Egyre több ismerősöm válik megközelíthetetlenné a fokhagymaszag miatt. Azt mondják, évezredes, bevált recept a vírusok ellen. De van még egy hatása a fokhagymának, amiről csak a legokosabb székely asszonyok tudnak: leszoktatja a férjeket az italozásról.
Ezen világrengető felfedezés pedig a következőképpen történt. Marcsi már régóta mondogatta a férjének, hogy „vagy a pálinka, vagy én!”, ám a férje e két, igencsak jó dolog közül sohasem tudott választani. Az asszonynak végül a faluvégi vénasszony azt mondta, hogy a fokhagyma mindenre es jó, például az iszákosságra, próbálja csak ki. Az okos fehérnép pedig így tervezett:
– Az emberem mindenből az erőset szereti: pálinkából is, és fokhagymából is. Az előbbit legalább ötven fokon, az utóbbit úgy, hogy sírjon tőle. Igen ám, de a kínai fokhagymából hiába rakok két fejet a muzsgyéba, férjemnek meg sem kottyan. Erősebb fokhagyma kell! Ez még a vírus előtt, az ántivilágban történt, s a gondolatot tett követte. Beszerzett mindenféle fokhagymamagot, s kertecskéjében nevelgette. De nem történt semmi különös: a férj csak ette a különféle fajtákat, még az orra sem cseppent meg. Hát egyszer csak az egyik francia fajta elfogyasztásánál az asszony látja, hogy a férje elveresedik, s fújtat nagyokat. Majd potyognak a könnyei, és elégedetten ezt mondja: „Na, ez igen!” – és sírva megeszik még vagy négy-öt cikket, mert többet nem bír lenyelni.
Bizony a férjet annyira földhöz vágta az a francia fokhagymácska, hogy utána egy ideig nem is nyúlt a pálinkához. Aztán lassacskán a pálinkáról is leszokott, mert milyen dolog lenne beismerni azt, hogy egy kicsi nyüvény erősebb, mint a székely ember. Már csak ezért is tovább ette a fokhagymát, ha beledöglik is. Ám nem döglött bele, mert inni már nem volt ereje.
Aztán jött ez a világjárvány, és elkezdődött a faluban a vita arról, hogy a pálinka öli-e jobban a vírust, vagy a pálinka. A férfiak minden reggel, délben és este poharat ürítettek, hogy vírustalanítsanak, de egyszer csak kiderült, hogy az egyik alapember elkapta a vírust és belehalt.
Onnantól Marcsi vette át a falu irányítását. Kitanította az asszonyokat, hogy minden étkezéshez nagy adag muzsgyét adjanak ebből az új fajtából. Azóta olyan büdös és egészséges lett a falu férfi népe, vagy büdösül egészséges, hogy nemhogy az emberek, de a vírus sem tudta megközelíteni őket. Emellett lassan, de biztosan leszoktak a pálinkáról.
A tanulság ebből az, hogy az okos asszony férjének muzsgyét ad, ami távol tartja tőle az ivócimborákat is, a pálinkát is, a vírusokat is, és a magányos nőket is.
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. második májusi számában)
Hátamra kiterülve az ablak mellett hagyom, hogy az őszi napsugarak melegítsék a pocakomat. A napi harmadik szundimra készülök, csakhogy tervem meghiúsulni látszik. Nagy ricsaj, csapkodások, zörgések és ordibálás hangja csapja meg ismét fülecskéimet. Ez megy már egy jó ideje. Anya és apa megint veszekednek. Sőt, ölik egymást! Valamilyen „válást” emlegetnek, de hogy az mi a csoda lehet, arról halvány cica gőzöm sincs.
Az ablakot már lehúztam, és az ajtót is kinyitottam, így sem mozdul a levegő. A bal vállam fáj a huzattól, két éve érzékeny. Miért nincs klíma? Előveszem a telefonom, megkeresem a neten, milyen vagonban utazom. Harmincéves, 1989-ben gyártották. Nem is gondoltam, hogy ilyen régi vasúti kocsik is üzemelnek még. Görgetem a vonatos híreket, a „Prémium osztályú és csendes fülkéket vezet be a MÁV” címnél felnevetek, és arra gondolok, biztos van egy másik MÁV, amivel eddig még nem utaztam.
Amikor olvasok, hetedhét országban járok és a napsárga hajú herceg ment meg a sárkánytól.
Amikor olvasok, megakad a csutka a torkomon és üvegkoporsóban várom, hogy rám találjon a szerelem.
Amikor olvasok, a bíró lánya vagyok, fel is vagyok öltözve, meg nem is, hozok is ajándékot, meg nem is.
Állítólag több mint hatvan éve nem vett magához semmiféle táplálékot és vizet sem! Tesztelték, vizsgálták híres indiai szanatóriumokban és nemzetközi kongresszusokon. Világszenzáció és érthetetlenség. Úgy döntünk, meglátogatjuk mi is a már bőven a nyolcvanas éveiben járó idős embert. Rengeteg átszállás, tévelygés, lélekpróbáló gyalogtúra, mert arrafelé nincs tömegközlekedés, se műholdas térkép, csak poros falvak, forróság és tehenek.
Az utolsó fecske fejét a szárnya alá dugva gubbasztott a kalitkában. Satnya kis lény volt, sokkal kisebb, soványabb, mint ahogy a fecskékre emlékezett. Persze ő is elég satnya volt már, sokkal aszottabb, töpörödöttebb, de mindenekelőtt öregebb, mint amikor utoljára füsti fecskét látott.
Állj, állj! Csak semmi riadalom. Én mentes vagyok a korai haláltól. Én rágtam a számat. Jó tanuló voltam, szőke, és csak azért is hosszúra hagyta az anyám a hajamat. Gyámügy nem nagyon volt akkor, mert a gyámság ki volt helyezve, össznépi volt. Mindenki ránézett mindenki gyerekére. S az a fifikus anyám azt is elhitette a világgal, hogy milyen törődő, ráérős szülő ő. Hogy van ideje a hajammal bajmolódni.
Virág ott feküdt a hatalmas ágy közepén, törékenyen, mint egy kismadár, vagy mint egy apró nefelejcs, amelyből elszívta az életet adó nedvet a túl erős napfény és az emberi hanyagság. Egy pillanatra visszahőköltem, vissza is fordultam a folyosóra azt hiszem, mintha hangot hallanék, kellett pár pillanat, hogy helyrebillenjen a lelkem, mielőtt belépek. Nem ismertem rá.
Az értekezleteken egy nyugdíjas kolléga az iskolát gyárhoz hasonlította, ahol elsőben beteszik a nyersanyagot, és nyolcadikban kipottyan a végtermék. A párttitkár több Pajtás újság eladását kapacitálta, valamint hogy miért nem tömegek járnak velem kirándulni a hétvégeken. Amikor tanítottam, kívülről láttam magamat, akár egy filmben lennék, és csodálkoztam, hogy mit keresek itt tulajdonképpen.
Minden évben ezt várom legjobban: amikor újra összeáll a csapat, telepakoljuk az autót könyvekkel, promóciós anyagokkal, meg persze jókedvvel, és útra kelünk, megyünk. Nem az őszbe, vijjogva, sírva, kergetőzve, hanem a tavaszba, a nyárba (na jó, aztán végül az őszbe is), több száz, majd több ezer kilométert „felzabálva”, sokszor olyan városokba, kisebb-nagyobb településekre, ahol még sosem jártunk azelőtt.