Zorkóczy Zenóbia: Spontán népünnepély

2021. július 28., 08:06
Fecsó Szilárd: Triptych II. (grafika, kollázs, 50 × 70 cm, 2016)

Székelyföld szívében élek, olyan helyen, ahol minden környékbeli faluban csupa hírességek születtek, csak Papolcon nem, ahol én lakom. Például az egyik szomszéd településen Kőrösi Csoma Sándor, a másikban meg Mikes Kelemen látta meg a napvilágot. Egyébként Zágont még Kiss Manyi színésznő és a világhírű tornász, Szabó Kati is ismertté tette.

Papolc olyan, mint egy fapolc – áll a falucsúfolóban. Csontváry, ha mostanában erre járna, biztosan lefestené az újonnan megstuccolt, kétszázéves, égig érő diófánkat. Az a helyzet, hogy valamikor ez is egy szokványos diófa volt, de a szomszédok panaszkodtak, hogy beárnyékolja az udvarukat. Kérdeztem:

– A fa volt hamarabb, vagy a házuk?

Erre nem akartak válaszolni. Aztán azzal jöttek, hogy a gyermekükre rázuhan egy ág, ha vihar lesz, sőt a házukra is. Mondtam, diófát akkor sem vágunk ki. Maximum megnyírjuk.

Öt éve keressük reménytelenül azt a vitéz embert, aki képes erre. Két hete végre jelezték, hogy hazajött külföldről egy alpinista, és hamarosan meg fog látogatni. Előtte felhívnak telefonon. Azóta várjuk, mindennap itthon ültünk, nehogy elszalasszuk ezt a lehetőséget s várnunk kelljen újabb öt évet.

Tíz nap otthon ülés után fellázadtunk, és egy házibulit hirdettünk. Jöttek a barátok tizenegy órára nagy örömmel. Épphogy beszámoltak fáradságos mindennapjaikról, és kifejezték örömüket, hogy milyen jó, ma semmit sem kell csinálni, megcsörrent a telefonom, és jelentették, hogy érkezik a fanyeső brigád. Válaszolni sem tudtam, leblokkoltam. Barátokat feláldozni nem szoktam, így hátravittem őket a kert túlsó végébe, a hintákhoz egy fél órára, amíg megkurtítják az ágakat.

Tízperces burrogtatás után segélykiáltásokat hallunk. Szaladunk ki az útra, hát teljesen el van torlaszolva, s Papolc történelmében kialakult az első dugó. Naná, hogy az ágakat mi kell elhúzzuk az útról. Szegény vendégeim nekigyürkőztek, s beálltak a közmunkába. A hölgyek leszedegették az ágakról a zöld diót, mert gazolni székely ember nem szokott. Szegény fa, mennyit dolgozott az anyaföld és a drága nap segítségével, hogy kizöldüljön és bigyócskákat neveljen! Meg kell köszönni neki, bocsánatot kell kérni tőle, s a zöld dióból ízet főzni vagy likőrt készíteni.

A szomszédok is beálltak a munkába druzsbákkal*, mert olyan ágak zuhantak le, amiket öt ember sem tudott megmozdítani.

Közben a fán is ment a munka. Mindenki véleményt mondott. Az egyik szomszéd miatt ezt az ágat, a másik szomszéd miatt azt az ágat kellett levágni. Egyre fennebb nyesték le az ágakat, hogy senkinek se árnyékolja be az életét.

A fa legtetején bohóckodni kezdett az alpinista kicsibarátunk:

– Elvágjam magam alatt az ágat? – kérdezte, és nagyokat kacagott a magasban saját jópofaságán. Rá sem mertem nézni, behunytam a szemem, és imádkozni kezdtem a csíksomlyói Szűzanyához…

Mikor már csak pár tincse maradt a drága fának, megunta mindenki a munkát, szomszédaink kihozták legjobb pálinkájukat, és elkezdték kínálgatni egymást. Igazi népünnepély alakult ki, a faluból egyre többen odajöttek érdeklődni, bámulni, így mindenki ihatott, amíg el nem fogyott az ötvenfokos. Vendégeinknek annyira megtetszett ez a kaláka, hogy megígérték, jönnek még hozzánk ilyenformán. Aztán mindenki eltűnt, mi pedig maradtunk a feldúlt udvaron, mely úgy nézett ki, mintha cunami pusztított volna…

 

* láncfűrész

(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)