Éljen május elseje, éljen a vakáció, éljen a tenger! Amikor a vírus első sokkhatása után az emberek azt tapasztalták, hogy csak egyesek és aránylag kevesen betegednek meg, onnantól úgy értelmezte mindenki, hogy ő aztán biztos nem kapja el a ragályt. Innentől fogva elkezdtek az emberek micscsezni, kerti partizni, május elsejézni, és mikor megérkezett a szép hosszú nyár, hát tengerezni is, ugyanis ennek a népnek van tengere, nem úgy, mint egyes szomszédos országoknak. Tanítónők és iskolaigazgatók, rég nem foglalkoztatott színészek, meg mindenféle művészek, politikusok, és dicső országunk még ki tudja milyen kaliberű nagyságai leszaladtak egy-két hetecskére a nagy vízhez, majd a Duna-deltába, aztán rokonokhoz és barátokhoz is vizitába. Sőt, eljött az ideje annak, hogy elinduljanak felfedezni országuk különböző szegleteit, többek között a kicsiny székely falvacskáinkat. Eddig azt hitték a székelyekről, hogy kannibálok, például azt mondta egy bukaresti sofőr a rendőrnek, hogy azért vezetett át százhússzal egy székely falun, mert félt az ott lakóktól. De most, hogy nálunkfelé kevesebb volt a vírusos, a fél ország ide sereglett, nem beszélve a fővárosiakról. Szóval elkezdett nálunk is dübörögni a turizmus.
No de elmúlt a nyár lassan, s elkezdődött szeptember tizennegyedikén az iskola, a tanárok csóválgatták a fejüket, hogy még mindig itt a vírus, és még mindig nem tudnak számítógépet kezelni sokan közülük. De látták, hogy a múlt iskolai félévben a fizetésüket is megkapták, amiért nem tanítottak sem onlájn, sem semmiképp (tisztelet a kivételeknek), s gondolták, ezentúl is így lesz. A pontosság kedvéért: nem is gondolkoztak el ezen.
Szóval megkezdődött az iskola. A gyerekek becsődültek, és nem úgy viselkedtek, ahogy elvárták azok, akik a szabályokat kitalálták. A szabálykészítők például eldöntötték, hogy egymáshoz képest minden osztály negyedórával később kezdje az órákat és a szüneteket, tehát a toaletthasználatot is. Ám ennek a kísérletnek beszarás volt a vége (a bepisilés csak egy enyhébb formája a közösségi leégésnek).
Hiába jelent meg az iskola életében a szappan, elfelejtettek valakit odatenni, aki leellenőrizze a gyermekek kézmosását. A vírus meg röhögött a markába, szépen ráragadt a kilincsekre, és pár nap múlva be kellett zárni az iskolát, mert „piros forgatókönyvbe” került.
Eddig az országban a többség csak a piros-sárga-kék színt ismerte, a kisebbség viszont csak a piros-fehér-zöldet, no meg a székely zászlót. Erre gondoltak egyet Bukarestben, és az iskolákat piros, sárga, zöld színű forgatókönyv szerint kezdték működtetni. Ezek a színek meg olyan gyorsan váltottak, mint egy elromlott villanyrendőr. Percek alatt váltott át az iskola zöldből sárgába, sárgából pirosba. A főorvosnő meg azt nem tudta felfogni az adminisztráció csapdájában, hogy mi van akkor, ha az iskola vörös, a város meg zöld. Ilyenkor mit kell alkalmazni? A város alkalmazkodik az iskolához, vagy az iskola a városhoz?
Mikor az illetékesek szembesültek azzal, hogy nem lehet folytatni hagyományos módon az iskolát és európai norma szerint internetes oktatásra kell áttérni, kiderült, hogy nincs internet bizonyos iskolákban. Láttam a minap, az utakon kétségbeesett szerelők rohammunkát végeztek, távközlési kábeleket feszítettek ki, mégpedig üvegszálasat. Igen, de ha lesz is internet, mégpedig a legmodernebb, ki, mikor és hogyan fogja megtanítani a tanügyeseket azt használni? Mert senki nem gondolt arra, hogy a hosszú vakációban egy kicsikét fejlesszék a tanárok ilyen irányú képességeit. Ez itt a kérdés, gyerekek!
