Székelyföld szívében élek, olyan helyen, ahol minden környékbeli faluban csupa hírességek születtek, csak Papolcon nem, ahol én lakom. Például az egyik szomszéd településen Kőrösi Csoma Sándor, a másikban meg Mikes Kelemen látta meg a napvilágot. Egyébként Zágont még Kiss Manyi színésznő és a világhírű tornász, Szabó Kati is ismertté tette.
Papolc olyan, mint egy fapolc – áll a falucsúfolóban. Csontváry, ha mostanában erre járna, biztosan lefestené az újonnan megstuccolt, kétszázéves, égig érő diófánkat. Az a helyzet, hogy valamikor ez is egy szokványos diófa volt, de a szomszédok panaszkodtak, hogy beárnyékolja az udvarukat. Kérdeztem:
– A fa volt hamarabb, vagy a házuk?
Erre nem akartak válaszolni. Aztán azzal jöttek, hogy a gyermekükre rázuhan egy ág, ha vihar lesz, sőt a házukra is. Mondtam, diófát akkor sem vágunk ki. Maximum megnyírjuk.
Öt éve keressük reménytelenül azt a vitéz embert, aki képes erre. Két hete végre jelezték, hogy hazajött külföldről egy alpinista, és hamarosan meg fog látogatni. Előtte felhívnak telefonon. Azóta várjuk, mindennap itthon ültünk, nehogy elszalasszuk ezt a lehetőséget s várnunk kelljen újabb öt évet.
Tíz nap otthon ülés után fellázadtunk, és egy házibulit hirdettünk. Jöttek a barátok tizenegy órára nagy örömmel. Épphogy beszámoltak fáradságos mindennapjaikról, és kifejezték örömüket, hogy milyen jó, ma semmit sem kell csinálni, megcsörrent a telefonom, és jelentették, hogy érkezik a fanyeső brigád. Válaszolni sem tudtam, leblokkoltam. Barátokat feláldozni nem szoktam, így hátravittem őket a kert túlsó végébe, a hintákhoz egy fél órára, amíg megkurtítják az ágakat.
Tízperces burrogtatás után segélykiáltásokat hallunk. Szaladunk ki az útra, hát teljesen el van torlaszolva, s Papolc történelmében kialakult az első dugó. Naná, hogy az ágakat mi kell elhúzzuk az útról. Szegény vendégeim nekigyürkőztek, s beálltak a közmunkába. A hölgyek leszedegették az ágakról a zöld diót, mert gazolni székely ember nem szokott. Szegény fa, mennyit dolgozott az anyaföld és a drága nap segítségével, hogy kizöldüljön és bigyócskákat neveljen! Meg kell köszönni neki, bocsánatot kell kérni tőle, s a zöld dióból ízet főzni vagy likőrt készíteni.
A szomszédok is beálltak a munkába druzsbákkal*, mert olyan ágak zuhantak le, amiket öt ember sem tudott megmozdítani.
Közben a fán is ment a munka. Mindenki véleményt mondott. Az egyik szomszéd miatt ezt az ágat, a másik szomszéd miatt azt az ágat kellett levágni. Egyre fennebb nyesték le az ágakat, hogy senkinek se árnyékolja be az életét.
A fa legtetején bohóckodni kezdett az alpinista kicsibarátunk:
– Elvágjam magam alatt az ágat? – kérdezte, és nagyokat kacagott a magasban saját jópofaságán. Rá sem mertem nézni, behunytam a szemem, és imádkozni kezdtem a csíksomlyói Szűzanyához…
Mikor már csak pár tincse maradt a drága fának, megunta mindenki a munkát, szomszédaink kihozták legjobb pálinkájukat, és elkezdték kínálgatni egymást. Igazi népünnepély alakult ki, a faluból egyre többen odajöttek érdeklődni, bámulni, így mindenki ihatott, amíg el nem fogyott az ötvenfokos. Vendégeinknek annyira megtetszett ez a kaláka, hogy megígérték, jönnek még hozzánk ilyenformán. Aztán mindenki eltűnt, mi pedig maradtunk a feldúlt udvaron, mely úgy nézett ki, mintha cunami pusztított volna…
* láncfűrész
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2021. júliusi számában)
Bognár úr leereszkedően veregette a kis taknyos vállát, és nevetgélt. Ilyenkor mi mindig hátráltunk egy lépést, mert a Bognár úr nevetése rendszerint nyálkiválasztással járt együtt. A kis pimasz most valamit kérdezett, mire Bognár úr tett a karjával egy fordulatot, s a folyosó vége felé intett, ahol a lépcsőfeljárat volt.
Első Európa-bajnokságom a 2004-es Portugáliában megrendezett torna volt. (2002-ben már néztük a vébét, fehér atlétatrikókból gyártottunk német és török mezeket. Jeremies 16 és Hasan Sas 11 voltak az én választásaim.) Egy hónapon át a futballról szólt az élet, fivéreimmel a fellegekben jártunk.
Nemrég megtaláltam az egyik videómegosztón az 1960-as Bajnokcsapatok Európa-kupájának döntőjéről készült teljes filmfelvételt. Ez volt az a meccs, amelyen Puskás négy, Di Stefano pedig három gólt szerzett. A kupadöntőben rúgott négygólos rekord máig felülmúlhatatlan, és valószínűleg még hosszú ideig az is marad.
− No, ez egy szép gól volt – állapította meg Brautigam, az egyszeres válogatott, és nem is akarta tovább cizellálni.
− Azok az arcok viszont röhejesek – jegyezte meg Ferike, a labdaszedő, a lassításra mutatva.
A sorfalat álló angolok valóban komikusan hatottak. Kivált kimerevítve.
Ha már egyszer ideköltöztünk a Kis-Duna mellé, illik kiügyeskedni valamit a vízből, mondta egyszer csak apu, és vett nekünk két lepkefogó hálót.
Azt is mondta, hogy ha jó idő lesz, akkor majd mutat nekünk olyat, de olyat! Csak korán kell hozzá kelni. Nagyon korán.
– De mégis, milyen korán? – nyaggattam.
Miroslav Krleža írja remek kis Goya-esszéjében, hogy a spanyol Habsburg V. Károly úgy tartotta kezében a földgolyót, akár egy ajándékba kapott koronázási almát. Ha nekem kéne ma hasonlattal élnem, azt mondanám, úgy látom magam előtt az 1500-as évek első felében regnáló uralkodót, hogy úgy tarja kezében a földgolyót, mint egy futball-labdát.