tanító, húztam el a fejemet, hát a tanító az nem valaki? Apám hümmögött. A tanító az valaki, fiam, de mégsem akkora valaki, hogy ne lehetne belőled is olyasmi.

Az igazság viszont az volt, hogy én akkoriban már kocsis akartam lenni. Szerettem nagyapám mellett ülni a bakon, hajtani a füstölgő hátú, nagy farú lovakat, még azt is szerettem, amikor egyet-egyet szartak, mert a lószarnak nem szarszaga van, hanem lószarszagillata.

Lóhajtogatásom nem tartott túl sokáig, mert nagyapám bevitte a lovakat a közösbe. Nagy ember a nagyapám, gondoltam, hogy csak úgy beviszi a téeszcsébe a lovait. S valóban nagy ember lehetett, mert nem maga vitte, hanem mások jöttek el értük. Káromkodva vezették ki őket az istállóból, s ha már ott volt egy kocsi, befogták őket abba, így a szerszámok is velük mentek – de még az ostorokat se hagyták ott. Egy ustort hagyjon már itt nekem, kértem az egyiket, de csak rám húzott egyet vele, és hajtottak tovább. Nagyapám nem nézett rájuk, valahova el, a semmibe kezdett nézni, és úgy is maradt egészen a haláláig.

Nekem pedig más szakma után kellett néznem. Úgy döntöttem, hegedűművész leszek. Láttam ugyanis a táncdalfesztivált, a zenekarban a Husztit, aki hegedűtanár volt a zeneiskolánkban, és Pestről járt le. Kopasz fejével olyan szépen tudta húzni, talán még szebb is volt, mint az abonyi cigányok, akik a Kettes kocsmában zenéltek esténként. Délutánonként pedig az üres teremben biliárdoztak. Néha órákat bámultam őket a kirakaton keresztül, hosszú, barna ujjukat a dákóra illesztve. Nekik is mindig vakító fehér volt az ingük, és fekete az öltönyük. Cigányzenész már nem lehet belőlem, gondoltam, annak talán apám se örülne, pedig hajnalonként cigányok kísérték haza a lakodalmakból – de táncdalfesztivál-zenész még lehetek.

Első találkozásom ezzel a Husztival nem volt túl felemelő. Egyik kezembe belenyomott egy hegedűt, a másikba egy piros vonót, megmutatta, hogy tartsam az ujjaimat, és azt mondta, most lassan huzigáljam azt a húrokon. Semmi dallam, semmi elképzelés. Utóbbiban tévedtem. Huszti ugyanis elővett egy kecses fémlapot, és azzal kezdte el módszeresen püfölni az ujjaimat. Nem szerettem, fájt is, meg másként gondoltam el a művészetet.

Hazafelé első dolgom volt, hogy tokostul ledobtam a hegedűt a földre, és innentől kezdve minden óra után így tettem vele. Szólt is, amikor Husztinál kibontottam, szeme kimeredt petyhüdt arcából, és nem hitt a fülének. Mit csináltál te ezzel a hegedűvel, te elátkozott? Mert szeretett becézni. Gyakoroltam rajta, otthon. Hazudtam. Azt a keveset, ami rám ragadt, órán tanultam, tőle.

Egy idő után még kis üzletet is csináltam a hegedűleejtésből. Dugónak például, akit nem járattak zeneiskolába, csak egy Inota csokiért engedtem meg, hogy ledobja a hegedűt a földre.

Az órák istentelenül nehezen mentek, és lassan teltek. Gyakorolni soha nem gyakoroltam, hamis volt a hegedűm, azon meg minek is gyakoroltam volna.

Ellenben egyre gyakrabban látogattam a téglagyári tavat.

Az utolsó hegedűművészi, pontosabban, táncdalfesztivál-hegedűsi lehetőségem előtt is leszöktem a tóra. A második lépésnél kettévágta a sarkamat egy rozsdás kannafül. Fél lábon vacogtam haza, anyám előbb gondosan kimért egy átszállót, hogy csengett belé a fülem, azután ellátta a sebemet, megmosta könnytől maszatos arcomat, fehér zoknicskába bújtatta a lábam, kantáros kis nadrág, fehér ing, szandál, fésülni nem kellett, és elzavart hegedűórára.

Huszti kárörvendően hallgatta a sarkam történetét. Hol is tartunk? Az A szennai lipisen-laposonnál. Hány nullát kaptál rá eddig? Hatot. Na, gyerünk! A hetedik nullám előtt is elverte a kezemet a vaslapocskával, gondoltam is, kezd elegem lenni a hegedülésből.

A sors segítségemre sietett. Bátyám másnap, egy utcai focizás alkalmával, úgy felrúgott, hogy könyökben eltört a karom. A gipszet egy idő után leszedték, de onnantól csak azt hajtogattam, nagyon fáj a könyököm, ha húzogatnom kell a vonót. Meg is könyörültek rajtam, Huszti se nagyon bánkódott utánam.

Elszegődtem harmonikásnak. Az akkor divatos foglalkozás volt, Moszkvai esték, hasonlók, esténként a kertekben hol itt, hol ott csendült fel a harmonikaszó. A miénkben is, mert a bátyám szépen harmonikázott. Olyankor átjöttek a szomszédok, kis székeiket magukkal hozva, és csodálattal hallgatták. Irigyeltem a bátyámat.