(Megjelent az erdélyi Előretolt Helyőrség 2020. októberi számában)
A fiú gyűlölte az anyját, majdnem annyira, mint az őt körülvevő világot: a házat a forrás mentében, az erdőt, a várost a hegyek között, amely nem fogadta be…
Valamikor minden más volt: kettesben éltek az erdő mélyén, távol mindenkitől. Nem járt arra senki, s aki mégis arra vetődött, nem vetette meg őket, hogy apa nélkül élnek.
Koszos kendője az álla alatt megkötve. Látszik, hogy fázik a feje. Hiába: az őszi reggelek most már csípősek. Isten tudja, hány pulóver és szoknya van rajta. A kardigánján elöl óriás lyuk tátong, papucsban toporog az esőben. Körmeit feketére festette az Isten, aprócska tenyerére útvesztőket rajzolt az idő. Amikor leguggol, egy ócska ruhakupac. Már szaga van.
Az egész akkor kezdődött, amikor a Duna vize elapadt, mert nem tudott átfolyni a Pest méretű szemétszigeten. Nem ez volt az első vízi út, ami járhatatlanná vált, már a Temzénél is hasonló probléma adódott, sőt egyre többen aggódtak, hogy az Amazonas is eltűnik a térképről, mert már több benne a szemét, mint a hal.
Plüssmaci? Pihe-puha takaró? „A család kedvence” vagy „Cuki vagyok” feliratú body? Zenélő, villogó, kiságy fölé szerelhető forgó? Rágóka, meséskönyv, zörgő, járássegítő, játszószőnyeg, netán hinta? Vagy cumisüveg-sterilizáló, pelenkázó? Cumi? Hm, lehet, hogy nem cumizik. Ivópohár? Még kicsi hozzá. Akkor legyen babasampon. De mégsem, talán nem ilyen márkát használnak, ki tudja, érzékeny a bőre, vagy még haja sincs. Pelenka! Ez az! Legyen pelenka és popsitörlő, abból soha nem elég. Oké, de vajon hány kiló? Kettes vagy hármas kell?
A habzó mocsáron keresztül érkezett, úgy húzta a testét maga után, mint egy folyton elakadó, rossz kordét, a koravén arcán meg a nyári délutánok kiábrándultsága. Azt mondták, alig lehet vagy tizenhat, ugyan, mondtam, nézzétek meg már a fogait, a nagy, sárga, rothadó csontokat, ha ló lenne, nem adnék neki egy évet se, eszi ezt már a kor meg a nyavalya egészen.
Fehérre meszelt templom fogadott, Árpád-kori, kicsit más, mint amilyennek a képeken látszott. Mellette szabad tér, tető alatt kőoltár, ambó. Három széles padsor félkörben. A középső mögött kis faépítmény, nyilván a világosításnak, hangtechnikának. Kell is, hiszen a zarándokoknak misét, a helyieknek falunapot tartanak itt. A fák között ápolt, rövidre nyírt gyep, hátrébb sás, patak, fahíd vezet át rajta a rengetegbe. Nem csoda, hogy öt falu tartja magáénak, tökéletes itt. Körbejártam mindent.
Kint éjkék. „Lehunyja kék szemét az ég.” Bent kék fény. Kéken száll a füstkék. Kék kandallóban kéken lángol. Kék padlón kék szőnyeg. Bársonyszéken bársonykék. Kékhuzat. Átjár a házon. Kék polcon kék könyv. Kék szekrényben kék ruhák. Kék kabát. Kék nadrág, farmerkék. Kékfestő szoknya, kékfestő kötény. Kék pamlagon kék paplan. „Az ágy közös, a párna nem.” Kék kráter. „Kék kísértet les ott éjjel.”
Na jó! Tudjátok-e, hogy mit csinál a huhuréz [1]? Ugye azt mondják róla, hogy a halált üzeni, ha éjjel megszólal valamelyik udvarban. Ha pedig az ember elzavarja őt, akkor más udvarban fog a halál bekövetkezni. De miért nevezzük huhuréznak a halálmadarat? Ennek is megvan a története, és most elmesélem nektek.
A temérdek cipő az előtérben nem volt jó helyen, vagyis a helyiség nem volt jó helyen ahhoz, hogy ennyi cipőt elbírjon. Az apró előszobából nyílt minden a házban, így a cipők talpáról lepergő sár, szalma és gyommagvak, melyek először nedves, földszagú masszát képeztek, majd a padlófűtés hatására törékenyre száradtak, ráragadtak a papucsok talpára, és minden szobában egyenletesen oszlottak el.