Éljen május elseje, éljen a vakáció, éljen a tenger! Amikor a vírus első sokkhatása után az emberek azt tapasztalták, hogy csak egyesek és aránylag kevesen betegednek meg, onnantól úgy értelmezte mindenki, hogy ő aztán biztos nem kapja el a ragályt. Innentől fogva elkezdtek az emberek micscsezni, kerti partizni, május elsejézni, és mikor megérkezett a szép hosszú nyár, hát tengerezni is, ugyanis ennek a népnek van tengere, nem úgy, mint egyes szomszédos országoknak. Tanítónők és iskolaigazgatók, rég nem foglalkoztatott színészek, meg mindenféle művészek, politikusok, és dicső országunk még ki tudja milyen kaliberű nagyságai leszaladtak egy-két hetecskére a nagy vízhez, majd a Duna-deltába, aztán rokonokhoz és barátokhoz is vizitába. Sőt, eljött az ideje annak, hogy elinduljanak felfedezni országuk különböző szegleteit, többek között a kicsiny székely falvacskáinkat. Eddig azt hitték a székelyekről, hogy kannibálok, például azt mondta egy bukaresti sofőr a rendőrnek, hogy azért vezetett át százhússzal egy székely falun, mert félt az ott lakóktól. De most, hogy nálunkfelé kevesebb volt a vírusos, a fél ország ide sereglett, nem beszélve a fővárosiakról. Szóval elkezdett nálunk is dübörögni a turizmus.
No de elmúlt a nyár lassan, s elkezdődött szeptember tizennegyedikén az iskola, a tanárok csóválgatták a fejüket, hogy még mindig itt a vírus, és még mindig nem tudnak számítógépet kezelni sokan közülük. De látták, hogy a múlt iskolai félévben a fizetésüket is megkapták, amiért nem tanítottak sem onlájn, sem semmiképp (tisztelet a kivételeknek), s gondolták, ezentúl is így lesz. A pontosság kedvéért: nem is gondolkoztak el ezen.
Szóval megkezdődött az iskola. A gyerekek becsődültek, és nem úgy viselkedtek, ahogy elvárták azok, akik a szabályokat kitalálták. A szabálykészítők például eldöntötték, hogy egymáshoz képest minden osztály negyedórával később kezdje az órákat és a szüneteket, tehát a toaletthasználatot is. Ám ennek a kísérletnek beszarás volt a vége (a bepisilés csak egy enyhébb formája a közösségi leégésnek).
Hiába jelent meg az iskola életében a szappan, elfelejtettek valakit odatenni, aki leellenőrizze a gyermekek kézmosását. A vírus meg röhögött a markába, szépen ráragadt a kilincsekre, és pár nap múlva be kellett zárni az iskolát, mert „piros forgatókönyvbe” került.
Eddig az országban a többség csak a piros-sárga-kék színt ismerte, a kisebbség viszont csak a piros-fehér-zöldet, no meg a székely zászlót. Erre gondoltak egyet Bukarestben, és az iskolákat piros, sárga, zöld színű forgatókönyv szerint kezdték működtetni. Ezek a színek meg olyan gyorsan váltottak, mint egy elromlott villanyrendőr. Percek alatt váltott át az iskola zöldből sárgába, sárgából pirosba. A főorvosnő meg azt nem tudta felfogni az adminisztráció csapdájában, hogy mi van akkor, ha az iskola vörös, a város meg zöld. Ilyenkor mit kell alkalmazni? A város alkalmazkodik az iskolához, vagy az iskola a városhoz?
Mikor az illetékesek szembesültek azzal, hogy nem lehet folytatni hagyományos módon az iskolát és európai norma szerint internetes oktatásra kell áttérni, kiderült, hogy nincs internet bizonyos iskolákban. Láttam a minap, az utakon kétségbeesett szerelők rohammunkát végeztek, távközlési kábeleket feszítettek ki, mégpedig üvegszálasat. Igen, de ha lesz is internet, mégpedig a legmodernebb, ki, mikor és hogyan fogja megtanítani a tanügyeseket azt használni? Mert senki nem gondolt arra, hogy a hosszú vakációban egy kicsikét fejlesszék a tanárok ilyen irányú képességeit. Ez itt a kérdés, gyerekek!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)