Úgy látszik, az abonyi zeneiskolában divat volt a fémlapocska, mert a harmonikatanár is hamar előkapott egyet. Már az első órán.

Nagyon fáj a könyököm, ha húzni-vonni kell azt a nagy hangszert, panaszkodtam otthon.

Elkövetkező, sokat ígérő dobkarrieremnek két dolog vetett véget. Egyik, hogy a sok széken dobolás után végre kaptam egy igazi kisdobot. Otthonra. Nikkelezett volt az oldala, a verők sem voltak olyan otrombán nagyok, mint a zeneiskolában. A dobtanár sem verte az ujjaimat – igaz, ekkorra nálam is volt fegyver, mind a két kezemben. Nem szaporítom a szót, rögtön a kudarcra térek. Ahogy a hegedűt, Dugó barátomék úgy a kisdobot is elkérték egy-egy csokiért, egy kis püfölésre a kert végében. Egy ilyen alkalommal sikerült is nekik ronggyá ütlegelniük a nikkeldobot.

Anyám onnan tudta meg, hogy cafatokban a dobbőr, hogy hívatott bennünket a zeneiskola igazgatója. Mindkettőnket, a dobbal együtt. A történtek után ugyanis a zeneiskola környékére se mertem menni. S ez előbb-utóbb ott feltűnt.

Kétféle megrovásban részesítettek. Anyámét nem részletezem, az igazgatóé volt a kíméletesebb. Ezentúl ismét csak egy ronda fekete faszéken dobolhatok, hangszert csak akkor kapok, ha az abonyi fúvószenekarral a nagy állami ünnepeken, amelyek valahogy mindig a szovjet emlékmű tövében zajlottak, zenélünk a városnak.

Nem ebből lett a baj. Közben ugyanis az abonyi szimfonikus zenekarba is bekerültem, mert állítólag volt tehetségem a hangszerhez. Nem volt ugyan egy táncdalfesztivál-zenekar, de a rádió egy este eljött, hogy felvegye velünk Kodály Intermezzóját. Amiben nekem nem sok dolgom volt, egyetlen tremolót kellett szaggatnom, amikor beintette a művet vezénylő igazgató. A zenekarban ott ült Huszti is, az összes abonyi zenetanárral. Na, ezt nektek, gondoltam, meg a vaslapocskáitoknak.

A felvétel napján, sajnos, volt foci meg tó meg egy kis bagózás a téglagyárban. Meglehetősen elgyötörten érkeztem meg a művészeti eseményre. Otthon az egész család, az egész utca a rádió előtt ült, hogy meghallgassa az én tremolómat, valahol a mű közepén. Ültem, ültem, csak ültem, amazok meg csak húzták, csak húzták, csak húzták. Csendesen bele is aludtam a koncertbe. Nekem aztán integethetett a vastag karmester. Átaludtam életem első rádiófelvételét is.

Ekkorra már eldöntöttem, színész leszek. Föl is vettek a műkedvelő színjátszók közé. Első fellépésemkor ismét Kodály kísértett meg, a Háry Jánosban voltam az órahuszár. Derekasan, pontosan alakítottam, nem aludtam el, így le sem estem.

Szöveges fellépésem már önhibámon kívül fulladt botrányba, az Abonyi Művelődési Házban. Egy Tűzmadár című darabban voltam Bunkó, a gonosz. Hálás szerep, rögtön éreztem, itt megmutathatom! Gonoszkodtam is, szerepem szerint, rángattam a szememet, hadonásztam, és sántítottam is, ha kellett. A közönség élvezte ezt, én meg élveztem, hogy élveznek. A darab utolsó jelenetében, ahogy megírva van, győz a jó, aki nem én voltam. Elfognak és megkötöznek.

Állt a levegő a kultúrterem fölött. Nagy jelenésem volt ez, azt hiszem. Hallottam, ahogy. Igen, tisztán hallottam, ahogy a terem közepe tájáról felém ordítja a szomszéd Piri néni, aki ekkorra már toporzékolt a felháborodástól: bassz oda neki, Tibi, ne hagyd magad!

A közönség tombolt, nyerített, visított és röhögött, én pedig rögtön tudtam, ez itt már nem az én nagyjelenetem.

Ez a szakma sem nekem való. Összecsomagoltam, hazamentem.

Miért nem leszel tanító, kérdezte az apám. Nem jó nekem semmi, nyögtem felé szomorúan. Akkor megbeszéltük, mondta komolyan. Tanító leszel. És elkezdesz végre tanulni.

Tévedett. Se nem lettem, se nem kezdtem. Már akkor érezhettem, a legjobb és legveszélyesebb folyton úton lenni, de soha nem érkezni meg oda, ahová elindultam. Ráadásul még szórakoztató is.

 

(Megjelent a vajdasági Előretolt Helyőrség 2020. augusztusi számában)

Legfrissebb hírek
2020. november 30., 04:55
2020. november 30., 03:05
2020. november 30., 01:35
Legnézettebb
2020. november 27., 02:10