A székelyeknél az építkezés az önmegvalósítás csúcsa. Itt, ha nem építkezel, nem is vagy ember, azaz férfi! Mert ugye az asszony nem ember, tehát ne próbáljon építkezni, mert az nálunk férfi dolog.
Ha megkérdezed a székölyköt, mi akar lenni, azonnal rávágja:
– Házépítő! Én olyan naaaaaaagy (mutatja széttárt karjaival) házat építek pont, mint édesapám! – Majd kisvártatva hozzáfűzi: – És még egy kicsivel nagyobbat.
Így lesznek nálunk egyre terebélyesebbek a házak. Aki tud, az újat épít, aki nem, az kibővíti, átszabja lelkifurdalás és műemlékvédelmi engedély nélkül az őseitől örökölt kétszobás kis parasztházat. Először a szemeit szedi ki a házikónak, teszen helyette naaaaaagy termopánt. Majd a tornáccal folytatja, amit befalaz, hogy legyen előszobája is. Aztán széltében és hosszában kezd terjeszkedni. A ház egyik falához fürdőszobát csatol, a másikhoz nyárikonyhát rittyent, a harmadikhoz műhelyt, a negyedikhez teraszt. Minden csatolmányt külön kis tetőcskével lát el. A végén már nem is lehet eldönteni, hol a bejárat.
Fontos, hogy nagyon résen legyünk, ha a kománk hirtelen egy emeletet építtet. Akkor mi legalább két emeletet kell húzzunk a házikónkra, de egyet mindenképpen. Esetleg a tetőt még pár tornyocskával meg lehet tűzdelni, hogy tűnjön egy kicsit magasabbnak, de ha erre nem telik, megteszi egy pár gumigólya is, ami díszként jól funkcionál, és elég sokáig tart.
Érdekes megfigyelni, hogy az elkezdett erkélyt viszont sosem fejezik be. Ez alighanem az asszonyok romboló hatása miatt van így, mert minap a következőket hallottam a Dedemanban egy házaspártól:
– Vagy én, vagy a ház! Meguntam, hogy csak a házzal foglalkozol! Erkély sem kell már, mert úgysem olyan lesz, amilyent szeretnék! Dézsát akarok! Egy naaaagy fürdődézsát!
Újabban ez a divat, akinek esze van, az fürdőzik, s nem dolgozik folyton. A barátnőim egész nap lögybölködnek rigófüttyös kertjükben, csak én kell építkezési zajokat hallgassak és törmeléket lássak.
Elköltözöm, ha nem építesz dézsát! Punktum.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. márciusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.